A mai napig megosztja a gyümölcstermeléssel foglalkozó szakembereket az almatermésűekben alkalmazott porzófajták létjogosultságának kérdése. Európa-szerte eltérő módszerekkel hoznak létre ültetvényeket, porzófajtákkal telepített és porzófajta nélküli, monoblokkos rendszerű gyümölcsösökkel egyaránt találkozunk.
Almatermésűeknél gyakorlatilag az összes fajta esetében el lehet mondani, hogy akkor lesz a fajtára leginkább jellemző küllemű, színeződésű, és megfelelő tárolási tulajdonságokkal rendelkező gyümölcs, ha a bibére jutó pollen csírázását követően a virág petesejtje termékenyül és a kialakuló magházban csíraképes magok fejlődnek ki megfelelő darabszámban. Ez természetesen akkor igaz, ha a fajta igényeinek leginkább megfelelő ökológiai tényezők állnak rendelkezésre a virágzás időszakában.
A legtöbb szakirodalmi adat azt közli, hogy az almatermésűek sikeresen akkor termeszthetőek, ha gondoskodunk a megfelelő porzópartnerek jelenlétéről az ültetvényben. Alma esetében kiemelik a diploid és triploid fajták jelentőségét. A termesztés szempontjából jelentős fajták legtöbbje diploid. Kevesebb a triploid fajta (pl.: Jonagold fajtakör, Mutsu), amelyek sikeres porzásához diploid fajtákat javasolnak. A triploid fajták nehezen termékenyülnek, és nem jó pollenadók. Az ideális fajtatársításhoz jól értelmezhető táblázatokban adnak iránymutatást. Körte esetében a sikeres termékenyüléshez azért van szükség porzópartnerre, mert több, termesztés szempontjából jelentős fajta öntermékenyülésének morfológiai akadálya van, vagy adott fajta pollenszóródása nem esik egybe a bibe fogékony időszakával.
Még komplikáltabbá teszi a pollenadók fontosságának megítélését az a tény, hogy megtermékenyülés nélkül is kifejlődhet a fajtára jellemző küllemű gyümölcs. Ezek elsősorban körte fajtákon található, partenokarp módon létrejött (szabályos megtermékenyülés nélkül képződött), ezért mag nélküli termések, amelyek megfelelő termesztéstechnológia alkalmazásával, tökéletes húskeménységgel szüretelhetőek, és hosszú távú tárolásra alkalmasak. Ezeket a terméseket leginkább azokban az évjáratokban találjuk meg a fákon, amikor a virágzási időszakban a bibe fogékonysága nem esik egybe a megporzó rovarok repülésével, vagy amikor a sikeres termékenyülést követő fagy következtében a magkezdemények elpusztulnak, de a gyümölcs tovább fejlődik.
Árutermő ültetvényekben a megporzás figyelembevételével alkalmazott fajtatársítás témakörében négy jól elkülöníthető módszert különböztethetünk meg:
- Fajtablokkok egymás mellett, monofajtás sorokkal
Ez a leghagyományosabbnak tekinthető fajtatársítási eljárás. Irodalmi adatok szerint 20-40 méter elegendő a pollenadó és a megporzott fajta között a sikeres kötődéshez. A valóságban azonban azt tapasztaljuk, hogy ezzel a módszerrel négy sornál szélesebb blokkokat nem célszerű létesíteni egy fajtából. A négysoros blokknak mindkét oldalán porzó fajtának kell lenni a homogén kötődés érdekében. A módszer hátránya, hogy a szomszédos sorok növényvédelme nehezen kivitelezhető, ha azoknak különbözik az érési ideje. A gyakorlatban az jelenti a problémát, hogy elhúzódó molyrajzás, vagy csapadékos időjárás miatt a korábbi fajta szürete előtt néhány nappal permetezni kell az attól később érő szomszédos sorokat. Ilyenkor azonban elkerülhetetlen, hogy átsodródjon a növényvédő szer a korábbi fajták gyümölcseire is.
- Sorokon belül elhelyezett porzófák árufajtákkal
A homogén gyümölcskötődést jobban segítik a sorban elhelyezett porzófajták fái. A gyakorlatban 10-15 fa után ültetnek egy megporzó fát. Így a méhek, a repülési sajátosságaikból adódóan, nagyobb valószínűséggel szállítják a pollenadó fajta virágporát a főfajtára. Ebben az esetben a pollenadó fajta virágzásának kezdete korábbi, érési ideje későbbi kell, hogy legyen, mint a főfajtáé (ideális pollenadó fajták ehhez a módszerhez: Idared, Granny Smith, Braeburn). A módszer előnye, hogy jóval kevesebb területet foglalnak el a porzófajták a teljes ültetvényből az előző módszerhez képest. Hátránya azonban, hogy a porzófajták gyümölcseinek szüretelése, azok 10-25 méterenkénti elhelyezése miatt jóval költségesebb, mint a főfajtáé.
