A műveletek és eszközök helyes megválasztása csak az agrotechnikai igények ismeretében lehetséges.
A magágykészítés célja és követelményei
A magágykészítési műveletek célja a vetőmag igényét optimálisan kielégítő vetőágy kialakítása. A műveletek és eszközök helyes megválasztása azonban csak az agrotechnikai igények ismeretében lehetséges. A magágykészítő eszközökkel szemben támasztott igényeket – irodalmi ismeretek (Kemenesi, Sipos G, Sipos S., Birkás stb.) és gyakorlati tapasztalatok alapján – a következők szerint foglalhatjuk össze:
• a talajt a vetési mélységnek megfelelően lazítsák és porhanyítsák;
• a talaj felszínét egyengessék;
• alkalmazkodjanak a talajfelszín egyenetlenségeihez;
• egyenletes mélységű aprómorzsás réteggel borított, tömör alapú magágyat hozzanak létre;
• irtsák a kelőfélben lévő és még meg nem erősödött gyomnövényeket;
• végezzenek megfelelő keverő munkát az indító műtrágyák, gyomirtó és rovarölő szerek talajba dolgozásánál;
• a különböző növények eltérő igényének kielégítését a munkavégző elemek, egységek cseréjével tegyék lehetővé.
1. ábra: A növények talajállapot igénye (Birkás nyomán)
A növények talajállapot igényét – Birkás alapján – az 1. ábra szemlélteti. Az egyes növények magágyigényének számszerűsített adatait a karcagi Talajművelési Intézet dolgozta ki (1. táblázat).
1. táblázat: A vetőággyal szemben támasztott követelmények
A magágykészítés műveletei és eszközei
Felszín elmunkálás – egyengetés
A simító és egyengető a talajfelszín mikro-domborzatának elmunkálására alkalmas. Jellemző művelete a felszín egyengetése mellett a porhanyítás és a lazítás, sőt a gyomirtás is. Eszköze a simítólemez, melynek legkülönbözőbb formái ismeretesek. A talajsimító feladata a legfelső talajréteg, a talajszint elsimítása, ezáltal az egyenletes száradás biztosítása és némileg a gyomirtás is. A talajsimító egyenletes felszín és porhanyós réteg kialakítására igen alkalmas. A simítónak a megfelelő felszíni talajszerkezet kialakításának elősegítése mellett még az is a feladata, hogy a gépi betakarítás számára megfelelő, egyenletes és sima felszínt adjon.
A szántás után a talajfelszín ormos lesz a kifordított barázdaszeletek következtében. Ez a talajfelszín egyben nagyobb és egyenetlenebb talajfelületet is jelent a sima felszínhez viszonyítva. Nagyobb talajfelületen az elpárologtatott víz mennyisége, vagyis a talajvíz vesztessége több mint a sima felületen. Az egyenetlen talajfelületen a felmelegedés sem egyenletes. A napsugárzásnak jobban kitett oldalakon a felmelegedés és egyben a párolgás is nagyobb mértékű, mint az árnyékos oldalon.
Ebből következik, hogy a tavaszi simítózást elsősorban azért végezzük, hogy ezzel a nedvességveszteséget csökkentsük, valamint egyenletes legyen a nedvességeloszlás és a felmelegedés a felső talajrétegben. Ezzel a talajművelési eljárással tehát a vetőmagvak csírázásához kívánunk azonos feltételeket teremteni.
A simítózással egyben a kelő-, nem megerősödött gyomokat is irthatjuk. Minden talajon, de különösen a kötött talajokon nagy figyelmet kell fordítani arra, hogy a simítózáskor milyen a talaj nedvességállapota. Tavaszi simítózásnál különösen nagy az elkenődés veszélye. Az elkenődés a barázdaorom legfelső részén figyelhető meg. A talaj felső rétegének tavaszi száradása a barázdaorom tetején kezdődik, de alatta néhány centiméterrel még nedves. Ha csak az ormok nedvességállapotát vesszük figyelembe, akkor úgy ítéljük meg, hogy a talaj alkalmas a simítózásra. A simító viszont az orom tetejéről mintegy 10 cm-es réteget a mélyedésekbe terel. Az elkenődés tehát leginkább az orom lenyesett részén történik, amely kiszáradva kőkemény réteget, az összegyúrt talajrész pedig elmunkálhatatlan rögöket alkot. Ilyen esetben a simítózással többet rontunk, mint javítunk a talaj állapotán és további vízgazdálkodásán. Ezért meg kell várni azt a nedvességállapotot, amikor a talajt elkenődés nélkül simítózhatjuk.
