Kinek ez - kinek az volt gyermekkorában a kedvenc elfoglaltsága. Zita kisgyermek korától kezdve a szőlőben, na meg a hordók között érezte jól magát. Ezen senki sem lepődött volna meg, ha fiúgyermekről van szó, hiszen a család négy generáció óta űzi a mesterséget. Na de egy lány?! Az mégis csak más... Szerencsére Attila - Zita édesapja - nem, hogy nem küldte el, hanem egyenesen hívta a lányát segíteni. Nem meglepő, hogy a felnőtt Hotyek Zita szőlészként dolgozik, de a kádár mesterséget is elsajátította, és ha ideje engedi, részt vesz a családi műhely munkájában.
Erdőbényén a kőfaragás és a kádárság emberemlékezet óta mindig is meghatározó mesterségek voltak. A kádárság esetében az egyik fő ok a borkereskedelem (lásd keretes anyag), a másik pedig, hogy az itt található tölgyállomány rendkívüli módon alkalmas erre a célra.
Mikor erről beszélgetünk, Zita megosztja velem, hogy ilyen kedvező paraméterekkel rendelkező tölgyesek ezen kívül csak az Egyesült Államok egyes területein, illetve Franciaországban találhatóak. Az, hogy meddig lesz így, mármint itt Magyarországon meddig készülhetnek még ilyen remek fából a hordók pontosan nem tudható, de Zita szerint véges a készlet: „A falut körülvevő erdőkben jelenleg van elegendő megfelelő minőségű fa, de érzékelhetően fogy a számuk. Hiába telepítik újra, legalább 80-100 évet kell várni, hogy a megmunkálásra alkalmassá váljon. ”
Természetesen a tölgyön túl, használnak hordókészítésre akác-, cseresznye-, illetve eperfát is. Hordón kívül pedig készül a Hotyek kádárműhelyben csobolyó vagy egyedi bútor hordóból, fürdődézsa, hagyományos káposztás dézsa vagy akár fafürdőkád is, például vörösfenyőből. De most maradjunk mégis csak a legmeghatározóbb darabnál, a hordónál.
Milyen tölgy alkalmas a hordókészítésre?
„Az a legjobb, ha minél nagyobb az átmérője, tehát emiatt a 100-150-200 éves tölgyek a legalkalmasabbak. A talaj adottságai szintén meghatározóak, az az ideális, ha ezek a hatalmas tölgyek lassan érik el a megfelelő méretet. Így ugyanis igen sűrű lesz a fa szálsűrűsége, emiatt pedig nem engedi át a folyadékot. A ritkább szálsűrűséggel együtt jár, hogy a folyadék átüthet a fán.”
Beszélgetőtársam pontosan tisztában van ezzel, mint ahogy a kádárszakma minden egyéb csínjával-bínjával, hiszen gyermekkorától kezdve otthonosan mozog édesapja műhelyében. „Nálunk, akárcsak a település más családjában is, több generációra visszanyúló hagyománya van ennek a mesterségnek. Olyan szerencsés vagyok, hogy láthattam még nagyapámat is munka közben. Gyermekkoromban „fiús” lány voltam, szívesebben időztem a műhelyben édesapám körül, mint mondjuk a konyhában. Apa látta, hogy ezt szerettem csinálni, ezért hívott, hogy segítsek neki, így sajátítottam el lassacskán a szakmát. Mai napig, ha dolgozom, érzem az alkotás örömét, azt, hogy jó ránézni a kész munkámra. Ugyanezt érzem a szőlőben is, ez a két dolog, a kádárság és a szőlészet szorosan összefonódik.”
Nemcsak a családjában, vagy Erdőbényén nem történt még meg az, hogy nő ezt a mesterséget válassza, de Zita az országban is egyedüli ezzel a tudásával: „Az előfordult vagy előfordul, hogy az úgynevezett hordógyárakban betanított munkásként nők dolgoznak, de rajtam kívül, úgy tudom, nincs más, aki a szakma minden mozdulatát ismeri, és meg tud egy teljes hordót önállóan is csinálni.
