A mögöttünk lévő hónapok tükrében nyugodtan kijelenthetjük, hogy 2025 ismét az aszály éve volt hazánkban. Mozaikosan több csapadék hullott ugyan, mint a hírhedt 2022-es esztendőben, de a talajvíz tovább süllyedt, a folyókkal érkező víz mennyisége csökkent, a csapadék éves eloszlása még inkább kedvezőtlenebbé vált. Forintosítva mindez azt jelenti, hogy a magyar mezőgazdaságban nyár végéig 100 milliárdos kár keletkezett, amelynek okozója elsősorban a szántóföldi művelés esetében az aszály. Ezért egyre fontosabb szerepet kap a vízvisszatartás, vagyis a jelenlegi mezőgazdasági gyakorlat megváltoztatásával a víz helyben tartása.
Tiszakóródon – a Tisza és a Túr találkozásánál – volt először lehetősége arra a szakembereknek, hogy egy helyi gazda aktív közreműködésének köszönhetően nem állami, hanem magánkézben lévő területet árasszanak el. Ugyanis Adorján László, a „Vizet a tájba” program keretében felajánlotta legelőjét az ökológiai vízpótláshoz.
Napelempark és csatornahálózat segíti a víz útját
Ahhoz, hogy mindez megvalósulhasson, számos fejlesztésnek kellett megtörténnie, és közel sem mellékesen a szükséges jogszabályi hátteret is létre kellett hozni. Adorján László agrármérnök, ahogy felidézi – kezdetektől probléma megoldásra fókuszáló hozzáállást, együttműködést tapasztalt a szervezőktől, hatóságtól, vagyis érzékelték, hogy valóban létfontosságú ügyről van szó.
A Felső-Tiszán 2022-ben valósult meg az a vízgazdálkodási fejlesztés, amely az árvíz és az aszály problémáját egyaránt képes kezelni, ennek kulcseleme egy napelempark, amely pedig megoldja a kapcsolódó szivattyútelep működését, vagyis azt, hogy a szintkülönbséget áthidalja, eljuttassa a vizet a folyóból egy 50 kilométeres csatornahálózatba. Mielőtt már a szükséges infrastruktúra elkészült volna, kirajzolódott az, hogy kié lesz az elsőség, vagyis ki az a gazdálkodó, akinek elsőként fogják hazánkban területét elárasztani.
A gazda személyes története
A tiszakóródi gazda ugyanis kezdetektől érdeklődő és együttműködő volt, hiszen teljességgel átlátta a jelenlegi helyzet súlyosságát, területe megfelelő helyen volt. Mindez azonban nem lett volna elég, hiszen számos más termelő is eljut eddig, illetve rendelkezik megfelelő fizikai adottsággal az elárasztáshoz, de László tenni is akart a kialakult helyzet ellen, vállalva az esetleges kockázatokat.
Valószínű, a szakmai tudásán és tapasztalatán túl az is közrejátszott mindebben – ahogy mondja –, hogy mindig is érdekelte a környezet, a környezeti hatások, itt nőtt fel, majd gazdálkodott az egyetem elvégzését követően. Jól emlékszik még arra a tájra, amikor a kukoricatábla helyén még vadkacsa repült fel a nádasból.
Szatmári gazdaság a Tisza és a Túr ölelésében
„A kilencvenes évek előtt a Csécsei-Kóródi Tsz-nél mint agrármérnök dolgoztam, aztán mint magángazdálkodó, később pedig családi gazdálkodó.” – mondja. Amit megtermeltek, bővítésre fordították, így napjainkban a családi gazdaság 280 hektáros, 130 hektár gyepfelület, kevés gyümölcsös, szántóföldi kultúra. „Itt a világ végén vagyunk, mást nem nagyon lehet termelni, mint repcét, búzát, kukoricát. Korábban 1000 birkánk volt, ma már 500-ra csökkent az állomány. Ló, szarvasmarha is van valamennyi, de az csak hobbi szinten.”
