A szőlőlevelek és szerepük a szőlőtermesztésben

Ezekből a tápelemekből a zöld levelek alakítanak szerves vegyületeket (keményítőt, cukrokat, íz- és zamatanyagokat, szerves savakat, növényi olajokat, fehérjéket). Ezért a levél a növények nagyon fontos és különleges szerve, „konyhája”, itt történik az asszimiláció, vagyis a szervetlen tápelemek átalakítása hasznos szerves anyagokká, miközben a növény vizet vesz fel és a felesleget elpárologtatja.

Mivel a levél ilyen fontos része a tőkének, nagyon vigyáznunk kell épségére az egész vegetációs periódusban azért, hogy aktívan működjön, és táplálja, gyarapítsa a tőkék egész testét. A szőlőlevél a rügyből kinövő hajtásokon bontakozik ki és fejlődik egészen addig, amíg a fajtára jellemző formáját, méretét eléri, és lombot alakít. Stoev és Ivantchev (1977) bizonyította, hogy a vegetációban a gyökerekbe betárolt asszimiláták a könnyezést megelőző 4 héten át már felszállítódnak a növény felső részeibe, a rügyekbe, azért, hogy azok kifakadásához energiát biztosítsanak.

A fajtára legjellemzőbb levelek a hajtás 9-12. nóduszon találhatóak (Hegedűs et al.1966). A rügyből kijött hajtáskezdeményen a levéldudorokból a levélkezdemény háromfelé ágazik el. A szélső kettőből lesznek a pálhalevelek, majd a középső ágból lesz a levélnyél és a levéllemez. A merisztéma sejtekből a levéllemezzel együtt szerveződik a főér, majd ezt követően alakul ki a lemez teljes felülete (Kozma, 1967). A lombozat részeként fejlődnek a levelek hónaljában a hónaljhajtások levelei, amelyek szükség esetén a főlevél funkcióit segítik (Currle et al, 1983). A levél a szőlőnek alaktanilag legváltozatosabb szerve, nagy méretű, alakja dekoratív, díszítő értékű, színeiben gazdag.

A levél lemezből és nyélből áll.

A szőlőlevél felépítése

A levélnyél kiszélesedő alappal köti a lemezt a hajtáshoz. Elég hosszú (3-20 cm) és különféle szögben állva segíti a lemez rugalmas mozgását a fényhez jutáshoz. A levélnyél dorziventrális, benne az edénynyalábok aszimmetrikusan helyezkednek el. Ez egyrészt azt jelenti, hogy az egyik oldalán (hasi oldalán) eggyel több az edénynyaláb, mint a másikon (háti oldalán). Másrészt szállító edényeiben viszi a szervetlen anyagokat a lemezben lévő parenchima sejtekbe, ahová edénynyalábjai szabadon futnak be, és onnét szívják visszafelé a szerves anyagokat.

A levéllemez felülete fajtánként változó (110-350 cm²). A szőlőlevél lemezének felépítése is dorziventrális, azaz a színén a bőrszövet alatt fejlődik az oszlopos parenchima, alatta szivacsos parenhima és az alsó epidermisz. Különleges szöveti felépítése is összetett, bonyolult. Tehát a levéllemezt mindkét oldalán bőrszövet fedi, közte található a paliszád parenchima. A parenchima sejtjei termelik a szénhidrátokat. A bőrszövetben nincs, azonban a parenchima szöveteiben igen sok a zöld színtest (kloroplasztisz). A kloroplasztiszok elektronoptikusak, vagyis fény felvételére alkalmasak, nagy felületűek és klorofillokat tartalmaznak. A levélre eső napfényt a klorofill (klorofill-a) abszorbeálja. A klorofill a zöld növények színét adja. Kémiai szerkezetében a magnézium (Mg) a klorofillnak, mint szerves vegyületnek a magja. A parenchima sejtekben tehát ezek a legfontosabb asszimilációs sejtszervecskék.