Nem képeznek
Zita hiába ismeri, illetve gyakorolja a szakma minden fortélyát, a tudását igazoló bizonyítványt nem tudott szerezni. Ennek pedig roppant egyszerű oka van, az országban az utóbbi években nem indult kádárképzés: „Édesapám még a középiskolai rendszerben tanulhatta a szakma alapjait, öcsémnek pedig az utolsó OKJ-s képzésbe sikerült bekapcsolódnia, mintegy 10 évvel ezelőtt. Sajnos, abban én nem tudtam részt venni, mert akkoriban végeztem a felsőfokú tanulmányaimat. Édesapám próbált később képzést szervezni, erre ugyanis itt, Erdőbényén megfelelőek a feltételek. A családi vállalkozásunk műhelye úgy jött létre, hogy azt oktatási célra is lehessen használni.”
Jelentkező, mint megtudom, azonban évente csak 1-2 akad, ekkora létszámmal pedig a tanfolyam nem tudott elindulni. Zita szerint elsősorban a nehéz fizikai munka az, ami elriasztja a fiatalokat a mesterségtől. Jó pár dolgot ugyan ma már géppel végeznek, de azért jócskán szükséges a fizikai erőnlét is.
Megrendelés pedig van bőven…
A határon túlról is érkeznek a megrendelések, van munkája a Hotyek Kádárműhelynek. Németországból, Szlovákiából, Dániából érkeznek a megkeresések, és az utóbbi időben Oroszországból is érdeklődnek a hordók után, amelyek lehetnek öt és ötezer literesek is. Pörkölés tekintetében négy tónust különítenek el, ebből itt legtöbbször három pörkölési mélységgel dolgoznak: Light (enyhe pörkölés), Medium (közepes pörkölés), Medium+ (erősen közepes pörkölés) és a Heavy (igen erős pörkölés). A Light-ot a könnyed fehér borokhoz, a Mediumot a testes fehér borokhoz, a Medium+-t vörösborokhoz javasolják. A Heavy-t vagyis a hosszú pörkölést alig-alig alkalmazzák, ez a whisky tárolásához ajánlott.
„A hordók pörkölését régen, mivel csak a fahordó szolgált a bor tárolására, a következőképpen végezték: meghajlították a dongákat, majd kiégették a belsejét, ezzel képződött egy szenes terület. Ebben erjedt ki a bor, az erjedés letisztította ezt a szenes részt, azután már csak tárolásra használták a hordót. Jelenleg viszont általában tartályban zajlik az erjedés, a hordókat érlelésre használják, tehát véletlenül sem éghet meg a fa, csak pörkölődhet.” – foglalja össze Zita.
És akkor nézzük, hogy is készül a hordó
„Rönkként kerül be a műhelybe, majd itt megfelelő hosszúságúra daraboljuk. Régen hasítottak, most szalagfűrésszel daraboljuk fel, de így is két emberes a munka, hiszen nagyok a rönkök, egyenesben kell tartani azokat a fűrész alatt, és ez nem könnyű munka. Amikor végeztünk, akkor gúlába rakjuk a dongákat, úgynevezett körkászliba. Két évig maradnak itt, miközben időközönként átrakjuk őket. Mindennek az a célja, hogy a tanninok, csersavak kiázzanak a fából. Ha szárazság van, mint az elmúlt nyáron is, akkor locsoljuk a körkászlit, hogy elérjük a várt hatást. Ha mindez megtörtént, akkor ezt követően megfelelő hosszúságra vágjuk a dongákat, attól függően, mekkora lesz a készítendő hordó űrmérete. Majd az egyik oldalt domborúra gyaluljuk, a másik pedig kap egy könnyítést. Ez azt jelenti, hogy a közepéből kiveszünk egy részt, hogy könnyebben hajoljon, amikor tüzeljük, pörköljük. Ezt a műveletet követi az élgyalulás (stészolás) a téglatest lapját a merőlegestől eltérő szögre gyaluljuk, illetve domborúra. Ez azért történik, hogy a két vége keskenyebb legyen mint a közepe, ezáltal lesz meg az a bizonyos „hasas” kinézete a hordónak.
Az élgyalulás az egyik legfontosabb mozzanat, ennek köszönhetően illeszkednek úgy az oldalak, hogy a bor ne tudjon kifolyni a hordóból. Ha ezzel is kész vagyunk, összerakjuk úgynevezett szoknyaformába a megfelelő méretű abronccsal. Minden mérethez van egy állítóvas, amibe összerakjuk ezt a szoknyaformát. Miután ebbe belehelyeztük, akkor elkezdjük melegíteni. A melegítés nálunk úgy történik, hogy a kis hordóknál (5-20 literig) egy vas asztalon lévő gázlángot használunk, egy ekkora méret ugyanis túl kicsi ahhoz, hogy tüzet rakjunk benne. A 20 literesnél nagyobb hordó viszont alkalmas erre, így annak a saját, megmunkálás során keletkezett fahulladékából teszünk a közepére tüzet. Azért ebből, mert a hordó ilyenkor már felveszi az ízeket a tűzből és a füstből.
