A növénytermesztésben, így a zöldségfélék esetében is az eredményes termesztés egyik alapfeltétele a növényfaj, illetve fajta igényének megfelelő tenyészterület megválasztása.
Az optimális termesztési feltétek kialakításánál, az egy növényre jutó termőterület meghatározásakor figyelembe kell venni a termesztési célt (primőrtermesztés, frissfogyasztás, feldolgozás, tárolás stb.), továbbá a növényápolási és betakarítási szempontokat is.
A növények vetésénél és ültetésénél ugyan azon tenyészterületen a számításba jöhető elrendezési módokból adódóan számos variáció adódik, amit kisgazdaságokban, saját célra történő növénynevelés esetén is szükséges és érdemes figyelembe venni.
Tenyészterület – növénysűrűség
Tenyészterület alatt az egy növényre jutó termőfelületet értjük, ami a sor- és tőtávolság szorzatából adódik, a zöldségtermesztésben általában négyzetcentiméterben adjuk meg. A növénysűrűség ennek fordítottja, egy adott területen, egy m2-en, vagy nagyobb felületen termesztett növényeknél (pl. szántóföldön) egy hektárra vetett vagy ültetett növények számát jelenti.
Ez nem mindig azonos az elvetett növények számával tekintettel arra, hogy a zöldségfélék között sok olyan faj van, amelyek esetében vetést követően egyelést vagy ritkítást végzünk, így állítjuk be a végleges növényszámot, és ezt tekintjük növénysűrűségnek.
Növelés, csökkentés
A tenyészterület növelésével a növényegyed teljesítő képessége növelhető, azonban egy határon túl már csökken az egységnyi felületre jutó termésmennyiség, ezért a termesztés jövedelmezősége szabja meg a felső határt.
A zöldségfélék esetében a tenyészterület csökkentésével növelhetjük azon növények koraiságát, melyeknek a biológiai termését fogyasztjuk (pl. paprika, paradicsom, uborka stb.), míg a vegetatív részükért (levél, szár, gyökér stb.) termesztett fajok koraiságát csökkentjük.
A fajtaleírások általában javaslatot adnak a tenyészterületre vonatkozóan, ezen belül a termesztőknek a feladata az adott helyi körülmények figyelembe vételével dönteni a növénysűrűségről, illetve a tőelrendezésről.
A nemesítők, illetve a vetőmag forgalmazók által megadott értékekből következtethetünk a fajta növekedési erélyére, lombozatának méretére, hajtásnövekedés ütemére, amit szűk határok között befolyásolhatunk ugyan a tápanyagellátással, öntözéssel, különféle fitotechnikai munkákkal (metszés, levelezés, generatív terhelés alakítása), de ez nagyrészt genetikai tulajdonság.
Mitől függ a növénysűrűség?
Mi szabja meg azt, hogy egy adott területen hány növényt termesztünk? Számos tényezőt, botanikai tulajdonságot, termesztéstechnikai és gazdaságossági tényezőt kell figyelembe venni, amikor a növénysűrűségről illetve a tenyészterületről kell dönteni:
Növény és fajta tulajdonságok: a növényfaj botanikai tulajdonságai (lombozat és szár mérete, habitusa stb.) a fajta speciális környezeti igénye.
Környezeti tényezők: talajviszonyok, fényviszonyok, széljárás erőssége és iránya, csapadékviszonyok.
Termesztéstechnológiai szempontok: gépi vagy kézi ültetés, vetés, az alkalmazott munkagépek és kézi eszközök műszaki paraméterei, ültetés időpontja, növényápolás és betakarítás módja.
Gazdasági és jövedelmezőségi tényezők: termesztési cél, termesztéssel járó kockázatok, termesztési költségek és az adott növény termőképessége és a várható bevétel.
Növényelrendezési lehetőségek a zöldségtermesztésben
Növény szempontjából ideális a négyzetes elrendezés, ebben az esetben minden oldalról azonos távolságra helyezkedik el a másik növény, ennek ellenére a gyakorlatban legritkábban számít jó megoldásnak (1. kép).
Ültetés, szedés, művelés, betakarítás akkor végezhető könnyen, ha széles az út, ezért a tőtávolságot, azaz a növények soron belüli távolságát szokás csökkenteni annak érdekében, hogy kellő szélességű utat lehessen kialakítani, ugyanakkor a gazdaságos növényszám meglegyen.
Normálsoros (szimplasoros) vetést, illetve ültetést korábban széles körben alkalmazták a zöldségtermesztésben is, napjainkban visszaszorult és csak a nagy tenyészterületet igénylő növények esetében (pl. uborka, sárgadinnye) maradt meg.
Előnye, hogy ápolásakor (pl. permetezés), de szedésnél is a növény minden oldalról jól megközelíthető, áttekinthetőbb, több fény, több levegő éri, ebből adódóan mérsékli a kórokozók terjedését.
Ikersorokban
Gyakori elrendezés a zöldségféléknél az ikersoros vetés, illetve ültetés. Ebben az esetben, nemcsak a tőtávolságot csökkentjük, az egyik sortávolságot is kisebbre vesszük a művelő út szélességének növelése érdekében.
Úgy a nagyüzemekben, mint a házikertekben is, gépi művelésnél, de kézi ápolásnál is számos előnye van az ikersoros elrendezési módnak. Viszont egy határon túl az ikersortávolság (keskenyebb sor) és a tőtávolság csökkentése károsan hathat a minőségre, a növényápolás hatékonyságára, a szedésre, de szélsőséges esetben a termésmennyiségre is.
Kis tenyészterületet igénylő növények esetében (pl. vöröshagymánál, fejes salátánál, spenótnál stb.) használatos az úgynevezett szalagos más néven ágyásos vetés, illetve elrendezés, amely alkalmazása során több sort (4-5) kisebbre vesznek, és ezt követően egy széles sort hagynak meg (2. kép).
Főleg azoknál a fajoknál alkalmazzák, amelyek vethetők (ültethetők) sűrűbbre, de gépi ápolásuk és szedésük miatt meg kell oldani a gépek és a traktor közlekedését. Sokan kisgazdaságokban is alkalmazzák úgy (olyan szélességben), hogy a szélesebb útról a legbelső sorokat is ápolásnál, szedésnél elérik.
A sávos vetést is a kis tenyészterületet igénylő fajok esetében használják, 2-4 cm-es szélességű sávba vetik (szórják) a magot. Jól bevált módszer bakháton a gyökérzöldségféléknél, így a sárgarépánál, petrezselyemnél és a paszternáknál (3. kép), továbbá az egyre népszerűbb „minizöldségek” termesztésénél.
Fészkes vetés a nagy tenyészterületet igénylő zöldségfajoknál (pl. uborka, tők) alkalmazott növényelrendezési mód. Nagyobb tő- és sortávolságot (1-1,5 méter) jelölnek ki a fészkek helyének, ahol egy helyre (fészekbe) több magot is elvetnek.
