Pontos, precíz tervet készítettem arról, hogy fogom a lehető leghatékonyabban végiglátogatni valamennyi helyszínt. Aztán, ahogy mondani szokták, por került a gépezetbe – ebben az esetben inkább görcs –, erről majd még bőven esik szó, így a tervezett programoknak mindössze a felén tudtam részt venni. Bele sem tudok gondolni, mi történt volna, ha mindenhova eljutok, mert így is jócskán elteltem a Nyitott Porták által nyújtott ízekkel, élményekkel.
A már említett szigorú tervet betartva, szombaton 10 órakor már Nyírcsaholyban voltam, utam első állomásán, a Juhász család szarvasmarha-telepén. A település a Nyírség és az egykori beregi láp határán húzódik. A gazdaság a falu első épületei közt van, a rendezvény táblája mutatta, hogy jó helyen járok.
Első benyomás: a rendkívüli rendezettség, amely sajnos közel sem unalomig megszokott látvány a kisebb vagy nagyobb gazdaságokban. Mint később megtudom, a telep 2019-ben pályázati forrásból, zöldmezős beruházásként valósult meg, és ezt követően is sikeresen vették igénybe ezeket a lehetőségeket. Itt valóban van annak látszata, hogy a forrás megfelelően, tervezetten lett felhasználva.
A gabonatároló színben kitológémes rakodó, bálázó, pótkocsi, traktor takaros sorban sorakoznak. Egy-egy talicskában gabonaszemek, kukorica, cirok – ezekbe a gyerekek örömmel markoltak bele, miközben hallgatták, hogy melyik mire szolgál. Ennél már csak azt élvezték jobban, hogy a kisebb dombméretű kukorica garmadába még hemperegni is lehetett…
Éppen csak körülnéztem, mikor egy asszony hozzám lépett, bemutatkozott, ő az egyik házigazda tudtam meg, nemsokára menye is csatlakozott hozzánk kisgyermekével. A beszélgetésünk témái arányosan megoszlottak a gyermek és a gazdasággal kapcsolatos teendők között, megállapítva, hogy amíg az utóbbiban egy napi megállás sincs, addig a kicsi egy tünemény, nincs vele gond.
Beszélgetés ezen pontján érkezett meg Juhász Attila, aki nem cáfolta meg az elmondottakat és vállalta, hogy körbevezet a gazdaságban.
Ahogy sétálunk az istálló felé, megtudom, hogy jelenleg bátyjával, Ferenccel vezetik a gazdaságot, melyet egykor szüleik alapítottak a kilencvenes évek közepén. A gyökerek ennél jóval régebbre nyúlnak, érzékelhetően büszke arra, hogy dédapja, Juhász Vilmos a megyei tejtermelési versenyeken „A legtöbb árutejet értékesítő termelő” díjat két alkalommal is kiérdemelte. Akárcsak ő, ez a generáció is a magyar tarkával foglalkozik.
A legeltetéssel a közelmúltban felhagytak, a 200 fős állomány (szaporulattal ennyi) hibrid tartású, az istálló mögött egy nagy méretű karám van. A szükséges takarmányt vendéglátóim maguk termelik meg, a hat családtagon kívül három alkalmazottnak ad munkát összességben a telep. Új vendégek érkeznek, így lassan búcsúzom, de előtte még megkérdezem, hogy miért döntöttek úgy, hogy részt vesznek a Nyitott Porták programban.
„Lehet, meglepőnek hangzik, – mondja – de itt vidéken sem látott még minden gyermek szarvasmarhát, mezőgazdasági gépeket testközelből. Nekik, a térségben és a távolabb élőknek szerettük volna megmutatni ezeket, vagyis azt, hogy milyen az élet egy szarvasmarhatelepen.”
Ahol elvesztem a tészták világában
A tervem szerint körülbelül egy órát szerettem volna itt eltölteni. Ebből lett aztán három, miután találkoztam Éva nénivel a Mandragóra Teaház és Kávézóban. Ez így elég misztikusan hangzik, de semmiféle spirituális utazás nem történt, „csupán” az, hogy egy jó adag pedagógiai érzékkel, türelemmel rendelkező asszony segítségével sikerült leküzdeni kezeletlen ügyetlenségemet, kapkodásomat, és elsajátítani, ami nélkül ez a vidék elképzelhetetlen, a kötött tészta készítését.