Miután a megfelelő hőmérsékletet elérte a fa, elkezdjük meghajlítani a dongákat. Ehhez van egy célszerszám, amelyet zugnak hívnak, ezzel a szoknyaforma szélesebb alját elkezdjük összehúzni, az abroncsokat pedig felülről ütjük lefelé, hogy feszüljenek rá, szorítsák, közben pedig locsoljuk. Mindezt addig, amíg meg nem hajlik rendesen és hordó formája nem lesz. Megmunkáljuk a hordó alját, a fenék helyét belevágjuk a hordó két végébe, hogy biztosan jól zárjanak. Ide illesztjük majd be a két végén kivágott feneket. A dongák felső egyharmadába, illetve ahová a fenék megy, rakunk néhány gyékényszálat, ezek a tömítést biztosítják. Utolsó lépések következnek, lecsiszoljuk a hordót, új vasakat teszünk rá, majd még egyszer kézzel átcsiszoljuk. Miután az új tulajdonosa kimosta, akár mehet is bele a bora.”
Zita meséli, hogy édesapja egyszer kiszámolta, hogy ez a munkafolyamat egy 220 literes hordó esetében nyolc órába telik. Azért volt szükség a számolásra, mert a munkafolyamat nem egyvégtében történik, hanem szakaszonként, két nap csak anyag-előkészítés, két nap összehúzás, és így tovább.
Zita, ha ideje engedi, besegít a családi vállalkozásba, bár ez az idő egyre kevesebb, hiszen immár hat éve a Sanzon Tokaj szőlészeként dolgozik. Arra mégis szakít időt, hogy a kádárszakmát népszerűsítse, hiszen egy személyben a Hegyaljai Mesterek Népművészeti Egyesület titkára is: „Különböző rendezvényeken szoktam megmutatni az érdeklődőknek azt, hogy hogyan is készül a hordó, illetve a többi termékünk. Érdeklődők pedig mindig akadnak szép számmal, láthatóan lenyűgözi az embereket a hordó születése.”
Egykor igaz volt az erdőbényei mondás: „Ha eldobsz egy botot, az kőfaragót vagy kádárt üt.” Ma már közel sem így van, de mit lehet tudni arról, hogy mit hoz a jövő? Lehet, hogy az ilyen bemutatók hatására lesznek olyan fiatalok, fiúk és lányok is, akik kedvet fognak kapni a kádár mesterség elsajátítására…
| „Ha valaki Erdőbényén egy fát elhajít, az vagy kádárt üt vagy kőfaragót!” legalábbis egy helyi szólásmondás szerint. A magyar kádárság kezdetének története a pécsváradi apátság alapításakor a szerzetesekkel betelepült hat kádármesterig vezethető vissza. Nyelvünk háromféle elnevezést is használ a faedényeket készítő mesterek megnevezésére: kádár, bodnár, pintér. A kádár általában keményfából készít kádat és hordót. A céhtörvények szerint a hegyaljai bodnárokra is kötelező volt a vándorút. Ekkor ismerkedtek meg a német céhszervezetek felépítésével, szokásaival, melyeket aztán hazahoztak. A kádárcéhek céhpecséttel, céhládával és céhzászlóval is rendelkeztek. A régi Hegyalján a termelő hordóval együtt adta el a mustját, borát a porosz és lengyel kereskedőknek. Így az erdőbényei kádároknak igen nagy volt a keletje, alig győzték az új hordók gyártását. De nem csak hordókat, hanem olyan faedényeket is készítettek, amelyek nélkül elképzelhetetlen lett volna a szüret: puttony, kád, cserpák, taposó kádicska. A hegyaljai bodnáripar hanyatlása a filoxéra vész idején következett be, ami után az iparosok nagy része kivándorolt az országból. Forrás: https://monoripincefalu.eu/boros-hagyomanyok/hordokeszites-hagyomanya-erdobenye-a-kadarok-volgye |