A levéllemez fonákán, az alsó epidermiszben fejlődnek ki a gázcserenyílások, a sztómák. A levelek fonákán különböző méretű és számú (150-400 sztóma/mm²), gázcserét és párologtatást szolgáló sztóma van. A sztómák rései 15-18 µ hosszúak és 1-2 µ szélesek. Ezek a sztómák utat nyitnak a gombabetegségeknek azzal, hogy rajtuk keresztül könnyedén tud behatolni a gomba spóráiból fejlődő hifa, befertőzve és felélve a növényi szöveteket, leveleket. Az érhálózat hozza a vizet és a nagy sejtközötti járatok szolgáltatják a levegőt (oxigént) az asszimilációhoz (Winkler, 1965).

A levél fonákán, főként a levél erein, szőrzet (serte, fonalas) fejlődik (Terpo, 1974). Némely fajtánál nemcsak a fonáki rész, hanem a lemez színe is szőrös. Az érmezők szőrmentesek. A szőrzet mikroklímát alakít, amely nagy hőségben szabályozza a sztómákon keresztül a levelek párolgását, nagy melegben a levéllemez hűtését. A sztómák szabályozzák és segítik a vízhiány túlélését, a szárazságtűrést.

Az anyagcsere-folyamatok miatt nagy az anyagmozgás a tőkékben. A szállítóedények közül a xylém viszi fel a levelekhez az ásványi anyagokat, a phloem pedig vissza a szerves asszimilátákat. Tehát a szervetlen anyagok áramlanak a levélbe, s az ott készült asszimiláták visszaáramlanak a különböző növényi részekbe. Ez a folyamat szabályszerűen történik. Az anyagmozgások nagy energiát igényelnek, mert a szőlő viszonylag magas növény és a tőke szállítási pályái is hosszúak és eltérő szintben működnek. A levelek sejtjeiben sokféle anyag halmozódik fel, pl. tanninok, fenolok, savak, cukrok, viniferin stb.

Fotoszintetikus aktivitás

A lomblevelek fotoszintetikus aktivitását stimulálják a hajtások és a fürtök. Minél nagyobb a hajtások és rajtuk a fürtök száma, annál intenzívebb a levelek fotoszintézise. Kísérletekkel megállapították, hogy a vitorla térségében lévő levelek fotoszintetikus aktivitása nagyobb, mint a hajtás alján fejlődött és már öregedő leveleké (Rühl, 1981). Éréskor a fürt alatti öregedő levelek már kevésbé asszimilálnak. (Ilyenkor a fiatal levelek veszik át a szerepüket.) Erre alapozzuk a szőlőfürtök érésénél a lelevelezést. De ha a leveleket eltávolítjuk, akkor az éredő fürtök a szénhidrátokat a vesszőkből mobilizálják, azaz visszaszívják (Koblet és Perret, 1982). A szőlő számára az optimális fényintenzitás max. 66000 lux. A felmelegedő levél fokozza a légzést. A fényen és az árnyékban lévő levelek nettó fotoszintetikus rátája kiegyenlítődik.

A 40000 lux feletti fényellátottságnál a vízforgalomnak döntő szerepe van a sok egyéb tényező, fajta, kor stb. mellett. Az erős felmelegedésnél a növényi légzés megemelkedése döntően csökkenő nettó fotoszintézist eredményez. A léghőmérséklet emelkedésével, esetleg a levegő páratartalmának csökkenésével megnő a sztómák működése, azaz a vízleadása (transzspirációja) és így indirekt módon negatívan befolyásolja a fotoszintézist. Így függnek össze a növényélettani folyamatok a szőlőtőkék leveleiben.

A fotoszintézis min. hőmérséklete 0 ˚C és +5 ˚C közötti érték. Tehát ha kevés a fény, akkor lecsökken a levelek fotoszintézise, s az alacsony és a magas hőmérsékletnél (+28-30 ˚C) a biokémiai reakciólánc zavart lesz. Kedvező fényellátottságnál a levelek asszimilálnak és a szervetlen anyagokból szerves vegyületeket készítenek, és a termésbe, ill. a vesszőkbe, idős fás részekbe, valamint a gyökerekhez betárolásra szállítják (1. kép). Mindezeket egyre inkább szükséges ismernünk ahhoz, hogy a szőlő lombsátrát szakszerűen neveljük ki és ápoljuk.