A simítók-egyengetők alkalmazhatóságát, tehát a talajnedvesség állapota alapvetően behatárolja. Túl száraz körülmények esetén munkájuk hatástalan, viszont erősen porosítanak, míg magas nedvességtartalom esetén a talajt kenik, szerkezetét rombolják. A simítók, egyengetők vetőágykészítésre nem, csak a magágykészítő eszközök használatának előkészítésére, kiegészítésére alkalmasak.
A talajra gyakorolt hatás szerint a simítóknak két típusát különböztetünk meg: az egyszerű és a szöges simító. Az egyszerű simító terelő-művelő elemei legtöbbször fa-pallókból, vasalt élű keményfa gerendákból, beton gerendatagokból vagy fémrudakból (síndarabok) készülnek egy- vagy többsoros kivitelben mereven, vagy rugós kitámasztással. Egy-egy simító tag, rendszerint kettő vagy három gerendasorból áll, amelyek egymás mögött a menetirányra merőleges helyzetűek. A faanyagból készült könnyebb súlyú simítókat főleg a homok- és a középkötött talajokon használják. Nehéz, kötött talajokon a fémből, esetleg a betontagokból összeállított nehezebb simítók használata a gyakoribb. Az egyszerű simítók elsősorban felszínegyengető munkára felelnek meg.
A merev kivitelnél a simító-egyengető elem által terelt talajrészek – rossz beállítás esetén – a palló, vagy fémrúd felett áthullanak, gyengítve ezáltal az eszköz hatását. A rugós alátámasztású megoldásnál szabályozni lehet a mozgatott talaj mennyiségét és a simító-egyengető elem kitérő erejét. A szöges simítók első gerendasorába a boronához hasonló, 10-15 cm hosszú fémfogakat erősítenek. A következő gerendatagok már fog nélküliek. Ezekkel a simítókkal a felszínegyengetés mellett a felső 5-10 cm-es talajrétegben lazítunk.
A szöges simítókat akkor használjuk, ha szántás után a felső talajréteg megtömődött. Az első gerendasorból kiálló fogak lazítják, a következő gerendasorok pedig egyengetik és porhanyítják a talajt.
2. ábra: Nagyteljesítményű simító
A simítókat önállóan (2. ábra), kapcsolva vagy gépkombinációban (3. ábra) használjuk. Az utóbbi időben ez a koncepció érvényesül s ennek következtében a simítókkal magágykészítő gépben vagy henger kombinációkban találkozhatunk.
3. ábra: Magágykészítő gépbe épített simító
Magágykészítés
A magágykészítőgépekkel szemben támasztott, az előzőekben ismertetett igények alapján nézzük, melyek azok a talajművelő alapeszközök, amelyek egymás utáni többmenetes, vagy gépkombinációban történő egymenetes alkalmazásával a vetőágy jó minőségben elkészíthető.
A különféle talajművelő szerszámok, úgymint merev és rugós fogú boronák, rugós szárú kultivátor-kapatestek, hengerek, hengerboronák, egyengető lemezek felhasználásával kialakított kombinált talajművelő gépek az alapművelés utáni elmunkálás, ápolás és a magágykészítés eszközei.
A kombinált magágykészítő gépek elsősorban a tavaszi vetésű növények talaj-előkészítésekor alkalmazhatók, megfelelő talajállapot esetén azonban őszi vetésű növények esetén is számításba vehetők.
Alkalmazásuk biztosítja a felszántott terület felső rétegének morzsalékos, egyenletes elmunkálását és a vetés mélységében a tömör alapú magágy kialakítását. Ilyen magágyban a vetőmag mindenütt azonos, kedvező körülmények közé kerül, ami a növények egyenletes kelését segíti elő.
A magágykészítő gépek munkaeszközei
A kombinált magágykészítő gépeket általában a következő munkaeszközök kombinációjából állítják össze:
• boronák (fogasok),
• kultivátorok, rugósszárú boronák (4. ábra),
• simítók, egyengetők,
• hengerboronák, hengerek.
