„Immár bő tíz éve, hogy hivatásszerűen késkészítéssel foglalkozom. Azóta már sok mindent megtapasztaltam, és nem gondoltam, hogy pl. a divat ennyire befolyásolja a késkészítést is. Amikor elkezdtem, nagyon divatosak voltak az ún. skandináv jellegű kések, aztán jöttek a nagyon vastag pengéjűek. Ezeket úgy tudom leginkább jellemezni, hogy ’egy késsel mindent, egy késsel a vadonban’ típusúak. Majd a vásárlói kör felfedezte magának az exkluzív darabokat is. A közelmúlt az egyszerűbb formavilágnak kedvezett, de emellett három éve a bicskák is reneszánszukat élik. Összességében azonban, ahova haladunk az nem minden elemében pozitív…” Palcsesz Imrével – vagy ahogy késes körökben mindenki ismeri – Angeleroval beszélgettünk.
Kunmadarason, a Hortobágy nyugati kapujában nőtt fel, ahol – ahogyan fogalmaz – a szúró-vágó eszközök a mindennapi élet részét képezték:
Ugyanolyan természetes volt a kés használata, mint pl. egy ollóé, villáé vagy egy csavarhúzóé. Ebben a térségben leginkább a hagyományos magyar bicska volt a jellemző. A fejesgörbe bicska, amely balkáni eredetű, de a juhtenyésztéssel összefüggésben használtak körmölő bicskát és pásztor kést is, mint más vidékeken is.
Miután középiskolai tanulmányait befejezte, a Műszaki Egyetemen a gépészmérnöki szak következett.
2006-ban amellett, hogy elkezdődtek a felsőoktatásbeli évek, regisztráltam egy Késportál nevű internetes oldalra. Miközben itt gyűjtöttem-cseréltem az információkat, az egyetemen lehetőségem lett magas szinten beleásni magam a metallurgiába, és így széles rálátást szerezni az acélok világára.
Az utolsó lökést, meséli Imre, egy egyetemi élmény adta meg számára. Volt ott ugyanis egy meleg alakítási szakosztály – hétköznapi nevén kovácsolás –, ahol első alkalommal látott ’testközelből’ kovácsmunkát, amely teljességgel lenyűgözte.
Innen az út azért még elég rögös és hosszú volt, míg eljutottam oda, ahol most vagyok.
Mielőtt azonban ennek a rögös út történetének az ismertetésébe belekezdenénk, egy rövid kis kitérő következik, amely az Angelero nevet magyarázza:
„Bár sokan, sokféle teóriával álltak már elő ezzel kapcsolatban, de teljességgel profán a magyarázat. A már említett portálon regisztrálnom kellett, és ezzel a névvel tettem, ami elsősorban hangzása miatt tetszett. Később, már késkészítőként tudtam meg, hogy ez egy létező családnév, ugyanis Bolíviából megkerestek, elképzelhető-e a rokoni szál…
hobbiból hivatás
Visszatérve a kezdetekre, a testvéremmel kéthavonta fabrikáltunk egy-egy kést, kérésre barátoknak, teljességgel hobbi szinten. Nem volt értékesítési szándék emögött, de aztán egyre jobban bővült a kör és egyszer csak egy olyan valaki is jelentkezett, akiről fogalmam sem volt, hogy kicsoda, kinek az ismerőse.” És akkor, meséli Imre, elhangzott a bűvös mondat, vagyis az, hogy az érdeklődő fizetne is ezért a munkáért. Ezzel leárult a hobbi késkészítés korszaka:
Nagyon sokáig mellékállásban tudtam csak ezzel foglalkozni, mindössze nyolc-kilenc éve élek kizárólag ebből a tevékenységből. Amikor elindultam, egy átalakított tyúkól volt a műhely, de mivel minden bevételt visszaforgattam, most már egy 80 négyzetméteres helyiség áll rendelkezésemre. Talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ez az ország egyik legjobban felszerelt műhelye.
Mint azt Imre felidézi, neki lényegesen nehezebb volt, mint azoknak, akik most kezdenek el ezzel a szakmával foglalkozni:
Nem voltak elérhető információk sem online, sem nyomtatott formában. A mesteremberek akkor még abból éltek, amit tudtak, most meg abból, hogy el tudják–e adni azt, amit tudnak. Nagyon nehéz volt kiszedni információkat tőlük, elég sokat kellett ahhoz ’udvarolnom’, hogy egyáltalán beengedjenek a műhelyükbe, hiszen maga a szakma megszűnt, és mint önálló tevékenységről mesterlevelet nem lehet kapni. A kezdeti időkben – környékbeli mesterek híján – autodidakta módon sajátítottam el a késkészítés főbb lépéseit, később már az ország számos késkészítőjét felkerestem és mint egy szivacs, felszívtam az ott látott-hallott tudást. Mindezért mind a mai napig hálával tartozom nekik.