A levelek károsodásai

A szőlőtőkék asszimiláló levelei nagyon szükségesek a tőkék fejlődéséhez, szerves produktumaihoz. Védeni és vigyázni kell rájuk. Általuk készített asszimilátákkal táplálják a tőkén fejlődött vesszőket, a szőlőfürtöket, a raktározó részeket (gyökereket, vesszőket és az idősebb fás részeket), így éltetve és erősítve a szőlőtőkéket. Napjainkban sajnálatos módon, ha egy fotós kimegy egy szőlőültetvénybe, gyakran keresnie kell olyan tőkéket, amelyeken ép levelek és ép fürtök fejlődnek. Az utóbbi évtizedek tapasztalatai szerint egyre több károsodás éri a leveleket természeti csapásoktól, környezeti szennyezettségtől, betegségektől, állati és rovarkártevőktől, növényvédő szerek perzselő hatásától és még ki tudja, hogy mi mindentől. A sérült levelek asszimilációs felülete kisebb lesz, a fotoszintézis részben gátlódik, amitől a vegetációs időtartam produktuma lecsökken.

Környezeti és időjárási csapások

A szőlőtőkék a szabadban az időjárás viszontagságai között élnek. Éppen ezért leveleiket – fajtájuk és fejlettségük függvényében – sokféle stresszhatás éri. A hajtások intenzív növekedési szakaszában leveleik tele vannak vízzel és ekkor különösen érzékenyek a nagy hő- és fagyhatásokra. A levegő magas hőmérsékleténél a hősokkra kanalasodnak (2. kép).

Ha a levegő fagyos, akkor a levelek könnyen megfáznak, vagy megfagynak, s elbarnulva beszáradnak. Az idei tavaszi fagykároknál tapasztaltuk már ezt a tünetet. Többször előfordul hazánkban a kora őszi lehűlés, olykor hóeséssel érkezve. A hó véd is, de ha nagyon hideggel érkezik, akkor károsítja, tönkre teszi a még asszimiláló leveleket. Télen a fagyok hatására ún. panasírozottság alakul a levél lemezén, ami egy klorofill defekt, amelynek következtében a zöld színtestek sérülnek és a levelek zöldje kifehéredik (3. kép). A hideghatás a leveleket még a fakadó rügyben éri.

A globális felmelegedés sokszor hosszú időtartamú szárazsággal jár, különösen a szőlő vegetációjában. Ha nincs csapadék, vagy kevés eső esik, vízhiány lép fel. Amennyiben a levelek nem jutnak elegendő vízhez, a vízhiányt a levelek lemezei lankadással, sárgulással, majd elszáradással jelzik. Ez a tőke védekezési mechanizmusa, mert leveleinek lehullatásával csökkenti a vízleadását, amelyek kipárologtatják a tőke testének vízkészletét. A tőkék vízháztartása nagyon fajtafüggő és a kálium (K) befolyásolja.

Szárazság idején a reggeli harmat sokat segít a tőkéknek. Ilyenkor van elegendő pára a levegőben, ami az éjszakában lehűlt leveleken hajnalban harmat formájában kicsapódik. A harmat hűti a tőke testét és vízzel látja el a leveleket. Ellenkező esetben, sok eső esetén, a talajok vízzel telítődnek. A víz kiszorítja a levegőt a talajszemcsék közül és ezért a gyökérzónában oxigénhiányt okoz. Ennek egyik következménye lehet a klorózis (4. kép). A klímaváltozással egyre nagyobb viharok alakulnak ki, gyakran jégesőkkel. A jég ütésével rojtosra széttépi a levéllemezeket és megzavarja annak élettani folyamatait.

A levegő szennyezettsége nagyon gyakran káros hatású a szőlő leveleire (5. kép). A levegőbe került káros anyagok lehullanak a levelek lemezeire, ott megtapadnak és égési foltokat okoznak. A kénes eső is ilyesmi hatást eredményez.

Az erős napsütés, különösen az erős UV-B sugárzás, felmelegíti a tőkék testét, megégeti a leveleket (6. kép). Az égési sérülés csökkenti az asszimilációs tevékenységüket.