4. ábra: Magágykészítőgépek lazító szerszámai
A fogasborona az egyik leggyakrabban és legáltalánosabban használt talajművelő eszköz, amely a talaj felső rétegének porhanyítására, a vetőmag és műtrágya (vegyszer) takarására, gyomok irtására használható. A boronák használata gyomirtásnál akkor hatékony, ha a gyomok még csak a fejlődés kezdetén vannak. A boronákon általában többféle fogtípus található: csoportosításukat elsősorban a fogak állása (egyenletes, előre vagy háta hajlított) és keresztmetszete (kör, négyszög, lencse) alapján végzik. Szerkezeti megoldásukat tekintve a magágykészítő gépeken leginkább a merev keretű, Z alakú boronatagokat alkalmazzák úgy, hogy „húzástávolságuk” a legkisebb legyen, de azért az eltömődés-mentes üzemeltetést lehetővé tegyék. A fogasboronák önmagukban használva az agrotechnikai követelményeknek csak egy részét képesek kielégíteni, ezért használatuk után a tömörítésről külön kell gondoskodni.
A rugós szárú kultivátorkapák és rugós boronák a talajt különböző alakú szerszámokkal, forgatás nélkül lazítják. A kultivátorkapa két végén élezett, fordítható kivitelben készül. A kultivátorkapák elsősorban a jó szerkezetű kultúrtalajok eszközei, ahol a kapák hatására a talaj különálló morzsákká hullik szét, miközben a ritka állományú kelőfélben lévő gyomok eltépődnek, életfeltételük megszűnik. A tárcsás talajművelő eszközökkel szemben előnyük, hogy a talajt csak mérsékelten szellőztetik, kevésbé porosítják, kisebb a talaj nedvességvesztesége és a morzsás talajszerkezet fenntartása is jobban biztosítható.
További előnyük a rugós szerszámszárból adódik, amely lehetővé teszi, hogy a rugóállandó és a talajellenállás függvényében a kapák állandóan mozognak, rezegnek. Ennek eredményeként energiaigényük kevesebb, ugyanakkor talajporhanyító, gyomirtó, keverő hatásuk jobb és a talajfelszínén vagy alatta elhelyezkedő szalma, kukoricaszár és gyökérmaradványokat elhagyják, így az eltömődésre is kevésbé érzékenyek.
A legelterjedtebben használt rugós szárú kultivátorokat kétféle kivitelben gyártják: merevítés nélkül és merevített, kétrugós formában. A rugós szárak alakját és méretét ma már szabványok írják elő, így azok az eszközök, amelyek e követelményeknek megfelelnek, és anyagminőségük is jó, lehetővé teszik a kiváló minőségű munkavégzést. A legújabb fejlesztések – amelyek a szerszámszár alakját és rugókarakterisztikáját is érintették – lehetővé tették, hogy a rugós szárú kultivátorok előnyeit ne csak a mély magágyat, hanem a sekély magágyat igénylő növények (pl. cukorrépa) vetőágy készítésénél is érvényesíthessük.
A rugós szárú kultivátorkapákat a magágykészítő gépeken egymás mögött több sorban helyezik el azért, hogy az egymás mellett dolgozó szerszámok ne kerüljenek túl közel, mert ez eltömődéshez vezet. Az egymás mögötti sorokban dolgozó szerszámok terhelése azonban nem azonos, ezért jelentős költségcsökkentést érhetünk el, ha csak az első két sorban használjuk a merevített kétrugós szerszámokat.
A rugósszárú boronák, kultivátorok működési elvükből következően önmagukban szintén nem képesek a vetőágy készítés igényeit kielégíteni. A magágy tömörségét külön menetben egyéb eszközökkel kell létrehozni. Ez az oka annak, hogy ezeket az eszközöket az elmúlt években önállóan nem, csak magágykészítő gépbe építve forgalmazták. A legutóbbi időkben azonban – főleg kis munkaszélességű változatokban – ezek az eszközök is megjelentek a forgalmazók ajánlataiban. Felhívjuk azonban a leendő vásárlók figyelmét a szabványtól eltérő rugósszárú kultivátor elemek piaci megjelenésére. Ezek ára általában alacsonyabb, de igen sok esetben a nyereség többszörösét viszi el az üzemelés során jelentkező deformációk és törések okozta pótalkatrész költség.
