Ez a hatásvadász rövid mondat, jól hangzó szlogen képes volt magába sűríteni azokat a gondolatokat és ellentmondásokat, amelyek az elmúlt 20-30 évben a határtalan „zöldség” kiterjedésében a növényorvoslás elmúlását jelentik. A sűrítmény messze túlmutat a növényvédelmi szakma jövőjén, hiszen legfeljebb nem lesz. Kinek hiányozna néhány ezer, látszólag rétegtudással rendelkező szakember. Azonban, ha mélyére nézünk a dolognak, a hagyományos, a konvencionális gazdálkodás nélkülük nehezen lenne elképzelhető (bár ebben az országban a mezőgazdálkodáshoz és a focihoz mindenki ért).
A növényvédőszer paletta és benne a növényorvosi szemlélet -az elmúlt évtizedekben, a zöld igények hatására (is) jelentős tisztuláson és fejlődésen ment át. Ez a „szelídülés” úgy ment végbe, hogy az igazán durva kemikáliák sorban kikerültek a rendszerből, de a hatásosságot és egyben a fogyasztói igények kielégítését (egy ideig) nem kockáztatták. De vajon csak a mezőgazdaság és benne növényorvoslás áll a világ valódi zöld tisztulásának útjában? Nem gondolom…
Először is: nagyon szembetűnő, hogy ahol közvetlen expoziciónak, direkt fogyasztásnak vagyunk kitéve, jelesül a gyógyszer- és az élelmiszeripar, a növényvédelemhez képest szinte semmilyen támadás alatt nem áll. Valamiért nem éri meg támadni, pedig számos népbetegség gyanúja vezethető vissza élelmiszeripari adalékanyagokra, vagy egyes gyógyszer csoportokra. Mindezek ellenére a táplálkozás kiegészítők az utóbbi évtizedekben külön iparággá fejlődtek és otthonainkban is ellenőrizetlenül, a házipatikákban valóságos kis hegyekben áll(hat)nak a gyógyszerek, a szépészeti és a háztartási vegyszerek. Az én aspektusomból nézve a világ pusztulásának a fő oka nem a növényvédelem vagy a mezőgazdaság, hanem sokkal inkább a globális kereskedelem és az azt szolgáló fogyasztói társadalom modellje. Ebben természetesen benne van a mezőgazdaság is, és a fő károsító a FOGYASZTÓ is. Könnyen átlátható, ha a FOGYASZTÓT, mint a probléma „fő okozóját” folyamatosan stimuláljuk, fogyasztásra ösztönözzük, vagy talán -még erőssebben, indirekt módon- kényszerítjük, mindeközben az ellátási lánc egyes elemeit (pl. mezőgazdaság) fékezzük, szélsőséges esetben a lánc szakadásához is vezethet. Ez a „rendszerzavar” természetesen a mezőgazdaság esetében lokális, rosszabb esetben globális kiszolgáltatottságot, végső soron éhínséget jelent. További zöld paradoxon az is, hogy amíg a FOGYASZTÓ a fogyasztás „kényszere” alatt áll, addig ebben a „kényszerben” csak olcsón szabad ellátni élelmiszerrel, ami -nem is olyan hosszútávon- csak a környezet részleges, vagy esetenként teljes felélésével valósítható meg. (Az utóbbira is ismerünk civilizációs példákat a múltban és a jelenben is.) A probléma problémamentes megoldása, a fogyasztói társadalom fogyasztásának fékezésével (a gerjesztett igény csökkentésével, az élelem becsületének növelésével, rendszer szemlélettel: az igénycsökkenés visszahatásával) csökkentjük a mezőgazdaság kibocsátását, egyben karcsúsíthatjuk az ökológiai lábnyomát, amivel -egyensúlyi folyamatok mentén- elősegíthetjük annak tisztulását. Az is nagyon fontos, hogy amíg nincs kész a másik zöldebbnek tűnő „hajó”, ne sülyesszük el azt, amelyiken utazunk, mert ha szennyezőbb is mint az elképzelt, de komfortosabb és élhetőbb közeg, mint az „ismeretlen mélységű hideg sósvíz”.
