Tejfehér köd van a Hortobágyon, ma senkinek sincs kedve előzni a munkagépekkel tarkított forgalomban. Örülök, hogy időben indultam a találkozóra, nem akarok késni, hiszen elfoglalt személyhez igyekszem, olyanhoz, aki szigorúan tartja magát a megbeszéltekhez. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen ő nem más, mint Kosina Péter, csikós számadó, pusztai ember.
Mátán, a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Nonprofit Kft. központjában vár Péter, majd egy beszélgetésre alkalmas helyre vezet. Körülöttünk minden egyes épület, tárgy emlékeztet arra, hogy ez itt Magyarország egyik jelentős lótenyésztő központja. Itt történik – többek között – a 2004-ben nemzeti kinccsé nyilvánított, hagyományos magyar fajtakörbe tartozó nóniusz fajta génmegőrzése is.
Itt dolgozik Kosina Péter számadó csikósként, aki a közelmúltban vette át a Junior Prima díjat népművészet és közművelődés kategóriában. A Kosina név közelről sem ismeretlen azok számára, akik csak kicsit is járatosak a Pusztán, hiszen Péter édesapja, Id. Kosina Péter számadó gulyás tudását nagy tisztelet övezi. Édesanyja pedig, aki juhász lánya, egyedüli női gulyásként dolgozik édesapja mellett. Ezek után, az lett volna igencsak meglepő, ha két gyermekük más pályát választ és eltávolodik a jószágtól… Ez nem is történt meg, lányuk telepvezető lett a ménesnél, fiúk pedig, fiatal kora ellenére számadó csikós…
Mán’ ezután csikósbojtár leszek én, bal vállamon a karikást hordom én. Rézsarkantyúm lovam víknyába vágom, így múlik el az én fiatalságom.
Mindig volt lovunk, édesapám lóval dolgozott a gulya körül. Bár kisgyerekként maszek juhász akartam lenni a Hortobágyon, ahogy növekedtem, egyre inkább éreztem, hogy az én habitusom a lovakhoz illik, nem a marhákhoz vagy a juhokhoz. Édesapám mellett segédkezve megtanultam, hogyan kell a szürkével bánni, el tudom őket látni, ha szükséges, de nem érzem azt az örömet, azt a varázst, mint amikor a lóval és a ménessel dolgozom. Bármennyit is tanultam eddig, sohasem érzem azt, hogy mindent tudok, mert mindig jön egy új helyzet, vagy egy új ló, amely újabb kérdéseket, kihívásokat ad. Mind a juhásznak, mind a gulyásnak nagyon kitartónak kell lennie, de a lovakkal számomra sokkal nehezebb bánni, okosabbak, mint a többi jószág. Ebből sok előny származik, de hátrány is akad, hiszen ezzel együtt érzékenyebbek, több fejtöréssel is jár a velük való munka.
Mikor azt kérdezem, hogy ki volt az, akitől a legtöbb ismeretet szerezte, egyértelműen édesapját nevezi meg, akitől – mint mondja – az alapokat, a hivatáshoz való mindent meghatározó hozzáállást és a felelősségvállalást elsajátította. Emellett a tanulmányaival is tudatosan erre a pályára készült, hiszen a Balásházy János Mezőgazdasági Szakközépiskolában érettségizett, majd ezt követően mezőgazdasági technikumot és állatorvosi asszisztens képzést végzett, eközben, amikor csak tehette, a ménes körül dolgozott. Végzés után mégsem egyenesen ide vezetett az útja, kis kitérő volt a Pusztai Állatpark, ahol a telep felelőse volt. Mivel nem találta a helyét, érezte, hogy nincs ott dolga, így átkérte magát ide, a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Nonprofit Kft.-hez, a ménes mellé:
Akkoriban azonban megvolt a csikós létszám, így felkerültem a központi istállóba, a túralovak kiképzése lett a munkám.
A feladat itt sem volt egyszerű, irdatlan munka van abban, hogy olyan hátasok kerüljenek ki a csikósok keze alól, amelyek ’bombabiztosak’, kezdők és gyakorlott lovasok számára egyaránt.
Ezeknek a lovaknak túravezető nélkül is helyt kell állniuk, olyan esetekben is, ha a Pusztán vad ugrik meg előttük, felröppen egy fácán, vagy ami elvileg nem történhet meg, rászalad a ménes.
Ezek a túralovak természetesen saját nevelésű nóniuszok, és idekerülésüket gondos kiválasztás előzi meg.