A levelek gyakori kórokozói

Mivel sokféle tápanyag van a szőlőlevelekben, ezért sok élősködő is megél rajtuk. A levelek gyakori rongálói a betegséget kiváltó kórokozók. Az egészséges, hibátlan levelekhez viszonyítva a beteg levelekben általában több keményítő halmozódik fel, és szöveteikben a kloroplasztiszok is degenerálódnak. A leveleket pusztító legismertebb és leggyakrabban előforduló paraziták hazánk borvidékein a viroidok (7. kép), a vírusok, a fitoplazmák (8. kép) és a gombabetegségek, köztük a szőlőlisztharmat (Uncinula necator (Schw.) Burr), a szőlőperonoszpóra (Plasmopara viticola /Berk. et Curt./ Berl. et de Toni), a szőlőorbánc (Pseudopeziza tracheiphila M-Th.) (9. kép), a fekete rothadás (Black rot, Guignardia bidwellii) és az ESCA (10. kép).

Ezek a mikroszervezetek a levél bőrszövetén, vagy gyakrabban a sztómákon keresztül (11. kép) behatolnak a levél szövetébe.

A sejtek tartalmát felélve elpusztítják a leveleket, miközben felszaporodnak. Legtöbbjük fertőző betegség, lombhullás után a száraz levelekben telelnek át és tavasszal innen indítják újra a fertőzést. A viroidok, a vírusok és a fitoplazma ellen csak egészséges szaporítóanyag-használattal tudunk védekezni, a gombabetegségekkel szemben viszont sokféle hatékony növényvédő szerrel. Mivel a legtöbb gomba a levelek fonáki részén hatol be a növény testébe, a hatékony védelem feltétele a permetező szer vagy porozószer elsősorban a levél fonákára történő kiszórása.

A rezisztencianemesítésben a szőlőnemesítők már olyan hibrideket nemesítettek, amelyek levelei ellenállóak a gombabetegségekkel szemben. A rezisztens szőlőfajták leveleiben sok a polifenol mennyisége, aminek nagyban köszönhető ellenállásuk.

A levelek rovarkártevői

Az állatok (nyulak, őzek) és a rovarok is szívesen táplálkoznak a szőlő leveleivel, főként a rágó vagy a gubacsképző rovarok. Elsők között a cserebogarakat említem (zöld cserebogár, Anomala vitis) (12. kép), amelyek a levéllemezt az erek mentén ki- és lerágják.

A gubacsképző rovarok: pl. gyökértetű vagy filoxéra (Daktulosphairae vitifoliae FITCH.) levéllakó alakja, a szőlőlevél gubacsatka (Eriophyes vitis Pag.) (13. kép).

A levelet szivarformára sodró és azt búvóhelyül használó szivarsodró eszelény (Byctiscus betulae) (14. kép) szintén fontos szőlőkártevő.

De nagy károkat okoznak a szívogató tripszek (Drepanothrips reuteri Uzel.) és a szőlőlevélatkák (Calepitrimerus vitis Nal.) is. Ezek a rovarok rágásukkal és szívogatásaikkal igen gyakran károsítják vagy teljesen megeszik az asszimiláló leveleket. Ellenük rovarölő szerekkel tudunk hatékonyan védekezni.

A növényvédő szerek használatánál ügyelni kell a megfelelő töménységre. A megadottnál töményebb szerhasználatnál a levelek perzselődnek és csökken a fotoszintetikus produktivitásuk. A gyomirtó szerekkel könnyen lehet pusztítani az ép és egészséges leveleket.

Rendellenes tápanyag-ellátás

A szőlő víz- és tápanyagigényes növény. Ezek optimális mennyiségének adagolása harmonikus életet biztosít a tőkéknek. Azonban, ha egyensúlyuk megborul, hiánybetegségek lépnek fel, amelyek felborítják a tőke élettani folyamatait és károsítják a tőkéket. A szőlőlevelek mutatják meg –bizonyságul a bennük zajló és defektet kapó fotoszintézisnek tulajdoníthatóan – hiányosságukat a tápanyag-felvételben. A tőke tápanyaghiány tünetekkel jelzi felénk az életfunkcióiból hiányzó tápelemeket. A tápanyagokat a tünetek, valamint a levélanalízis adatai alapján mielőbb pótolni kell, hogy a hiány ne legyen végzetes tőkéink, ültetvényeink életére.