Az ásó- és forgóboronák régről ismert, de magágykészítésre csak újabban használatos talajművelő szerszámok. A 10 km/h feletti művelési sebességgel dolgozó eszközöket a gyakorlat egyöntetű elismeréssel fogadta. Általános kritikaként viszont majdnem mindig elhangzott a gépek merev építése és esetenként a művelési mélység nem kellő finomságú szabályozhatósága. A jogos felvetésekre a fejlesztők a flexibilis ásóborona tagok létrehozásával válaszoltak.
A hazai igények alapján készült, de külföldi fejlesztési eredményeket is figyelembe vevő új ásóboronák hossz és keresztirányban is képesek a talajfelszín változásait követni és egyúttal korrigálni, amelyet az ásóborona-tagok egyenkénti és önbeálló kivitelű beépítésével értek el. Az eddigi széles és merev tagok helyett keskenyebb, az alkalmazott tekercsrugók ereje által szabályozott határok közötti, a talajfelszín változásait követő pályán mozgó szerszámok alkalmazásával lényeges munkaminőség javítás lehetőségéhez jutottunk.
A talajhajtású forgóboronák a talajjal térbeli szöget bezáró hajlított kések, amelyek csapágyazott tartóba vannak befogva. A forgórészek aprító, keverő, gyomirtó munkáját a haladási sebesség, az elemek talajba süllyedését szabályozó rugóterhelés és a talaj állapota határozza meg. Munkájuk hatékonysága többsoros kivitellel fokozható.
Az ásó- és forgóboronák önállóan szintén nem képesek a magágykészítési követelmények kielégítésére, ezért alkalmazásuk esetén további, tömörítő-lezáró műveletek és eszközök szükségesek. (Meg kell jegyeznünk, hogy a könnyű tárcsás boronák is e csoportba tartoznak, de intenzív szárító hatásuk miatt tavaszi használatukat csak kényszer esetén tartjuk elfogadhatónak.)
A hengerboronák vízszintes tengelyre, hengerpalást mentén felerősített, különböző alakú lazító, porhanyító, tömörítő elemekből állnak. Porhanyító hatásuk intenzívebb, mint a fogasboronáké és eltömődésre kevésbé hajlamosak. A hengerboronák hatása kettős: egyrészt aprómorzsás talajfelszínt alakítanak ki és a kelőfélben lévő gyomokat a talajfelszínre hozzák, ahol azok elszáradnak, másrészt a beállított mélységben tömörítő hatást fejtenek ki, amelynek eredményeként vékony, tömör talajréteg (magágyalap) képződik, megteremtve ezáltal a vetőmag számára a csírázáshoz, gyökerezéshez szükséges feltételeket. Vonóerő-szükségletük viszonylag csekély, mivel a talajon gördülve dolgoznak.
A különböző magágykészítő gépeken alkalmazott hengerboronákat geometriai alakjuk és terhelési módjuk szerint különböztetjük meg. A hengerboronák általában vízszinten tengelyre felfűzött, csillagkerekekből és a csillagkerekeket az elméleti palást mentén összekötő elemekből állnak. A hengerboronák rendkívül változatos formában készülnek: csillagos, szeges, spirál, huzalos, léces, fűrészfog-élű stb. Szélesebb körben a huzalos, léces és fűrészfogas hengerboronákat alkalmazzák. A forma azonban önmagában csak szükséges, de nem elégséges feltétele a kívánt hatás elérésének.