Imre a számos tanítóból Kocsis Feri bá’-t emeli ki, aki a hagyományos magyar bicskának a mestere. Többek között, mondja, az iránta való tisztelettől vezérelve sem készít bicskát.
Szabados Karcsi bácsi, a Puli kések megalkotója, Tumpek Feri, Fazekas József kardkészítő, bonyhádi kovács: ők azok az idősebb generációból, akiknek köszönhetően gyarapodott a tudásom…
bicska, de újraértelmezve
A történet hallgatása közben megüti a fülemet az, hogy Imre nem készít bicskát és ennek a tiszteleten túl egyéb okai is vannak, így ezekről az egyebekről kérdezem:
2010 körül csináltam egyet-egyet, de hagyományosat nem. Akkor még nem volt piaca, akkoriban a damasztkéseket keresték. Annyira nem kellett a bicska senkinek, hogy ezekhez adták a készítők ajándéknak. Manapság már ismét foglalkozom ezzel, de ez már az újraértelmezett változat, nem a hagyományos. Ez azt jelenti, hogy egykezes nyitású, kereszt és fixzáras, csapágyazott darabokról van szó. Ezeknél már közel sem elég a papírsablon, rendkívül idő és munkaigényes egynek-egynek az elkészítése. Számomra a magyar bicskának inkább a tradicionális jellege a vonzó, nem a technológiája, mert azt már rég túlhaladtuk.
Így, hogy a haladás, ill. a túlhaladás szóba kerül, ennek következményeire kanyarodik tovább a beszélgetés:
„Ami az elmúlt száz évben nem igazán változott, az az elmúlt 10-15 évben igen. Új technológiák, anyagok jöttek be, amelynek következtében sok készítő ellehetetlenült. Mondok egy példát: a csiszoláshoz enyves korongokat használtak több száz évig, most már ez a kutyának sem kell. Szalagcsiszolást használunk és CNC technológiát.
Az anyagbeszerzést is meghatározza ez a folyamat. Amíg tíz évvel ezelőtt ez komoly nehézségek árán volt lehetséges, ma már a webshopok segítségével gyakorlatilag bárhonnan, bármi elérhető. Annak idején táblákkal rendeltük az egzotikus fákat Hollandiából, Belgiumból, ma már ezek is könnyedén beszerezhetőek. Emellett szép vagy nem szép, de az olyan szintetikus anyagok is kezdenek elterjedni, mint pl. a G10, az akril vagy a különböző kompozitok. A pengét viszont mai napig acélötvözetek alkotják. Régen kétféle acélt használtak erre a célra, a rozsdamentest, illetve nem rozsdamentest. Ma már ennél jóval szofisztikáltabb a dolog, széles a paletta. Én személy szerint az acél tekintetében a modern anyagok mellett teszem le a voksomat és ún. porkohászati eljárással készült, kicsit ötvözöttebb acélokat használok. A markolat tekintetében azonban ez a modernség nem megy. Tudom, piacképesebb lennék, ha teret adnék a szintetikus anyagoknak, de egy szép fa vagy agancs még mindig inkább megdobogtatja a szívemet, ezek a ’gumicukor’ szerű anyagok számomra idegenek. Tudom, hogy errefelé halad a világ, egyszer lehet, majd én is errefelé fogok, de még kitartok.”
elejétől a végéig
Imre márkajele a gólya, utalva neve kezdőbetűjére és térségre, ahonnan származik-dolgozik.
Mára azon kevés késkészítők egyike vagyok, akik egy-egy darabot az elejétől a végéig maguk készítenek, minden munkafázist saját kézben tartva, beleértve természetesen a hőkezelést is. Teszem ezt azért, mert ebben látom a magas minőség biztosítékát. Próbálok azonban emellett valami ’pluszt’ is belecsempészni a késeimbe magamból, de mindig szemem előtt tartom, hogy egy kés attól kés, ha mindenekelőtt jól funkcionál és attól eladható, ha ezek mellett megfizethető is marad! Ezek ma is elsődleges szempontok számomra. Nem végletekig lecsupaszított, egyszerűnek tűnő, de hamis funkcionalitással megtöltött késeket készítek, hanem olyanokat, amelyek szépek, de használhatóak is.