Levélanalízis alapján lehet megállapítani a levelekbe beszállított ásványi anyagok (makro- és mikroelemek) mennyiségét. Az analitikai adatokból következtetni lehet a tőkék tápanyag-ellátottságára. Fontos a levéltáplálás (lombtrágyázás). A lombtrágyázással kiadagolt tápelemek aktívabb felvevői a fiatalabb levelek, mint az idősebb levelek.

Önárnyékolás

A nagy tőkeformákon a két törzs és két kar, a szálvesszők helytelen térbeli elrendezése, a csercsapos váltómetszés hozzájárulnak a zsúfolt lombsátor kialakulásához. A nagy és sűrű lombsátorban erős az önárnyékolás, ami feltétlenül káros szerepet játszik. Ilyenkor a levelek önmagukat árnyékolják, és nem jutnak elegendő fényhez. A fény erőssége a lombsátor belsejében csak 11000 lux, s a maximális fotoszintézishez legalább 21000 lux szükséges. Az árnyékba került levelek 20 %-kal kevesebb fényhez jutnak, mint a tőke külső levelei. Több kutató, köztük az ausztrál Smart, a francia Branas és Carbonneau foglalkozott ezzel a kérdéssel. Az önárnyékolás kiterjedhet a tőke összes levelének 30-40 %-ára is és ez már sok, ártalmas a vegetatív részekre.

A teljesen beárnyékolt levelek halványak, sápadtak, vékony szövetűek, esetenként – mivel nincs funkciójuk –, el is száradnak és még vegetációban lepotyognak a tőkéről. Az árnyékolt levelekből egyáltalán nincs asszimiláta-transzport. Az árnyékban rosszul termékenyült, kis méretű fürtök kevés és apró bogyóval, gyenge színanyaggal fejlődnek. A sűrű lombban a bogyók szürkerothadása is nagymérvű. Az ilyen tőkéknek a fény hiányában a termékenyülési paraméterei (rügytermékenység, termőhajtások száma, fürthozam) évről évre romlanak. Ugyanakkor a sűrű lombsátor gátolja a hatékony növényvédelmet, a gyors szüretet.

Az önárnyékolást megelőzhetjük a fajta igényeinek megfelelő műveléssel és metszéssel (rügyterheléssel), a termőelemek helyes elrendezésével (támrendszerhez kötözésével), csonkázással, hajtásválogatással, optimális adagú trágyázással stb. Zöldmunkáknál a virágzást követően arra kell törekednünk, hogy a hajtásokat, azokon lévő leveleket úgy rendezzük, hogy az asszimiláták ne a hajtásnövekedésre fogyjanak el, hanem a termésérésre és a tartaléktápanyag-képzésre. A szőlőtermesztő érdeke, hogy legyen sok és minőségi termés és a szőlővesszők jól érjenek be.

A sűrű lombsátor hatására jelentősen csökken a termés mennyisége és minősége is, és a tőke vegetatív túlsúlyba kerül. Ennek következtében a következő évben megnő a metszési munka éppen a sok hajtásból kifejlődött vesszők miatt. Különösen az erőteljes növekedésű szőlőfajták tőkéit terheljük megfelelő rügyszámmal, termő hajtásokkal és fürtökkel, és gondos zöldmunkával korrigáljuk a hajtások számát a megfelelő termőegyensúly fenntartására. A hajtások válogatásával és szükség szerinti csonkázással alakítjuk a levélszámot, s ezzel a levélfelületet is.

A fitotechnikai műveletek

Előadásokon, konferenciákon, szakirodalomban nagyon sokat beszélünk, olvasunk és írunk a szőlőtőkék kezelési munkáiról, de úgy tűnik, hogy nem eleget. Borvidékeinken még több helyen hiányosan, illetve szakszerűtlenül végzik a szőlőtőkék zöldmunkáit. A zöld részek ritkítása, csonkítása (kurtítása) nincs mindig összhangban a fajta igényeivel és a tőke növekedési erélyével, valamint terméshozamával.

A fitotechnika – más néven növénytechnikai – műveletek a termesztésben kiemelt jelentőségűek. Metszéssel kezdődik, ami meghatározza a további, rendes évi technológiai műveleteket. A fitotechnikától függ az, hogy a szőlőtőkék miként hasznosítják környezeti feltételeiket és befolyásolja a tőke növekedését, termésének mennyiségét és minőségét (Csepregi, 1982).