A hengerboronák egyik legfontosabb feladata a felszín alatti talajtömörítés. Ennek mértékét döntő módon a borona terhelése határozza meg. A hengerboronák terhelésére több megoldást fejlesztettek ki. A nagy munkaszélességű magágykészítő gépeken többnyire laprugós, paralelogrammás (tekercsrugós) vagy hidraulikus terhelést alkalmaznak. Ez a csoportosítás azonban csak a technikai kivitelt veszi figyelembe, de nem tájékoztat a terhelés nagyságáról. Az első két megoldásnál a lap-, ill. tekercsrugó előfeszítésének változtatásával, a harmadiknál pedig az olaj nyomásának változtatásával szabályozható a terhelés nagysága. A két rendszer közötti leglényegesebb különbség, hogy a rugós rendszerűeknél az egyes hengerborona-tagok önállóan igazodnak a talajfelszín egyenetlenségeihez, aminek a következménye, hogy azokon a helyeken, ahol felszíni kiemelkedések vannak, a hengerborona felemelkedik, és összenyomja a rugót. A megnövekedett rugóerő következtében az adott hengerborona-tag alatt a talajtömörítés nagyobb lesz, mint egyéb helyeken, vagyis az elkészített vetőágy tömörsége egyenlőtlen lesz. A zárt hidraulikus rendszer hatásmechanizmusa eltér az előzőektől. A felszíni kiemelkedést is követi a hengerborona-tag, de az elmozdulás következtében a zárt rendszer hatására az egész rendszerben megváltozik a nyomás értéke. A nyomásváltozás, amely egy tagra hatva lényeges talajtömörítés-különbséget hoz létre, a munkagép teljes szélességére elosztva már nem jelent lényeges változást, így a zárt hidraulikus terhelési rendszerrel dolgozó magágykészítő gépek után a vetőágy tömörsége közel azonos lesz az egész művelt területen.
A hengerek és hengerboronák kialakítása, működése és hatása lényegesen eltérő. A hengerek formája és kivitele az évtizedek során szinte semmit nem változott, csupán a spirál-, ill. gumihengerek megjelenése hozott új szint e területen.
A sima-, vagy különböző profilú hengerek (gyűrűs, Cambridge, Croskill, varjúláb stb.) a talajfelszín tömörítésére, a felszínen lévő rögök aprítására, talajba nyomására alkalmazhatók.
Ebből is következik, hogy a különféle hengereket elsősorban a nehéz magágykészítő gépekbe építették, amelyeket egyes esetekben tavasszal is szívesen használnak.
A magágykészítő gépek típusai, beállítási és alkalmazási lehetőségeik
A magágykészítő gépek eszköz-összeállítását alapvetően a szezonális feltételek (őszi-tavaszi), illetve az alapművelés módja határozza meg. A kategórián belüli szerszámösszetétel szinte szabványszerűen azonos.
Könnyű kombinált magágykészítők
A magágykészítők kifejlesztése és megjelenése a múlt század hatvanas éveiben kezdődött. A korábban, egyedileg használt fogasboronákkal, rugós kultivátorokkal és különféle hengerekkel – egymás után, több menetben – végzett vetőágykészítést, a hengerboronák feltalálása és összeépítése a hagyományos eszközökkel alapvetően és hosszú távra megváltoztatta (5. ábra).
Az új gépeket megfelelő és elfogadott név hiányában „kombinátor”-nak nevezték, s csak később született meg a hivatalos könnyű kombinált magágykészítő gép elnevezés.
5. ábra: Magágykészítőgép variációk
A legkisebb (2-4 m), függesztett kivitelű magágykészítő gépek lazítóegységgel (fogasborona vagy rugósszárú kultivátor) és egy- vagy kétsoros hengerboronával rendelkeznek. Beállításuk általában az üzemeltető traktor hárompont-függesztő berendezésével történik oly módon, hogy a gép teljes tömegét a hengerboronára terhelik, míg a lazítóegység munkamélysége a hengerboronák síkjához viszonyított magasságkülönbséggel szabályozható.
A nagyobb méretű (4-6 m), függesztett, illetve félig függesztett kialakítású magágykészítők, a megfelelő felszín alatti tömörítő hatás érdekében természetesen kétsoros hengerborona-egységgel készülnek. A gépek beállításához a traktor hárompont-függesztő berendezésén kívül egyéb, a magágykészítő eszközön elhelyezett szabályozószerkezetek használhatók. A lazítóegységek (fogasborona vagy rugósszárú kultivátor) munkamélysége általában mélységhatároló kerékkel szabályozható. A hengerboronák lazító egységhez viszonyított helyzetének változtatása csavarorsós vagy rugós mechanizmusokkal történik, míg terhelésük, vagyis a felszín alatti tömörítés nagysága – a korábban ismertetett módon – rugóval vagy zártkörű hidraulikus rendszer segítségével valósítható meg. A magágykészítők beállítása kevés gyakorlattal elsajátítható, kezelésük és – bizonyos méreten felül – szállításuk viszont nem mindig problémamentes.
