Hallott már arról, hogy őseink a nyereg alatt puhították a fogyasztásra szánt húst? Vagy ismeri azt a mondást, miszerint „hátra van még a feketeleves”? Ha igen, akkor érdemes ezt a cikket tovább olvasni, mert elképzelhető, hogy ha nem is egy világ omlik össze, de el kell engedni pár régóta tényként kezelt tévhitet.
Kezdjük akkor azzal a bizonyos puhítással
A nyers vagy a nyereg alatt puhított hús (ló és minden más) fogyasztásához kapcsolódott tévhitet kezdetekben a nyugat-európai történetírók rögzítették, az eurázsiai sztyeppén élő, a népvándorlás során nyugatra került különböző népek barbár életmódjának a jellemzésére. Ezt tényként kezelték és mint ilyet egymástól átvették azt. Megfigyelhető, hogy egyszer nyers húsról, vagyis megvetett táplálékról, máskor pedig nyereg alatt puhított húsról írnak.
De honnan jön ez az egész?
A filológusok szerint mindezért Ammianus Marcellinus római történetíró (i. sz. 4. sz.) a felelős, pontosabban a hunokról szóló leírása. Ebben azonban a nyereg alatt tartásról még szó nem esik. A nyereg alatt puhított hús változat a középkori krónikákban és útleírásokban bukkan fel, majd ennek nyomán válik széles körben elterjedté, elhitté, tényként kezeltté.
Ezzel szemben…
…azt, hogy a sztyeppövezet állattartó népei nyers húst nem ettek (vagy ha igen, azt nagyon ritkán), azt az életmódjukat közelről ismerő, megbízható szerzők beszámolói támasztják alá. Ezekben leírásokban a nyereg alatt puhított hús mint táplálék szintén nem szerepel.
A 19. században többen a helyszínen igyekeztek tisztázni a nyereg alatt puhított hús állítólagos evését, de ott ennek nyomát sem látták, képszerűen megfogalmazva, sem vendéglátóik, sem az ő tányérjukra ilyen módon porhanyóssá tett étel nem került.
Viszont használták a ló gyógyítására.
Ezzel szemben azt tapasztalták, hogy igen elterjedt gyógymód a vékony, sózott hússzelet, amit nem az ember, hanem a ló esetében alkalmazzák. Abban az esetben, ha a nyereg a ló hátát felsebezte, akkor felnyergelés előtt a sebre vékony sózott nyers hússzeletet helyeztek.
Mindezt azért, hogy a sebbe férgek ne telepedjenek és az gyorsabban hegedjen, gyógyuljon. És mi történt ezt követően a hússzelettel? Természetesen eldobták azt, mint fogyasztásra alkalmatlan dolgot.
A mi őseink sem
Azok a már említett egykori nyugati források a Kárpát-medencében letelepedő őseink életmódját általában a hunokra vonatkozó múltbeli leírások átvételével, szintén közvetlen tapasztalat híján jellemzik. Ezekben a nyers húsevéssel találkozhatunk, de a nyereg alatti puhításról szó nem esik.
Amikor a 19. században a magyarság eredetének kutatása során a honfoglaló magyarság kultúrájának sztyeppi, törökös vonatkozása előtérbe került, az ezzel foglalkozó történészeink úgy érezték, világszerte azt vélik rólunk, hogy mi is nyereg alatt puhított húst ettünk (kis túlzással) nap mint nap. Ez pedig, úgy vélték, a barbárság bélyegét süti ránk.
Így érthető hát, hogy a 20. század eleji hazai történészek ez ellen a vád ellen minden lehetséges fórumon védték a honfoglalókat. Az más kérdés, hogy mindennek mekkora volt a szerepe abban, hogy idehaza is elterjedt maga a vélekedés, esetenként a cáfolat nélkül.
És akkor jöjjön az a bizonyos feketeleves
Az ezzel kapcsolatos félreértések, pontatlanságok eloszlatásához a közelmúltban elhunyt Grétsy László nyelvészt hívom segítségül.
A szólást, miszerint „Hátra van még a feketeleves”, illetve annak eredetével szinte mind találkoztunk már, ha máshol nem, az iskolapadban ülve. O. Nagy Gábor szóláskutató az ezzel kapcsolatos tudnivalókat a következőképpen foglalta össze:
„A török fogságba akar ejteni egy nagyhatalmú magyar urat. Színlelt barátsággal ebédre hívja, s mikor a magyar úr rosszat sejtve távozni készül, azzal marasztalja, hogy hátra van még a fekete leves. Erre előteremnek a török katonák, megkötözik és fogságba vetik a tőrbe csalt vendéget.”
Grétsy pontosít
„Csakhogy míg ezt a történetet Szirmay Antal anekdotagyűjteménye Thököly Imre Nagyváradon történt elfogatásához (1684) kapcsolja, addig nagy költőnk, Arany János egy annál másfél évszázaddal korábbi eseményhez, Török Bálint enyingi főnemesnek 1541-ben II. Szulejmán által való elfogatásához. Török Bálint című balladájában Arany így ír erről: „Hosszas ebéd a török szultáné, / Hátra van még a fekete kávé; / Török Bálint tétova tekintget: / Körülfogott a jancsár bennünket!”
A probléma mindezzel az…
tudjuk meg a nyelvésztől, hogy egyik feltevés sem lehet igaz. II. Szulejmán ugyan kávézhatott már, hiszen ismerte a kávéivás szokását, mert az a 16. század első felében terjedt el Törökországban.
A gond azonban, hogy ebből az időszakból sem a fekete kávéra, sem a fekete levesre vonatkozó nyelvtörténeti adataink sincsenek. Ezek fél századdal később bukkannak fel, az pedig bizonyítható, hogy Thököly nagyváradi elfogásakor a szólást már legalább két évtizede ismerték.
Fekete lé, amely közel sem kávé
Grétsy Lászlótól azt is megtudhatjuk, hogy a fekete leves kifejezése, amelyet ma már egybeírunk, eredetileg nem is a kávéra vonatkozott, hanem a régi szakácsmesterség nyelvéből származik:
„Azt a rendszerint az étkezés végén feltálalt, fekete színű mártásfélét nevezték így, amely fekete színét a beletört főtt vértől kapta. A régi szakácskönyvekben vagy ételleírásokban nemegyszer bukkanunk ilyenekre: ludat vagy lúdfiat fekete lével, nyúlhús fekete lével” –foglalja össze a nyelvész.
De miért lett egy mártásból súlyos fenyegetés?
Grétsy László ennek magyarázatát abban látja, hogy a lé, leves szavaknak más átvitt értelmű kapcsolatokban is kifejlődött a „baj, kellemetlenség”-féle jelentésük. Elég, ha csak a „megissza a levét” vagy a „nyakleves” kifejezés jut eszünkbe…
Mindez a folyamat átterjedt erre a szólásra is, így az merőben más tartalmat kapott. Ha azt gondolnánk, hogy mindez egyedülálló, tévedünk.
„Az ilyenféle jelentésmódosulás egyáltalán nem ritka. Gondolják csak meg: ha valakit ma mákvirágnak vagy jómadárnak nevezünk, vajon örül neki? Ugye, nem! Pedig valamikor ezek is dicsérő értelműek voltak!” – foglalta össze mindezt Grétsy László.
(Fotó: Asztalos István/Pixabay)