A fitotechnikán belül fontos szerep jut a zöldmunkáknak. A zöldmunkákat főként a növekedés korlátozásra terjesszük ki. Éppen ezért a tenyészidő első felében végezzük és törekszünk a művelésmódnak, támrendszernek és a termesztési célnak megfelelő optimális levélfelület kialakítására. E munkák közé tartozik a fürtök körüli levelek leszedése is. Itt a nagy kérdés, hogy mikor, miért és a tőke mely részéről érdemes a leveleket leszedni.

Levéltelenítés

Ahhoz, hogy a tőkékről indokoltan szedjük le a leveleket, több szakmai ismeretre kell szert tennünk. A szőlő nettó biológiai produktivitása (a képződött és a légzéshez felhasznált asszimiláták közötti különbség) összefügg a gazdasági produktivitással (a nettó biológiai produktivitás ember által hasznosítható része). A nettó biológiai produktivitás 4-9 g szénhidrát/m²/nap. Az asszimiláta- termelést gyakorlati szempontból a levélfelület és a termésmennyiség összefüggésében értelmezhetjük. Az ismert, hogy a napfényenergiát a zárt növényállományok (gabonafélék, rét, legelő stb.) hasznosítják a legjobban.

A Földre jutó napenergia 65 %-át nyelik el és annak 65 %-át hasznosítják. A szőlőültetvények viszont nem alkotnak zárt állományt, így kevesebb napfényt hasznosítanak. A szőlőnél a klorofill a levélre jutó napfényenergia 50 %-át abszorbeálja, de ennek csak 1-5 %-a kötődik meg kémiai energia formájában, vagyis az asszimilátákban. A tőke, az általa megtermelt szerves anyagból viszonylag sokat, 20-51 %-ot használ fel saját anyagcsere-folyamataira, melyekhez szintén sok kémiai energiára van szüksége. Számítások alapján szőlőnél a klorofillban abszorbeált napenergiának csak 1 %-a marad meg és hasznosul (Csepregi, 1982).

A levél felülete fontos tényező és függ a művelésmódtól. 1 x 1,2 m sor- és tőtávolságú tőkék levélfelülete 1-1,5 m², s ez levélfelületi indexben 0,88-1,33 értéket jelent. Pl. a Leányka levélfelülete fejművelésen 2,23 m² (a levélfelületi indexe 2,23), és a Moser-művelésen 15,79 m²; (a levélfelületi indexe 3,51) (Csepregi, 1982). A tőkekondíció és a művelés-metszésmód függvényében ugyanazon fajtánál a levélfelületi index tág értékhatárok között mozog.

Több kutató publikációjában olvashatjuk, hogy méréseik szerint a szakszerűen ápolt, szellős lombozatú, 3,0-3,5 m² tenyészterületű tőkén átlagosan 500-800 levél fejlődik. Szőlőnél az 1 m² alapterületre számított 2,5 m² levélfelület az optimális. 1 kg szőlő előállításához szükséges a levélfelület ismerete, ahhoz, hogy a helyes termőegyensúlyt beállítsuk. Diófási (1967) Olasz rizling fajtánál alacsony kordonon 1,5 m² lombfelületet mért, ami egy fürtre eső 10 lomblevelet jelent.

Moser (1973) szerint 1 kg cukor előállításához 5 m² levélfelületre van szükség. A levélfelület nagysága mellett a levelek térbeli elhelyezkedése is fontos a napfény hasznosítása miatt. Ugyancsak ő javasolta, a leveleket szüret után még legalább 4 hétig a jó vesszőbeérés érdekében a tőkén kell hagyni. A fitotechnikai műveletekkel csökkentjük a lombfelületet. Mivel éréskor az asszimiláták elsősorban a fürtökbe vándorolnak, figyelni kell a megfelelő levélfelületre, s annak épségére. Bár csonkázás után megmaradt levelek asszimilációs intenzitása megnő, mégis fontos, hogy legyen megfelelő nagyságú a levélfelület.

A levelek leszedése (15. kép) sokféle szempont miatt szükséges, pl. a bogyórothadás elkerülése és a gépi szüret segítése végett.