A hat méter feletti változatok a viszonylag nagy tömeg és a nagy szerkezeti hosszúság következtében az emelési síktól távol eső tömegközpont miatt előnyösen csak félig függesztett kivitelben készíthetők. A megfelelő felszínkövetés érdekében 1-1,5 m széles egységekből összeállított magágykészítők szélső tagjait szállításhoz fel kell hajtani. A hidraulikus hengerekkel működtetett felhajtó mechanizmusok kialakításában az egyes típusoknál lényeges eltérés tapasztalható. Munkavédelmi szempontból is megfelelőnek azok a megoldások tekinthetők, amelyeknél a felhajtott tagok művelő-szerszámai függőlegesen helyezkednek el.
Az előzőekben ismertetett típusok átlagos körülmények között jól működnek, de a precíziós magágykészítéshez szükséges pontos (1-2 cm) munkamélység beszabályozására ezek a gépek konstrukciós okokra visszavezethető problémák miatt nem alkalmasak. A precíziós magágykészítő gép (6. ábra) nevében hordozza a megoldást, ugyanis nem kényszeraprítással és nem extratömörítéssel kívánja a minőségi magágy követelményeit kielégíteni, hanem az ésszerű szerszámkiválasztással és párosítással, valamint a művelés sebességének és mélységének pontos megválasztását és beállítását lehetővé tevő szerkezeti megoldásokkal.
6. ábra: Precíziós magágykészítőgép szerkezeti felépítése
Az előzőekben ismertetett magágykészítő gépek építési elve annyiban változott, hogy a hengerboronák nem csupán a gépkombináció végén – elmunkáló-lezáró szerszámként – hanem az elején is alkalmazásra kerülnek. Ennek szerepe kettős: egyrészt a nagy átmérőjű gördülőelemek egyenletesebben haladnak a téli csapadék által „megnyomott”, egyenetlen talajfelszínen, másrészt – s ez a nagyobb jelentőségű – lehetővé teszik a két hengerborona sor között dolgozó lazító-porhanyító egység(ek) munkamélységének pontos szabályozását. A napjainkban forgalmazott rugós kultivátorok, a beállított mélységet kielégítő szinten képesek tartani, mivel jól megválasztott rugókarakterisztikájuk és geometriájuk alapján a talajellenállás hatására csupán 10-20 mm-t emelkednek, szemben a korábbi típusok 40-80 mm-ével. Lúdtalpkapás művelőtaggal, még ez a mélységváltozás sem áll fenn, igaz ekkor a rugózásból származó porhanyító hatás sem érvényesülhet.
Az új precíziós magágykészítő gépek egyéb művelőelemekkel is felszerelhetők, amelyek a gép jó munkáját tovább javítják, ill. felhasználási területét szélesíthetik. Kevésbé jó alapművelés esetén például alapvető jelentőségű a kultivátoros művelőtag előtt és után elhelyezett simítók-egyengetők pontosan beszabályozott alkalmazása. A talaj lazultságától és kötöttségétől függően választandó a művelőelem sor utolsó tagja.
A magyágykészítés helyes agrotechnikájának ismerete továbbá a jó minőségű, modern magágykészítő-gépkonstrukciók megléte szükséges, de nem elégséges feltétele a sikeres vetőágy készítésnek.
Tekintettel a magágykészítéskori talajállapotra, a vontató erőgép járószerkezetének megválasztása és beállítása szintén alapvetően befolyásolja a vetőágy minőségét. A gyakorlatban sajnálatosan sokszor látható olyan kiváló minőségű vetőágy, amelyen a traktornyomok alapján könnyen megszámlálható a fogások száma. Ezek a széles és mély keréknyomok a kultúrnövény fejlődésében a vegetáció végéig nyomon követhetők. Ez a jelenség azonban nem szükségszerű járuléka a magágykészítés műveleteinek. A modern építésű magágykészítő gépeken megtalálhatók a különféle kivitelű traktornyom-lazítók.
Ezek helyes beállításával a nyomok nem tüntethetők el teljesen, de káros hatásuk nagymértékben csökkenhető.