És akkor időzzünk egy kicsit a fajtánál…
A nevet az alapítóról, egy fiatal francia ménről kapta, amely hadizsákmányként érkezett 1816-ban a mezőhegyesi ménesbirtok állományába. Az 1850-es évektől fajtává alakuló nóniusz használati célja és típusa a katonai hátas- és tüzérhámos ló volt, ez a sokoldalú használati lehetőség magyarázza azt, hogy gyorsan elterjedt hazánkban. Az első és a második világháború komoly veszteséget okozott az állományban, majd gyorsan továbbcsökkent a számuk a mezőgazdaság gépesítésével. Mindezek következtében a 1980-as évekre az állomány létszáma 500 kanca alá csökkent, ez pedig már a fajta fennmaradását veszélyeztette. Erre reagálva a fajtát féltő szakemberek létrehozták a Nonius Lótenyésztő Országos Egyesületet, mely a fajta tiszta vérben történő tenyésztését tűzte ki alapvető céljául. E következetes munka eredményeként a fajta létszáma napjainkra megközelítőleg 900 kancára és 80 ménre nőtt, tenyésztői bázisát pedig 3 állami ménes és közel 300 magántenyésztő alkotja. A fajta értékeiről beszélve természetesen időnként szóba kerül az az általános vélekedés is, hogy az említett sokoldalúság azt is eredményezheti, hogy kimagasló eredményt a nóniusz nem képes elérni. Péter elmondja, hogy ezt a tudatos tenyésztés eredményeképpen cáfolni tudják, hiszen napjainkban már igen szép eredményeket érnek el pl. a fogathajtásban.
Teremtő jó atyám adj egy csendes esőt, gulyának, ménesnek jó legelő mezőt.
A túralovak képzését követően beszélgetőtársam végre a kívánt helyre, a méneshez került:
Tízen vagyunk csikósok, három ménes van, mindegyikre három ember jut, a tizedik pedig az, aki istállóról istállóra jár és helyettesíti a szabadságon lévő kollégáját. Minden harmadik éjszaka kint alszunk, minden harmadik nap pedig szabadnap. Az egyik ménes a kancaménes, ezzel dolgozom, ezen kívül van kettő, különböző évjáratú csikóménes, ahol a szaporulat van.
A kancákat kézből történő fedeztetéssel termékenyítik meg, amelyet aztán ultrahangos vizsgálat követ. A fedeztetés tavasszal történik, ennek oka a vemhesség hossza, amely 11 hónap. Így a következő tavaszkor a csikók az anyjukkal együtt térhetnek vissza a legelőre, ahol együtt vannak, majd ősszel átkerülnek a saját ménesükbe. Az olyan enyhe októberben és novemberben, mint az idei, még kint legelnek napközben.
Nagyon fontos a legeltetés, csak az ilyen aszályos nyarakon, mint amilyen a mostani volt, pótoljuk ki a saját területeinken termett zöld takarmánnyal
–mondja Péter.
Tavasszal és ősszel van váltás a kancaménes létszámában, azokat a lovakat, amelyeket nem akarunk megtartani, magántenyésztőknek értékesítjük. Az újak a csikóménesből érkeznek hozzám, de nem azonnal, ahogy onnan kikerültek, hanem 8-10 évesen, amikor már éveket dolgoztak. Az, hogy milyen területen alkalmazzák őket, vagyis, hogy hátas- vagy igáslovak lesznek, az alkatuktól és a vérmérsékletüktől is függ. A munkaévek arra is tökéletesen alkalmasak, hogy eldönthessük, melyik az, amelyet érdemes bevonnunk a tenyészprogramunkba.
Lóra csikós, lóra, elszaladt a ménes. Csak egyedül maradt a pányván a nyerges.
A csikós természetes, hogy lóval jár, mint arra Péter szelíd iróniával rámutat, lehetne anélkül is, de nem érdemes. Amíg a Pusztán kívüli világban céges autó van, itt céges ló, emellett pedig van saját is otthon, jelenleg öt darab:
A hátaslónak rendkívül fontos szerepe van, azt tisztelnie kell a ménesnek, ha pedig gyengébb jellemű, mint az elvárt, akkor segítenünk kell, hogy felnőjön a feladathoz.
Tisztázzuk a kopogó fogalmát, illetve annak használatát is:
Kopogónak hívjuk a kolompot, amelyet általában a ménes domináns kancájára tesszük, de használjuk arra is, hogy az elmászkálókat megneveljük. Ha akad olyan ló, amelyik rendszeresen eltávolodik a többiektől, akkor arra rátesszük, a ménes pedig követni fogja, így az előbb-utóbb felhagy ezzel a rossz szokással.