Koblet megállapította, hogy a fürtök alatti levelek szeptember közepéig befejezik asszimilációjukat, de a felsőbb levelekben készült asszimiláták a fürtökbe vándorolnak, ezért meghagyásukra nagy figyelmet kell fordítanunk. Ugyanígy a hónaljhajtások leveleinek is nagy szerep jut a bogyók cukorfelhalmozásához. Van olyan feltételezés is, ha az idős leveleket fennhagyjuk a tőkén, több savat termelnek a bogyókba. A zöldmunkák (hajtásválogatás, csonkázás) után nem csak nő a megmaradt levelek asszimilációs intenzitása, de a levelek felülete is nagyobbodik. Ezt Sztoev állapította meg.

Virágzáskor és virágkötődéskor az alsó levelek a legaktívabbak, míg a felsők a 7. emelettől virágzás után. A virágzás időszaka mérföldkő a zöldmunkák végzésénél. Az asszimiláták a tenyészidő első felében felfelé, majd a virágzást követően lefelé mozognak. De a klímaváltozás miatt napjainkban ügyelnünk kell arra is, hogy az erős napsütésnek ne legyenek kitéve a fürtök, mert megégnek. A levelek árnyékolják és védik a fürtöket. Ezért a tőke napsütötte oldalairól ne szedjük le korán a leveleket. Ha szükséges, akkor a fürtzónában csak az árnyékos oldalon szedjük le a leveleket, levegős környezetet biztosítva a fürtöknek így meggátolva a bogyórothadást. A sűrű lomb belseje páradús, hűvös és jó feltétele a szürkepenész szaporodásának.

*

A jó szőlősgazda tehát megismerve termesztett fajtáját, iparkodik kialakítani a fajta igényeihez a művelés- és metszésmódot, gondoskodik a szükséges tápanyagokról, s mindezt levélanalízissel ellenőrzi. A fitotechnikával, ezen belül a zöldmunkákkal, termőegyensúlyt alakít ki a hajtások és a fürtök között. A növényvédelemmel és a lombsátor szakszerű kialakításával védi a leveleket az időjárási és a környezeti károsításoktól. A tőkék fürtjeinek a rothadással szembeni védelméről is gondoskodik a lelevelezéssel, miként azt az időjárási feltételek engedik és megkívánják. Mindezek a munkák és feladatok csak akkor teljesülhetnek jól és hatékonyan, ha a szakemberek elsajátítják az ehhez szükséges szakmai ismereteket.

Irodalom

• Currle, O.- Bauer, O. – Hofäcker,W.- Schumann, F.- Frisch, W. (1983): Biologie der Rebe Meininger Verlag und Druckerei GmbH. Neustadt. (311) 44-48.
• Csepregi P. (1982): A szőlő metszése, fitotechnikai műveletei. Mezőgazdasági Kiadó. Budapest. (357) 143, 155-160.
• Hegedűs Á. – Kozma P. – Németh M. (1966): A szőlő. Akadémiai Kiadó. Budapest. (325) 33-48.
• Koblet, W.-Perret, P. (1982): Wanderung, Einlagerung und Mobilisation von holenhydratenin Reben. Wein-Wissenschaft Heft 6. 368-382.
• Kozma P. (1967): Szőlőtermesztés I.köt. Mezőgazdasági Kiadó. Budapest.(347) 128-135.
• Moser, L. (1973): Die Laubarbeiten in den Hochkulturen Der Winzer. Wien. 6. 150-152.
• Rühl, E.-H. (1981): Einfluss der Wasserversorgung  auf  Photosinthese, Transpiration und vegetatives Wachstum verschiedener Rebsorte. Doct. Disertation. Stuttgart.
• Stoev, K. – Ivantchev,V. (1977): Données nouvelles sur le probléme de la translocati on descendante et ascendante des produits de la photosyntése de la vigne Vitis. 16 (253-262)
• Terpo I. (1974): Comparative tests of Trichomas and Indumenta of Vitis silvestris Gmel. Publ. Univ. Hort. Budapest. 8 (303-314)
• Winkler, A.J. (1965): General Viticulture University of California. Press Berkeley and Los Angeles.(633) 75-79.