A traktor járószerkezetének célszerű megválasztása és helyes beállítása, kiegészítve a nyomlazítók alkalmazásával adja, a ma ismeretes legjobb megoldást. A tavaszi „lágy” talajon a nagy felfekvő felületű és alacsony nyomású gumiabroncsok (szükség szerint ikerszerelésben) használata feltétlen szükséges, de még ennél is jobb eredmény érhető el a legalacsonyabb talajnyomással dolgozó gumihevederes járószerkezettel. Kísérleti megfigyelések szerint az ilyen járószerkezetű traktorok egy-két héttel előbb kezdhetik a tavaszi munkákat, mint a hagyományos gumikerekes erőgépek.
Nehéz, kombinált magágykészítők
Az utóbbi időben a könnyű magágykészítő gépek mellett megjelentek a nem csak tavasszal, hanem őszi munkákban is eredményesen használható nehéz magágykészítő gépek (7. ábra). Ezekre a gépekre jellemző, hogy a fogasborona/kultivátoregységet nemcsak hengerboronával, hanem különféle hengerelemekkel kombinálják. Az egybeépítés elve viszont annyiban változott, hogy a hengerek-hengerboronák nem csupán a gépkombináció végén – elmunkáló-lezáró szerszámként – hanem a gép elején is alkalmazásra kerülnek. Ennek szerepe kettős: egyrészt a nagy átmérőjű gördülő elemek egyenletesebben haladnak az egyenetlen talajfelszínen, másrészt – s ez a nagyobb jelentőségű – lehetővé teszik a két henger (hengerborona) sor között dolgozó lazító, porhanyító egység(ek) munkamélységének pontos szabályozását.
7. ábra: Nehéz magágykészítőgép
Az ismertetett kombinációs elvek alkalmazásával megnő a gépek hosszirányú mérete és tömege, aminek következtében már a viszonylag kis munkaszélességű változatokat is féligfüggesztett vagy vontatott kivitelben kell készíteni. Ez a megoldás ugyanakkor megkönnyíti a vetőgépkapcsolást. Megfelelő teljesítményű traktorok megléte esetén ugyanis nemcsak talaj- és környezetvédelmi, hanem gazdaságossági megfontolásból is népszerűvé válik az egymenetes magágykészítés és vetés.
8. ábra: Könnyű magágykészítő-vetőgép kombinációk
Nyugat- és Észak-Európában a múlt század nyolcvanas évei nagy fordulatot hoztak a magágykészítésben. A vízszintes és függőleges tengelyű TLT hajtású rotációs boronák szinte teljes mértékben kiszorították a piacról a hagyományos magágykészítőket. A rövid építésű és ezért könnyen kombinálható rotációs boronák – a fordulatszámváltó hajtóművek bevezetésének eredményeként – a felhasználási terület változásait (eltérő talajféleség – állapot – előkészítés) egyszerűen-gyorsan követhetővé tették. Különféle elmunkáló egységgel (hengerborona, henger), illetve vetőgéppel egybeépített vagy kapcsolt változatai kisméretű gazdaságok (5-50 ha) igen hatékony alapgépeivé válhatnak.
A kombinált magágykészítés-vetés technológiái és gépei
A magágykészítés-vetés egy menetben történő végrehajtásának számos indoka lehet, amelyek közül mindig az éppen aktuális szempont kerül hangsúlyozásra.
A művelet-kapcsolásos eljárások azért népszerűek, mert általuk:
• kedvezőbbé válik a gép hasznosulása és a gép hatásfoka;
• a munkacsúcsok kitolhatók, illetve lényegesen mérsékelhetők;
• mód nyílik a csapadékvíz jobb tárolására és hasznosulására;
• hatékonyan csökkenthető a víz- és szélerózió;
• a magágy-előkészítés szempontjából fontos műveletek összekapcsolhatók, ezáltal a több munkafolyamatot egy műveletben egyesítő talajművelést a talaj jó, sok esetben pedig optimális állapotában lehet végrehajtani;
• a gépek és eszközök járatszámának lényeges csökkentése következtében mérséklődik a talajnyomás és a talajt érő káros behatások mértéke;
• a helyesen értelmezett gépkapcsolásos talajművelés lehetővé teszi a talaj jó szerkezeti tulajdonságainak kialakítását, illetve a kedvezővé tett fizikai-kémiai, biológiai tulajdonságok fenntartását,
• egységnyi növényi termék előállításához kevesebb munkaidő és fajlagos ráfordítás szükséges;
• az önköltség alakulása kedvezőbb, kisebb a területegységre vonatkoztatott ember-, gép- és energiafelhasználás.
