Ha a napraforgótáblákat járva teljes növényre kiterjedő hervadásos tüneteket találunk, vessünk egy pillantást a száralapi részre, lehetséges, a magyarázatot ott fogjuk megtalálni.
Nem kedvez ez a mostani időjárás a fehérpenészes szár- és tányérrothadás (Sclerotinia sclerotiorum) kórokozójának, de ez nem jelenti azt, hogy ne találnánk a napraforgóállományokban fertőzésének jeleit mutató töveket. Jellemzően a bimbós állományokban szétszórtan, helyenként egy-két növényen kezdenek megmutatkozni azok a teljes növényre kiterjedő hervadásos tünetek (1. kép), amelyek utalhatnak a megbetegedésre. Nem szabad összekeverni ezeket azzal, amikor csak néhány alsó levél lankad, az vízhiányos állapotot mutat.
Jelenleg még kizárólag csak a kórokozó primer fertőzésével találkozhatunk, amely szinte minden esetben a talajban lévő kitartóképleteiből, a szkleróciumokból indul ki, bár nem lehet kizárni a vetőmagban lévő micéliumról való fertőződést sem. Milyen tüneteket kell keresnünk? Ha a lankadó növény talajszint közeli, száralapi részét megnézzük közelebbről, akkor ott barna foltot fogunk látni (2. kép), amelyen gyakran láthatjuk a kórokozóra jellemző koncentrikus mintázatot (3. kép).
Ez csapadékosabb körülmények között vizenyősnek tűnő, gyakran szürkés-zöldes színű, amin sokszor fehér gombafonalakat, szinte vattaszerű csomókat fogunk találni. Ezek a mostani forróságban nem láthatók, a foltok szárazak, kivilágosodó barna színűek, inkább korhadásos tüneteket mutatnak, mintsem rothadásosakat. A fertőzött szárrészt szétvágva annak belsejében legtöbbször megtalálhatjuk a kitartóképleteket, a változatos méretű és formájú, fekete szkleróciumokat (4. – 5. kép) is. Ezek a talajba kerülve igen hosszú ideig, akár 6-8 évig is fertőzőképesek maradnak, megfelelő körülmények között gombafonalat fejlesztenek, amellyel -a fentiekben tárgyalt primer módon- megfertőzik a napraforgót.
Az ilyen formában megtörténő megbetegedés ellen a növényvédelem eszköztárában nem találunk igazán hatékony megoldást. Azt a megfelelő vetésváltással lehet a legkönnyebben elkerülnünk, azzal, hogy nem vetünk négy évnél korábban napraforgót önmaga után. Ez ökölszabály kellene legyen, de egyre gyakrabban találkozhatunk három, de akár két évre visszavetett napraforgóval is. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a repce és a szója ugyancsak gazdanövénye a fehérpenészes rothadásnak, így, ha azok is szerepelnek a vetésforgóban, nem tudjuk biztosítani a megfelelő növényi sorrendet. Mind szárazabbá váló időjárásunk a kórokozó számára egyre kevésbé kedvező környezeti körülmények a legtöbbször ugyan gátat szabnak a nagyobb kár bekövetkeztének, de tisztában kell lennünk annak kockázatával, hogy egy hűvös és nedves évjáratban a fehérpenész „büntetni” fog.
A tenyészidőszak során később is kialakulhat fehérpenészes fertőzés, de az már a szár felsőbb részeit, valamint a tányérokat érinti. Ennek a hűvös és csapadékos évjáratok kedveznek, amire a mostani állás szerint nem látszik túl sok esély. Azonban, ha bekövetkeznek ilyen fertőzések, a „Határszemle” rovatban be fogunk róluk számolni.
