A napraforgó az egyik legtöbb betegség által sújtott szántóföldi kultúránk. A növényt veszélyeztető kórságok között sok olyan akad, amelyek akár önmagukban is képesek lehetnek megsemmisíteni akár egy egész táblán a növényállományt, de mindenképpen előidézhetik a termesztés gazdaságosságának elvesztését.
Az érés közeledtével, a növények öregedésével azok ellenálló képessége is csökken, és egyre több olyan „hullarabló” kórokozó is megjelenik ilyenkor az állományokban, amelyek jó erőben levő, egészséges napraforgón nem jelennének meg, vagy ha igen, akkor is csak minimális mértékben.
Amit a rhizopuszos megbetegedésről tudni kell
A napraforgót életének ebben a meglehetősen kései szakaszában megtámadó kórokozók közül esetünkben a Rhizopus arhizus gomba tevékenységét szeretnénk kissé részletesebben bemutatni.
Ez a kórokozó a fejespenészek (Mucorales) rendjének egyik olyan képviselője, amely a rendtől megszokott szaprofita életmód helyett fakultatív parazitaként viselkedve éli le az életét.
Így az év nagyobb hányadában a hagyományos szaprofita életmódról a napraforgó (és még néhány gazdanövény) esetében az érés közeledtével átvált a parazita életmódra. Ez a gomba alapvetően gyengültségi és sebparazita, önmagában képtelen lenne egy ereje teljében levő napraforgó növény megfertőzésére.
A napraforgó ugyanakkor a nyár végére már igencsak élete hanyatló szakaszában van. A kaszatok már telítődtek, csak azok víztartalmának csökkenése van hátra a technológiai érésig. Ilyenkor a növény ellenálló képessége már minimális, így szinte minden potenciális kórokozó megtámadhatja, amely a közelben található.
Gyengültségi állapot
A gyengültségi állapotot egyébként az is jól jelzi, hogy ebben az időszakban azok a szárfoltosságot előidéző kórokozók (Alternaria spp., Phoma macdonaldii stb.) amelyek eddig csak a leveleken okoztak foltokat, most már tömegesen jelennek meg a száron is.
A napraforgót ebben az időszakban meglehetősen sok abiotikus stressz is éri. Augusztus hónap lévén a nagy hőség is kellőképp megviseli a növényeket és ez a hőség a már elöregedő, kisebb víztartalmú szövetekben mikrosérülések sokaságát idézi elő. Ezek a sebek a növény leharcolt voltával egyetemben kiváló fertőzési lehetőséget nyújtanak sok kórokozó, így a Rhizopus arhizus számára is.
A fertőzés sokszor először nem is a tányérokon, hanem a rajtuk, illetve a szár legfelső részén levő levelek nyelén szokott megjelenni. A halvány barnás elszíneződést a szélsőségesen száraz időjárás kivételével gyakran feketés elszíneződés követi, mivel a kórokozó gomba nyomában különféle baktériumfajok is oda telepszenek a terített asztalhoz.
Meglehetősen gyakori, hogy különféle Erwinia fajok okoznak ilyen másodlagos fertőzést, amelyet esetenként fehérje- és pektinbontó baktériumok tercier fertőzése is követhet. Ez a felülfertőzés meglehetősen bűzös közeget teremt és elmossa az eredeti Rhizopuszos fertőzés hatásait.
Szántóföldi bögrecsárda
A rhizopuszos tányérrothadás annyiban különbözik az összes többi kórokozó által előidézett hasonló kártételtől, hogy ez a gomba a napraforgóban található szénhidrátokat alkoholos erjedés során dolgozza fel.
Ez a kórokozó számára azzal az előnnyel is jár, hogy a fermentáció során felszabaduló víz következtében a rothadási folyamat az esetek döntő többségében önfenntartóvá válik, a kialakuló rothadás nem alakul át sokkal lassabb lebomlást eredményező száraz korhadássá.
Az, hogy a gombák a szénhidrátok lebontásából vízhez juthatnak, nem éppen egyedi a gombák világában. A beépített, száraz faszerkezetek hírhedt és veszedelmes pusztítója, a könnyező házigomba (Merulius lachrimans) pl. olyan sebességgel bontja le a lignint és a cellulózt, hogy a képződő víz már számára is sok, és azt a termőtestein kiválasztva szabadul meg tőle.
Alkoholos erjedés
A szövetek belsejébe bejutott rhizopuszos fertőzés következtében kialakuló alkoholos erjedés végtermékeként némi víz, alkohol és szén-dioxid keletkezik. Ennek összessége egy olyan zavaros színű exudátum, amelyet a benne levő szén-dioxid kiprésel a növény felületén levő sebeken.
Kisebb-nagyobb exudátumcseppek, folyások jelennek meg, amelyek úgy önmagukban nem sok bajt okoznak a napraforgónak. Viszont meglehetősen közkedveltek a rovarok körében.
A már éréshez közelítő napraforgóállományok rhizopuszos fertőzésének mellékhatásaként így kialakul egy olyan állomány, amelyen ezernyi helyen juthat a rovarvilág alkoholos tartalmú folyadékhoz.
Ezt a lehetőséget szinte minden, jól repülő, migráló faj ki is használja. A legyek mellett sok darázsfaj és mézelő méhek tömkelege lepi el ekkor az alkoholos mámort nyújtó táblákat. Ez a jelenség ugyanakkor a méhészek számára nem épp örömteli dolog. A méhek ahelyett, hogy távoli lelőhelyekről gyűjtenék a nektárt és virágport, inkább elmennek „berúgni” az ilyen napraforgóföldekre. Haza se mennek a kaptárakba, így a méhészek az állomány csökkenését tapasztalhatják.
Ráadásul a méhek számára egyáltalán nem veszélytelen az efféle „kirúgás a hámból”. A szintén az alkohol mámorára áhítozó, ragadozó darázsfajok is jelen vannak, és néha még az is előfordul, hogy kellőképp berúgva egymást sem kímélik.
Az efféle agresszív ragadozók közvetlen társasága a méhek számára nem éppen életbiztosítás, így a rhizopuszos napraforgóállományokat látogató méhek sokszor jelentős hányada már sosem tér vissza a kaptárakba.
Ez ellen ugyanakkor a gazdálkodók szinte semmit sem tehetnek, hiszen az érés kapujában fungicidekkel már nem lehet védekezni a kórokozó ellen, az állományszárításra pedig a kaszatok sokszor még nagyon magas víztartalma miatt alkalmatlan az állomány.
Hertelendy Péter
Her – Ba Kft.