A magágykészítés-vetés egymenetes eljárásai igen változatosak. Ebből következik, hogy a termesztendő növény igényeitől, a talaj-, a tábla-, az üzemi-, az éghajlati-, a közgazdasági és egyéb viszonyoktól függően kell mérlegelni a bevezetendő optimális eljárást (8-9. ábra).
9. ábra: Nehéz magágykészítő-vetőgép kombinációk
A magágykészítés-vetés kapcsolt, illetve egymenetes eljárásait, valamint a gépi megoldásokat áttekintve megállapítható, hogy alapvetően eltérő rendszerek alakultak ki az őszi, ill. a tavaszi vetésű növények számára. A lehetséges megoldások eszköz kombinációját az alapművelés módja, ill. az elővetemény fajtája, vagyis a tarlómaradványok mennyisége határozza meg. A különféle technológia, ill. műszaki variációk elterjedését és elfogadottságát tekintve két fő irányzat található.
A kisméretű gazdaságok alapgépeként szinte egyeduralkodó a függesztett rotációs borona-vetőgép kombináció. A rövid építésű és ezért könnyen kombinálható rotációs boronák – a fordulatszámváltó hajtóművek bevezetésének eredményeként – a felhasználási terület változásait (eltérő talajféleség – állapot – előkészítés) egyszerűen, gyorsan követhetővé tették. Különféle elmunkáló egységgel (hengerborona, henger) és vetőgéppel egybeépített, vagy kapcsolt változatai hatékony alapgépekké váltak.
A nagytáblás gazdaságoknál, amelyek természetszerűleg nagyteljesítményű traktorokkal dolgoznak a vontatott, ill. féligfüggesztett kivitelű magágykészítő-vető gépkombináció, valamint ennek modernebb változata a talajelőkészítő-vetőgép megoldás terjed. Ezekben a talaj-előkészítő (magágykészítő) gépekben meghatározóak a rugósszárú kultivátorok és a különféle rögtörő, tömörítő henger elemek. A következő fejlesztési lépcső egy olyan új kombinált gép, amelyben mind a talajelőkészítő egység, mind a vetőgép egység cserélhető az adott igények szerint (10. ábra).
10. ábra: Talajelőkészítő-vető gépkombináció
Végül említést kell tennünk azokról a vetőgépekről, amelyek általában nem igényelnek külön menetes talajelőkészítést (kivételnek tekinthetők az extrém üzemeltetési körülmények) és amelyeken a vetőágy nyitást a kombinált gépen elhelyezett talajművelő elemek – általában tárcsás borona levelek – végzik. Ez a fejlesztési törekvés a magágy készítő- vető gépkombinációk rendkívül széles választékában testesül meg. A ma már hagyományosnak tekinthető rotációs borona-vetőgép kombinációk mellett nagy számban készülnek a mulcs-vetőgép változatok. Ezekben a kombinációkban a kultivátor mellett mindinkább meghatározók lesznek a kompakt tárcsák.
A talajművelő eszköz-vetőgépkapcsolások/kombinációk mellett már egy-két éve találkozhatunk a fejlődés következő generációjának képviselőivel, a talajelőkészítő-vető gépekkel. Ezek az új gépcsodák tulajdonképpen olyan vetőgépek, amelyeknek talajművelő részegységük is van, de ezek szerves részei a vetőgépnek. A nagymennyiségű (>30 %) növényi maradvánnyal borított területek számára olyan vetőgépeket alakítottak ki, amelyeknél a tárcsás vetőcsoroszlyák előtt szintén tárcsás (gömbsüveg, vagy sík) talaj-előkészítő egység dolgozik esetleg sorterelő-tisztító elemmel kiegészítve.
Dr. Jóri J. István
BME Gépészmérnöki Kar, Gép- és Terméktervezési Tanszék