- Sorokon belül elhelyezett, gyümölcs-áruértékkel nem rendelkező porzófák
Nyugat-európai almaültetvényekben egyre nagyobb felületen hoznak létre ilyen rendszerű gyümölcsösöket. Itt is 10-15 fánként helyezik el a porzófákat, amelyek legtöbb esetben díszalma szelekciók. Bő pollenadó, a főfajtától korábban virágzó fajták, amelyeknek apró gyümölcseit nem szüretelik le, hanem azok hasznosulás nélkül földre hullanak. Fontos a megfelelő pollenadó fajta kiválasztásánál a virágzás koraisága mellett, hogy ne legyen hajlamos az alternanciára. Javasolható soronként váltogatni a beültetett porzófák fajtáit is, arra az esetre, ha az egyik fajta nem virágzik, akkor is közel legyen a virágzó pollenadó a másik sorban. Egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek ezeknek a fajtáknak a nemesítésére. Ezek a fák ugyanis pollenadóként hatással vannak a főfajta színére, gyümölcsének alakjára, amellyel növelhetik a gyümölcs értékét.
- Egyfajtás monoblokkok porzófajta nélkül
Ebben az esetben különbséget kell tennünk a kis vegyes parcellák és a nagy, sokhektáros szigetszerűen elhelyezett ültetvények között. Az ilyen nagy, akár több 10 hektáros egyfajtás blokkok esetében abból indulunk ki, hogy az almatermésű fajok köztermesztésben lévő fajtái közül sok hajlamos bizonyos mértékű öntermékenyülésre, illetve partenokarp gyümölcsök kialakítására egyaránt. Az öntermékenyülés elsősorban az alma esetében jelent megfelelő termésmennyiséget, itt ugyanis számos fajta saját virágporával porzódva megfelelő, funkcióképes magokkal rendelkező gyümölcsök kialakítására képes. Amennyiben a termékenyülés fokozása a cél akkor lombtrágyákkal kell segíteni a pollentömlő jobb csírázását (bór, kalcium, cink).
Körte esetében, mint fentebb említettük, az árutermesztés szempontjából legfontosabb fajták képesek a virágok termékenyülése nélkül a fajtára tökéletesen jellemző partenokarp gyümölcsök kinevelésére. Természetesen ehhez rendkívül szigorú termesztéstechnológia betartására van szükség. A megfelelő mag nélküli gyümölcsök kialakításához nagyon fontos, hogy fővirágzásban és a sziromhullás idejére tehető klasszikus terméskötődési időszakban a fáknak ne legyen túl erős a hajtásnövekedése, mert a hajtáscsúcsokból visszaáramló auxin a terméskezdemények hullását fokozza.
A mag nélküli gyümölcs fántartásához pedig szükséges az állomány gibberelines kezelése, amely a termékenyülés időszakában, és azt követően egy héttel fenntartja a terméskezdemények jó asszimilátumellátását. A termésfejlődés későbbi időszakában pedig auxinhatású készítmények alkalmazásával lehet a terméshullást megakadályozni. A kezelések mellett feltétele még ennek, hogy a termések fiatal gallyak (2-3 éves) dárdáinak csúcsrügyén kötődjenek, mert ezekben a friss szállítópályák szintén segítik a gyümölcsök asszimilátumokkal való jobb ellátottságát.
Ezeknek a gallyaknak a visszametszésével tudjuk elérni azt a tápanyagtorlódást, ami szintén a termések fán maradását segíti. A visszametszést a rügyek fejlettségének figyelembevételével kell elvégezni. Ennek a módszernek a fő előnye, hogy a beporzó rovarok számára kedvezőtlen időjárás esetén is tökéletes, homogén termés szüretelhető a fákról. Hátránya azonban, hogy rendkívül nagy szakértelmet igénylő komplex technológia, amelynek minden elemét tökéletesen kell kivitelezni.
Összefoglalva megállapítható, hogy a porzófajták alkalmazása nagyobb mértékű gyümölcskötődést eredményez, de fokozhatja a kötődött termések heterogenitását is, illetve nehezítheti a termésritkítás kivitelezését. Porzófajták nélkül megfelelő méhkaptár elhelyezésével sikeres lehet az almatermesztés. Körteültetvényekben pedig porzófajta hiánya esetében a megfelelő metszés, növénykondicionálás és gibberellinek alkalmazásával segített terméskötődés eredményezhet megfelelő termésmennyiséget.