A támogatási rendszer hibái
László felidézi, hogy már a tározó építésénél bekapcsolódott a munkába. „Felszólaltam az átépítésnél, hogy itt a Tisza, a Túr ölelésében vagyunk, itt vannak a régi kiszáradt medrek, az egykori rizstelepi csatornák, miért nem abban gondolkodunk… de nem tudtunk abban gondolkodni, elkészült a gát, én pedig nyugtattam a gazdatársaimat, hogy ha csökken is a területük 5-10 hektárral, akkor is nyernek, mert alkalmas lesz öntözésre. Errefelé ugyanis különösen érzékeny kérdés a terület csökkenése, Szatmárban ugyanis apró, szétszórt, tagolt parcellák vannak.”
Így érthető, hogy ezen a vidéken miért jelent különösen nagy gondot, hogy az agrártámogatási rendszer jelen formájában semmilyen módon nem bátorítja a termelőket arra, hogy csatlakozzanak ehhez és az ehhez hasonló programokhoz.
Tanulság és jövőkép
De térjünk vissza ahhoz, akinek ez sem volt akadály. „A legegyszerűbb öntözési mód az árasztás, a vízügyes szakemberek beszintezték a tározón belüli területet, így egyértelművé vált, hogy melyik területre lehet egyszerűen vizet juttatni. Adta magát, hogy a legelő ez, amelyen én gazdálkodom. „Naturás” területen vagyok, komoly előírások kötnek a gazdálkodásban, így elkezdődött az egyeztetés a Hortobágyi Nemzeti Parkkal, hogy ezekből amennyi szükséges, a fékekből feloldjon.
Miután ez megtörtént, kora tavasszal elkezdtük árasztani a területet, és látványosan feltöltöttük. Nem volt tapasztalatunk, ezért nem mertük a vizet sokáig rajta tartani, csak 10 napig. Ezt követően pedig a régi holtmederbe bevezetjük a vizet. Azt tapasztaltam, hogy látványos eredményt a mélyebben fekvő részeknél értünk el, vagyis ott, ahol tartósabban állt a víz.”
Ezt követően megérkezett a forróság, és ezzel együtt az aszály, ezért László úgy döntött, hogy megismétli az árasztást – kaszálást követően. „Szemben az első alkalommal, most nagyon lassan terjedt a víz a szárazság miatt, csak félig takarta be a területet. Az alacsony vízállás nem jelentett gondot a kiemelésnél, de jelezték, hogy álljak le az árasztással, szükség van a vízre a mederben.” Mindezekkel együtt az agrármérnök azt gondolja, hogy jelenleg ez az egyetlen lehetséges megoldás.
„Nem lehet hosszú távon úgy termelni, hogy abban bízunk, több eső lesz jövőre. Évek óta nullákat csinálunk, ha nincs bővített újratermelés, megáll a tudomány.” – fogalmazza meg.
Példa vagy kivétel?
Mikor arról kérdezem, hogy példája ösztönzően hat-e a környékbeli gazdákra, elneveti magát. Mint kiderül, azért, mert minden messziről jött és/vagy újságíró ezt kérdezi tőle. Amit mond, az sajnos közel sem szórakoztató, hanem a rögmagyar valóság.
„A gazdatársadalomban is az a helyzet, mint az országban: nem igazán figyelünk egymásra. Kaptam jó szót, elismerést Dunántúlról, egyetemi oktatóktól, de helyiek közül senkitől. Ösztönözni kellene a gazdákat, ha van a területükön víz, kapjanak érte támogatást, ne érje őket kár azért, mert nincs termelésük. De arra is ügyelni kellene, hogy a mostani helyzetből ne essünk át a másik oldalra, ahogy sajnos nálunk idehaza lenni szokott. Mire gondolok? Vizet vezetni oda lehet könnyen, ahol víz, mocsár volt nem is túl régen.
A mai támogatási rendszernek mindegy ez, vetnek bele kukoricát, ha 20 mázsa termett, vagy 10 tonna, akkor is kapnak valamekkora összeget. Ez a rendszer a termelést nem segíti, de a természetet sem. Támogassuk inkább akkor a víz helyben tartását, így a természetet már nem bombázzuk, és kedvezünk a hozamszámoknak is.”
Információ a programról: KATTINTSON!
Kiemelt kép: Pixabay.