„Ahol sok a pénz, ott veszélybe kerül az igazság”- avagy a talaj és annak védelme
A fogyasztói szokások megváltoz(tatá)ásának okán (is) hazánkban, csak a rendszerváltás utáni 30 évben megközelítőleg egymillió hektárral csökkent a mezőgazdaságilag művelhető terület mennyisége. (Csak 30 cm-es átlagos termőréteg vastagsággal számolva is brutális mennyiségű talaj funkcióvesztését, pusztulását jelenti.) Ezekből a területekből nem zöld felületek, hanem városok lakóparkok, bevásárlóközpontok, utak és ipari területek lettek. (A fentebb említett termőterület veszteség éppen duplája a rendszerváltás előtti 45 évben kivonásra került területnek.) Ezek fontos információk, hiszen így érzékelhetjük, hogy a legnagyobb talajpusztító a komplett civilizációnk, benne a mezőgazdaság szerepe bár nem csekély, de eltörpül az egészhez képest. Van mit tennünk tehát, de mi mezőgazdászok nem vihetjük el az egész „balhét”, mint ahogy ez most elkészülni látszik.
A mezőgazdálkodáshoz köthető talajpusztulást elsősorban a túlművelés okozza, ami a nagy teljesítményű erőgépek és a velük kompatibilis mélyművelő technológiák elterjedésével felgyorsult. (Szemmel látható tüneteit tapasztalhatjuk lejtős területek dombélein az alapképző kőzetig erodált, egyébként kiváló termőtalajok eltűnésével, vagy -az előbbi folyamat folytatásaként,- erős szélben az autópályán, és egyébb utakon haladva, a látótávolságot jelentősen megzavaró repülő (már nem csak homok) talaj áradattal.
A címben idézett szlogen szerint is a gépek helyettesítik a mérgeket az ökologikus és biodinamikus gazdálkodási módszerek gyomirtási stratégiáiban. A vegyszeres gyomirtás helyett valamilyen mechanikai, elsősorban kapálási módszer marad a gyomok féken tartására. Az egyre szigorodó növényvédelmi szabályozás és nem utolsósorban az ökológiai gazdálkodást támogató programok (a PÉNZ) hatására jelentős konvencionális területek kerülnek a biogazdálkodás fennhatósága alá. Ez egyfelől örvendetes, mert jelentős területek mentesülnek a vegyszer terhelés alól, másfelől a biogazdálkodásban alkalmazható gyomszabályozási eljárások tönkre teszik az átállt területek talajainak maradék szerkezetességét is, ezzel felgyorsítják a talaj leromlását és pusztulását. A bioterületek túlművelése súlyos paradoxon, de igaz. Ami nagy baj, hogy nem foglalkozunk vele. Örvendetes, hogy a biogazdálkodás mind a talajban, mind az asztalunkra kerülő növényekben kikerüli a kemikáliákat, ezzel védi a környezetünket és az egészségünket, miközben az élet körforgásának alapját, a talajt, tönkreteszi. A valóban kímélő biodinamikus és ökologikus gondolkodási mód akkor tudna talajkímélő lenni, ha a termelés során saját energetikai rendszerét és erőforrásait használná. Ez a romantikus elképzelés -sajnos legkevésbé romantikusan- a munkaerő és igaerő hiányát pótló, és az ökoszisztémából kikerült szén energiáit magába záró fosszíliákat égető -és azon fosszíliák energiáit újra felszabadító- gépekkel valósul meg. A biogazdálkodás elsősorban a növényvédelem okán követeli a mélyművelést, benne a szántást és a gyakori, „ápoló jellegű” sekély művelést, amely a munkaerő most már masszív hiánya miatt – nagy munkaszélességben és nagysebeséggel, csak gépekkel végezhető el a kívánt számban és minőségben. Azonban ez gyakori és nagysebességű művelés a talaj pusztulásának ütemét mértani haladványúvá emeli. Tehát ismét adódik a régi népi kérdés, hogy „most a kútba, vagy kávájára?” Szóval kellene egy olyan támogatási program is, ami talajt megőrzi, de adott esetben némely gépi műveletet alkalmasint hatékony kemikáliával helyettesíthet, mert az elpusztult földnél a némileg „mérgezett föld” is jobb.
A mezőgazdaság „zöldülése” civilizációnk átfogó zöldülése nélkül csupán egy vásári komédia, egy figyelmet elterelő performansz. Igen, fontos, hogy megálljunk egy percre és átgondoljuk, hová tartunk. Igen, fontos, hogy környezetünkre és annak fenntarthatóságára figyelmet fordítsunk. Működő módszerből működő módszerbe kell és lehet átlépni. A komédia mutatványa nem vonhatja el figyelmünket a valóságról. A jobbító szándék nem pusztíthatja el a mát, mert nem lesz elérhető a reményeink szerint is jobb és zöldebb jövő.
Lajos Mihály
növényorvos, talajtani szakmérnök
Agrofil-SZMI Kft.
