Mint arról az Agrofórum olvasói is értesülhettek, idén januárban is megrendezte éves konferenciáját a regeneratív gazdálkodásról a Talajmegújító Gazdák Egyesülete (TMG REAG VIII. Talajélet Konferencia és Szakkiállítás, Jakabszállás), ahol gazdálkodók, kutatók, szolgáltatók, közösségépítők, valamint a felsőoktatásban és az államigazgatásban dolgozók egyaránt megosztották tapasztalataikat és ismereteiket a talajbolygatás káros hatásait enyhítő és ellensúlyozó művelésmódokról.
Egy ilyen esemény természetesen nemcsak a regeneratív gazdálkodás tapasztalt és meggyőződött híveit vonzza, hanem az érdeklődők és a kételkedők széles táborát is.
A csökkentett mértékű talajbolygatás és a mulcshagyás legnyilvánvalóbb előnyeit (eróziós hatásokkal szembeni védelem, kisebb üzemanyagfogyasztás, egészségesebb talajszerkezet és gazdagabb talajélet) szakmai fórumokon ma már senki nem vonja kétségbe, azonban a károsítók (gyomnövények, növénykórokozók, állati kártevők) fennmaradásának megnövekedett kockázata, mint lehetséges ellenérv szinte minden alkalommal napirendre kerül.
Cikkemben ebből a kimeríthetetlen kérdéskörből most csak a mezei pocok (Microtus arvalis) példáját emelem ki.
Erre két okom is van: egyrészt a pocok felszaporodását hallom a legtöbbször ellenérvként a regeneratív gazdálkodás létjogosultságát megkérdőjelező szakemberektől, másrészt már Dobos Endrével – egyetemi tanár, a Magyar Talajtani Társaság jelenlegi elnöke, és a regeneratív gazdálkodás „tudományos nagykövete” – közösen írt 1991-92-es TDK- és diplomadolgozatunk terepi felvételezéseinek is a mezei pocok volt a főszereplője.
A téma nagyon érdekes volt számomra és meglepő tanulságokkal szolgált a mezei rágcsálók élőhelyválasztásával kapcsolatban. Később növényvédelmi állattanos egyetemi oktatóként rendszeresen fogadtam mezeipocok-témában olyan diplomaterves hallgatókat, akik gyakorló gazdálkodóként saját területen vagy akár lakókörzetük tágabb környezetében is vállaltak terepi felméréseket.
És rendre láttam mindazon tankönyvi állításokat megcáfolódni a gyakorlatban, amik a talajművelés elhagyása és a mezei pocok felszaporodása között vélelmezhetően fennálló egyértelmű összefüggésről szólnak.
Ezt a biztosnak hitt összefüggést azonban nemcsak a saját tapasztalataim alapján kérdőjelezem meg, hanem a hazai és a nemzetközi szakirodalom alapján is.
A bolygatás előnyei
Nézzük meg először azokat a tényezőket, amik alapján nyilvánvalónak látszik, hogy a talajfelszín bolygatása hátrányos a mezei pocok számára. A mezei pocok járatrendszerét három szinten is megtaláljuk: a talaj felszínén, a talajfelszín alatt sekélyen, illetve a művelési mélység alatt.
Ha csak a felszíni járatokat, az ún. „pocoksztrádákat” romboljuk le, már az is megnehezíti a pockok életbenmaradását, hiszen a „sztrádán” kívül sokkal lassabban tudnak mozogni az egyedek, ami növeli az esélyét, hogy ragadozók áldozataivá váljanak.
Továbbá a táplálékkeresésnek így nagyobb lesz az energiaigénye a megszokottnál, ami már átmeneti táplálékhiány esetén is az állat életébe kerülhet.
A felszín alatt futó járatok lerombolása még ennél is súlyosabb következményekkel jár, hiszen ezeknek az újjáépítése rengeteg időt és energiát igényel a pockok részéről, nem is beszélve arról, hogy maga a talajművelő eszköz is végzetes sérülést tud okozni az elmenekülni nem tudó egyedeknek.
A régi írások rendszerint a mélyszántást javasolják pocokgyérítésre, mert ilyenkor a talajfelszínen található élelemforráson (kipergett magok és termések, ehető zöld növényi részek) és a járatokon túl az alomkamrák és az éléskamrák is megsemmisülnek; a hantos, bakhátas, egyenetlen felszínen bukdácsolva menekülő pockokat pedig a sirályok, varjak, csókák, gólyák, gémek és más madarak csapatai kapkodják össze.
Amelyik pocok nem esik azonnal a ragadozók áldozatául vagy nem pusztul éhen, annak – hiába jut is táplálékhoz – sincs sok esélye az életben maradásra a járaton kívül; ha átnedvesedik a bundája, az állat nem tudja fenntartani a testhőmérsékletét.
A pocok szőrzetének átnedvesedéséhez még eső sem kell, elég a harmat is, hideg időben pedig a talajfelszínen maradva az állat túlhűlhet.
A pocok is védekezik
Hát nem nyilvánvaló, hogy minél erőteljesebb felszínátalakítással jár a talajművelés, annál jobban pusztulnak a pockok? De igen, kétségtelenül igaz ez a helyi populáció szintjén és a pillanatnyi egyedszámváltozást nézve is.
Csakhogy a mezei pocok nagyon szapora állat. Előfordul, hogy még szopik a fiatal nőstény kölyök, de már vemhesül, illetve a fialás napján a felnőtt nőstény már azonnal újravemhesül. Rövid élete során igyekszik a lehető legtöbb utódot létrehozni; egymást követik az újabb almok és az újabb nemzedékek.
A tenyészidőszak során a pocokkolóniák ontják magukból a fiatal egyedeket, amelyek új élőhelyek után kutatva hamar benépesítik az olyan területeket, ahonnan kipusztult a korábbi populáció.
Kutatók megfigyelték, hogy ahol egyáltalán nincs talajbolygatás, ott a kolóniák összetartó egyedekből állnak, és nem tűrik sem az egyedsűrűség növekedését, sem idegen egyedek betelepedését, így a fajon belüli, viselkedési alapú önszabályozás is gátolja a túlszaporodást és ezáltal a kártevővé válást.
dr. Tóth Ferenc
Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet, Kertészeti Csoport, Budapest
A cikk teljes terjedelmében az Agrofórum újság 2025. márciusi számában olvasható.
Kiemelt kép forrása: Pixabay.