Némileg óvatosan közelítettem meg a workshop helyszínét, vagyis az asztalt, ahol Éva néni boszorkányos gyorsasággal és könnyedén nyújtotta éppen a tésztát, mellette egy tíz év körüli fiút oktatott a teendőkről. A látottaktól önbizalmat szerezve, megkérdeztem, hogy van-e még lehetőség elsajátítani mindezt.
Mikor az igenlő választ megkaptam, mélyen a jövendőbeli oktatóm szemébe néztem, és csak annyit mondtam: „Ugyanúgy tessék magyarázni, mutatni, mint a kisfiúnak.” Lehet, akkor még nem tudta, hogy pontosan mire gondolok, de igen hamar rájött, hogy valóban a nulláról kell kezdnünk. Nem részletezem a folyamatokat, de innen is köszönöm a türelmét, meg a beszélgetést is, amely közös munkánk közben folyt.
Mesélt a „Jót’s jól” egyesület tevékenységéről, ahol dolgozik, a településről, a Jékey-kúriáról – tehát a tésztakészítés mellett egy helytörténeti előadást is kaptam bónuszként. Na meg a kötött tészta, vagy ahogy hívják, a görcs receptjét. Ez pedig a következő:
Tésztához: 1 kg liszt és 10 tojás
Ebből tésztát gyúrunk, amely akkor jó, ha már sem a kezünkhöz, sem a tálhoz nem ragad hozzá, ezt követően pihentetjük. Ezalatt elkészíthetjük a „tölteléket”, amely a következőképpen történik. A hagymát felkockázzuk, zsíron vagy olajon megpároljuk, majd hozzákeverjük a pirospaprikát, így hagyjuk kihűlni. Ezt követően vékonyra nyújtjuk a tésztát (valóban vékonyra).
Egyenletesen bekenjük a töltelékkel, majd azt borsozzuk, sózzuk, ha igényünk van rá, egyéb fűszerrel ízesíthetjük (én nem tettem). Ha ezzel megvolnánk, akkor csíkokat készítünk. A tésztát körülbelül 2 cm szélesen visszahajtjuk, lenyomkodjuk a szélét, majd levágjuk, és a csíkokból kisebb-nagyobb csomókat kötünk. Mivel fagyasztható, ezért célszerű, ha nekiállunk, nagyobb adagot készíteni. Elképesztően finom levesbetétet kapunk.
Az, hogy ez egy egyszerű krumpli- vagy zöldséglevesbe kerül bele, az már teljességgel a mi ízlésünkre van bízva. Mindebből kóstolót is kaphattunk, hiszen a workshop részeként bőségesen ehettünk a helyben készült levesből, amelybe bőségesen került görcs is.
Élményekben gazdagabban, de kevesebb idővel
Az itt eltöltött idő hossza miatt a szomszédos Jékely-kúriában valóban csak annyi időt tudtam tölteni, hogy eldöntsem: ide vissza kell jönnöm. Még ha nincs is éppen a mostanihoz hasonló rendezvény. Még lesétáltam a Holt-Szamoshoz, pillantást vetettem a tanösvényre, majd mielőtt elhagytam a települést, még útba ejtettem a Matula Portát…
Ahol éppen egymásnak adtuk a kilincset Ruprecht László séffel, a Stílusos Vidéki Éttermiség elnökével. Jóval kevesebb hozzáértéssel, de óriási lelkesedéssel én is végigkóstoltam a Matula Gasztro Team, a Tünde Major, a DEvi és a Gazdakosár lekvárjait, sajtjait, zöldségkrémjeit. Elcsomagoltattam az édes túros-kapros buktákból és folytatódott a
a gasztró road show, amelynek
következő állomása – erős szívfájdalommal kihagyva számos helyszínt – Fülesd volt. Miközben a szatmári jellegzetes tájon, fás legelők mellett haladtam, időről időre rácsodálkoztam arra, hogy valóban mennyire is változatos, gazdag élővilággal rendelkezik ez a vidék. A különlegességek közül is kiemelkednek a valamikori ártéri gyümölcsösök maradványfoltjai. A „dzsungelgyümölcsösök” mai napig természetes génbankként őrizték meg számos régi, tájjellegű gyümölcsfajta egyedét.