Péter szavaiból kibontakozik, hogy a ménes, amellett, hogy megpróbálja kizárni a nem kívánatos idegent, minden eszközével védi a tagjait:
Egyedül új lovat sohasem szoktunk betenni a ménesbe, ezt ugyanis azonnal megpróbálnák a régiek kiszorítani. Azért, hogy megakadályozzuk ezt a folyamatot, egyszerre többet helyezünk a ménesbe, ezek ugyanis összetartanak, megvédik egymást. Ennek ellenére előfordul, hogy a csikósnak közbe kell avatkoznia a béke érdekében. Különböző személyiségekről van szó, így eltérő az is, hogy miként fogadja az anyakanca az ellésnél a segítséget.
Van, amelyiket könnyen meg tudom közelíteni, engedi, hogy segítsek, van, amelyik nem tűri, hogy a kiscsikót ellássam, forog, rúg, nyihog. A lovak kora tavasszal, mikor eljön az ellések ideje, a hosszú istállóban vannak. Itt csak etetésnél vannak kikötve, napközben szabadon járnak-kelnek. Abban az esetben, ha valami probléma van a kiscsikóval és ki kell emelni, akkor mind itt, mind a legelőn igyekszik ezt a ménes megakadályozni. A csikó jelez, a ménes pedig nyihog, ’röhög’, körbezárja, igyekszik az embert távol tartani.
Gulyának, ménesnek jó legelő mezőt, a szegény pásztornak igaz, hű szeretőt.
A lovak viselkedése mellett – amelyről akár még órákat is tudnék hallgatni – mivel dologidő van, még szeretném a díjról is kérdezni, így erre terelem a szót: Szatmáriné Győri Tünde népművész volt az, aki megkérte, hogy készítse el az önéletrajzát, majd továbbította azt a bírálók felé. Azt, hogy elnyerte a díjat – mondja – nagyon nagy tisztesség, főképp mióta megtudta, hogy ez idáig kik részesültek ebben az elismerésben. Mit csinál egy számadó csikós – kérdezem ezt követően – mikor nincs szolgálatban. Lovakkal foglalkozik, mondja, hiszen öt darab van otthon, bemutatókra, kiállításokra járnak velük. Járnak, mivel Péter hivatásában is társra lelt, Kosina Szőnyi Bianka személyében, aki egyénileg és édesapjával közösen juh-, szarvasmarha- és lótenyésztéssel foglalkozik. Egy Nemzeti Vágta előfutamán ismerkedtek meg, ahol Bianka is rajthoz állt. Két kisgyermekük van, a kisebbik nemrég született, a nagyobbikat pedig a csikós számadó reggelente a bölcsődébe viszi, miközben ahogy mondja, megküzd az aktuális dackorszakkal is. A gyerekek ugyanúgy egy gazdálkodó családban cseperednek fel, ahogyan a szüleik is, a nagyobbik pedig már nyeregbe is felkéredzkedik…
Biztosak lehetünk benne, hogy a Pusztán évtizedek múlva is ismerni fogják a Kosina nevet.
„Az Alföldön állatfajták, pásztorfélék és legeltető társaságok, gazdaközösségek szerint szerveződtek a pásztorlási egységek, alakult a pásztori munkaszervezet. A számadó (lehetett csikós, gulyás, juhász, kondás) maga is jószágtulajdonos, akinek háza, kis falusi, tanyasi gazdasága, asszonya és családja is van. Meghatározott számú saját jószágot legeltethet a rábízott nyáj között. Kár esetén a saját jószágából volt köteles kárpótolni a gazdákat. Nemcsak a jószágállományért, hanem az általa felvett, fizetett, élelmezett bojtárokért is felelt. Az alföldi számadók, a hozzájuk tartozó nyájak nagyságától, szükségletétől függően tartottak 2–5 vagy annál is több bojtárt. Néhány jószágot a bojtárok is tarthattak a nyájban, hogy azzal feleljenek az esetleges károkért. A pásztorok között nemcsak rend, fegyelem, de szoros munkamegosztás is volt. A számadó korlátlan hatalommal rendelkezett az általa fogadott pásztorok fölött. Távollétében az öregbojtár vagy első bojtár helyettesítette. Csak utána következett a többi bojtár, akiket sorszámokkal jelöltek (második, harmadik, ötödik). A sor végén állt a kisbojtár, akinek „mindenki parancsolhatott”
(Madarassy L. 1912: 22; Györffy I. é. n.: 87; Tálasi I. 1936: 16–17; Nagy Czirok L. 1959: 41).”
Forrás: MAGYAR NÉPRAJZ, A „PÁSZTORREND”