Eddig javarészt megrendelésre készültek ezek a kések, de nemrég áttért a széria darabokra.
Készletre elkészítem, a honlapon megtalálhatóak, abból lehet a kívánt darabot kiválasztani.
Ha azt gondoljuk, hogy ez egyszerű, nagyot tévedünk. A késkészítő mesternek ugyanis az a tapasztalata, hogy a vásárlók nem tudják értékelni, megérteni azt, hogy mitől lesz egyedi egy termék.
Sajnos egy átlagos vásárló a széria-egyedi-gyűjtői fogalmakat sokszor rosszul értelmezi. Ez abban nyilvánul meg, hogy kiválaszt egy széria kést, majd azt mondja, rendben, akkor ilyet szeretnék, csak a penge legyen hosszabb egy cm-el. Ilyenkor kezdődik a magyarázkodásom, amelyet vagy megért, vagy nem. Egy ilyen kés már nem széria termék, hanem egyedi, hiszen a változtatás jelentősen megnöveli a munkaórák számát, ez pedig az árképzésben is meg kell, hogy mutatkozzon. Bármilyen különös, a piacon ezzel a mentalitással egyidejűleg jelen van a szakmailag közel sem kellő tudással elkészített, de jól menedzselt, túlértékelt termékek iránti kereslet is.
Megrendelők
„A vadászok, egy-két évvel ezelőttig meghatározó vásárlóim voltak. Az, hogy ma ez már nincs így, több okra is visszavezethető. Egyrészt azt a fajta kést nem nehéz elkészíteni, négy éve sok új vadász lett, azóta pedig telítődött a piac. Másrészt, régben még többre értékelték az egyedileg elkészített vadászkéseket, ez ma már nem annyira jellemző, illetve én nem szeretnék elmenni a túldíszítettség irányába. Szeretem a szép, díszített késeket is, de a mamutfog faragás nem az én világom. Sokak azonban olyan kést keresnek -és az a vadászkések esetében különösen igaz-, hogy az minél feltűnőbb legyen. Az, hogy milyen a fazetta, az élszög, na az kevéssé látványos. A vadászok helyett, vagy inkább mellett a túrázók és erdészek lettek a vásárlóim, illetve sokan, akik nem használati célból veszik meg, hanem mert státuszszimbólumnak tartják ezeket a késeket.”
Képzés
„Az ún. élmény késkészítéseket a Covid-pandémia hívta életre, illetve az ennek következtében életbe lépett járványügyi intézkedések. Elmaradtak a nagyobb vásárok, ahol jelen szoktam lenni, a szakmai találkozók, műhelymunkák, és ráébredtem, hogy nem jó hosszú hónapokat egyedül a műhelyben tölteni. Kitaláltam hát a két napos kurzusokat, amelyek lényege, hogy egyszerre csak két fő vesz részt rajtuk, mely során egy komplett kés elkészítésére kerül sor, markolatpaneles kialakítással, fa markolattal. Az alapkövetelmény az, hogy a jelentkezőnek alapvető fémmegmunkálási ismeretekkel, tapasztalatokkal kell rendelkeznie (vágás, fúrás, reszelés stb.). Ez tehát inkább amatőr vagy hobby készítőknek szóló rendezvény vagy olyanoknak szól, akik már próbálkoztak, foglalkoztak hasonló munkával. Kettő nap ugyanis nem lenne elegendő arra, hogy a fűrészeléssel, reszeléssel, csiszolással, stb. kapcsolatos gyakorlatot pótoljuk, megszerezzük. Egy kés elkészítéséhez pedig ezek megléte alapkövetelmény. A módszereket, eljárásokat egy kezdő igényeihez, képességeihez igazítjuk és a készítés fázisai során természetesen folyamatosan ott van a segítség – kérés szerint, hiba kijavítása, nehezebb munkafolyamat átvétele stb. – de fontos a kéziszerszámok, gépek használatával kapcsolatos minimális tapasztalat megléte. Az eddigi tapasztalataim a kurzussal kapcsolatosan sokrétűek: Az első az a jó hír, hogy nagy az érdeklődés, nyárig valamennyi kurzus betelt már. A másik az, hogy rengeteg hamis információ terjed az online oldalakon, tévécsatornákon, hogy miként is kell egy kést elkészíteni. Ettől a kurzustól senki nem válik késkészítővé, de nagyon nagy öröm számára, mikor az első saját munkáját a kezébe veheti. Számomra pedig az, amikor látom, hogy a tanítványaim az online felületeken észérvekkel, megalapozva korrigálják a téves, pontatlan információkat.”