Köztük a nemtudom szilvájét is
1939-ben Benedekfalvi Luby Margit azt írta erről. „Vásárosnaménytól Tiszabecsig mintegy 400 négyszögkilométerre tehető az a terület, ahol a kék szilva részben vadon terem, részben nagyban termesztik. A termelés központja Panyola.” A már ismertetett okok miatt nem volt lehetőségem, hogy Panyolát – ahol nemrég jártam – újra útba ejtsem. De utam során így is meg-megcsapott a szilvalekvár-főzésnek a semmivel sem hasonlítható illata.
Fülesden ismét csak a legjobb értelemben vett házias ízekkel találkoztam
a Fülep testvérpár vendégházának udvarán. Itt délelőtt kezdődött a workshop, ahol bemutatták a szatmári töltött káposzta készítésének folyamatait. Sorba vették, hogy milyen, ha szőlőlevélbe töltik, mi a különbség, ha málékásából vagy ha rizsből készül a töltelék. A gasztrovonalat tovább erősítette egy helyi civil szervezet, az Ízőrzők, akik Krumplis lapótyát ciberével /platton sütve/ , máléprószát és almás porlóst kínáltak.
A beszámoló nem lenne teljes, ha nem esne szó az itt és más helyszínen is kiállított aprólékos gonddal készített beregi keresztszemes hímzésekről, kisérő előadásokról, foglalkozásokról, gyermekprogramokról.
Tarpa felé lovasszekerek jöttek szembe
…aminek igencsak megörültem, mert azt jelentette, hogy még nem késtem el – még így 5 körül is tart a rendezvény. Tarpa egyik nevezetessége a helyreállított, a XIX. század elején készült szárazmalom, egyetlen mely az Észak-Tiszántúl fennmaradt. Ez, vagyis az ún. Tokaji-féle malom fazsindellyel fedett, malomházra és járószínre osztott épület.
A közelében lévő, látogatható két porta egyikében végre nemcsak az illatra, hanem magára a lekvárfőzésre is rátaláltam. Az üst mellett ciberét kóstolva beszélgettünk a háziakkal, akik elmondták, hogy kísérletképpen csatlakoztak a rendezvényhez. Így a nap végén elmondhatják: nem gondolták volna, hogy ennyien kíváncsiak lesznek az ő mindennapjaikra, gazdaságukra, ciberéjükre.
Mert valóban, igen sokan kíváncsiak voltak – nemcsak rájuk, hanem valamennyi helyszínre, ahol jártam. A nap során folyamatosan érkeztek a vendégek, akik láthatóan (akárcsak én) remekül érezték magukat. Itt megint csak éreztem, hogy jóval több időre lenne szükségem. Előttem a közeli Tarpai-hegy, azon pedig a Delelő Családi Pincészet, abban pedig a Delelő Királyleányka, a Delelő Sárgamuskotály, a Delelő Sauvignon Blanc, a Delelő Feketeleányka, a Delelő Kékfrankos sorolhatnám.. Mind olyan tétel, ami miatt érdemes oda ellátogatni.
Ekkor döntöttem el, hogy jövőre még tökéletesebb tervet készítek. Egyik legfontosabb eleme az lesz, hogy megszállok itt valamelyik rendezvény színhelyén. Saját tapasztalatom alapján ezt tudom ajánlani azoknak, akik jövőre szeretnének részt venni a Nyitott Porták rendezvényén itt Szatmár-Beregben.
Most viszont nem tehettem mást…
…mint hogy a számos lehetőségből zárásként egyet kiválasztottam, és Nagyarra, a Veress-tanyára indultam. A falu legszélső, a védett és az érintetlen Túr folyó által körülölelt, csendes portáján található a kemping. Felszerelt faházaival, dézsa a fürdőjével, evezési lehetőségével (és még sorolhatnám szolgáltatásait) tökéletesen megfelelő arra, hogy akár gyerekcsoportok akár felnőttek ízlésüknek megfelelően pihenjenek.
Megérkezésemkor lekvárok, szörpök, helyi sütemények, keresztszemes hímzés mellett aszalványok, szárított fűszerek fogadtak. Na meg a rendezvény első helyszínen már megtapasztalt aztán sem múló érzés – mintha a vendéglátóimmal évek óta ismernénk egymást. Valószínű ez (is) része a hagyományos szatmár-beregi vendégszeretetnek, amire a minőségi termékek mellett egy vagy többnapos rendezvényt is nyugodt szívvel lehet szervezni.
A képek a szerző felvételei.
