Van-e együttműködés a magyar mezőgazdaságban? Mi adja a versenyzési alapot a fejlődési folyamatban? Hogy állnak a bizalmi tőkével a hazai gazdálkodók? Vajon a történelmi hagyományok miyen lenyomatokat hagytak a szektor emlékezetében? Dr. Megyesi Boldizsárral, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont és a Hétfa Kutatóintézet tudományos főmunkatársával beszélgettünk arról, melyek az az életbenmaradás feltételei a magyar mezőgazdasági vállalkozók körében, és arról, hogy állunk a függőségi viszonyokkal és a valódi piaci jelenléttel.
– Egy korábbi beszélgetésünkben hangzott el a mondat: „az első benyomása az elemzőnek, hogy inkább a gazdaságok közötti verseny jellemző a magyar mezőgazdaságra, de alaposabb elemzés alapján az együttműködés számtalan formáját fedezhetjük fel: ezek között az egyenlő felek közötti kölcsönös és hasonló mértékű előnyökkel járó együttműködésektől, a különböző lehetőségekkel rendelkező egyenlőtlen feltételeket kínáló versenyig mindenfélét láthattunk.”
– Először röviden azt fejteném ki, hogy milyen kooperációs formákra gondolok. Az első benyomásunk, és az elterjedt sztereotípia, hogy a magyar mezőgazdaságban nincsenek szövetkezetek, nincs együttműködés, mert erről mindenkinek a szocializmusban kényszerrel létrehozott téeszek jutnak eszébe, ezt nem szerették a gazdák, a vidéken élők sem, ilyesféle szervezetekben nem akarnak részt venni. Ezzel szemben azt láthatjuk, hogy ma is vannak együttműködések, bár ezek valóban ritkán valósulnak meg szövetkezeti keretek között, de ezek nélkül nem működne az agrárgazdaság. Az együttműködések egy része szerződéses keretek között zajlik, egy másik része viszont szinte teljesen informális. Ez utóbbira példa a családtagok, régi kollégák, szomszédok földjét is művelő, a termést esetleg értékesítő gazdálkodó, előbbire pedig az integrátor szervezeteket hoznám példaként. Ez utóbbiakban egy nagyon szoros együttműködés valósul meg, amely ideális esetben a gazdálkodónak és az integrátor szervezetnek is kölcsönös előnyöket nyújt.
Az informális együttműködéseket alaposabban vizsgálhatjuk aszerint, hogy mi az oka ezeknek, illetve, hogy mire terjed ki. A szoros együttműködés hátterében az áll leggyakrabban, hogy a gazda rendelkezik a megfelelő tudással, kapcsolatokkal gépekkel, ezért a rokonok, szomszédok rá bízzák a gazdálkodást. Hogy mennyire bízzák rá, az megint nagyon változó lehet. Elképzelhető, hogy mindent a gazda csinál (bár ekkor azért előbb-utóbb egy bérleti szerződéssel átveszi a birtokot a gazda), de gyakoribb, hogy a földmunkát végeztetik el vele, esetleg a betakarítást, értékesítést.
– A formális együttműködések típusa is széles skálán mozog.
– A bérszolgáltatás igénybevétele és nyújtása jellemző a kisebb és közepes gazdaságok esetében, de ez egy-egy gazdaságot tekintve akár évről évre változhat. A gépkörökkel szemben sokkal inkább az a modell terjedt el, hogy egy-egy gazdaság jelentős gépesítést végzett, majd ezzel a gépparkkal kínál gépi szolgáltatást. Ez tisztán piaci alapon működik, nem egy közös tulajdon használatát kell szabályozni, az esetleges konfliktusokat (kinél kezdődjön a betakarítás, ki a felelős, ha nem működik egy gép) piaci alapon lehet rendezni.
Az integrációba szervezett növény kultúrák termesztése ennél sokkal részletesebben, és hosszabb távú szerződésekkel zajlik. A zöldborsó esetében a termelést teljes mértékben a tartósítóipari kapacitásokhoz kell igazítani, ezért ezt szigorú szerződésekben rögzítik, amelyekben, napra, tevékenységre lebontva állnak a gazda és az integrátor kötelességei és jogai. Bár a szerződések nagyon részletesek, a szerződő felek kölcsönös egymásra utaltsága nagyon nagyfokú, ezért fontos, hogy bízzanak egymásban.
A hosszú távú együttműködés (kényszere) növeli az együttműködést, ezt régóta tudjuk különböző kutatásokból. Persze felmerülhet az olvasóban, hogy ezek nem is igazi együttműködések, mert nem egyenlő felek kötik, hanem piaci szerződéseken alapul, én azonban amellett érvelnék, hogy éppen a gazdasági érdekeltség az, ami miatt ezek az együttműködések évek során át fennmaradnak.
– A bizalom mint alaptőke tekintetében hogy áll a szektor?
– A szerződések mellett fontos, hogy meglegyen a szerződő felek közötti bizalom; pontosabban az, hogy feltételezzék a felek egymásról a jó szándékot, azt, hogy a másik úgy fog viselkedni, ahogy ő viselkedik. Gyakran elhangzó kijelentés: „nincs szükség papírra; ha a szavamat adom valamire, akkor az úgy is lesz.” Ennek az oka, hogy a megegyezés szerződésszerű teljesítése bírósági úton lassan és nehézkesen kényszeríthető ki, ez alatt tönkre megy a termés, áll a feldolgozó üzem, elmegy a vevő. Gyakran elhangzó panasz a felvásárlók egy részétől, hogy a termelők akár a legcsekélyebb árkülönbség esetén is hajlamosak másik beszállítóhoz, felvásárlóhoz fordulni; ezzel a jelenséggel az integrátorokkal kapcsolatban lévő termelők esetében nem találkoztunk. Ez alapján azt látjuk, hogy a gazdák és a kereskedők között van bizalom, ugyanígy a gazdák között is csak akkor jöhetnek létre akár középtávon együttműködések, ha van közöttük bizalom; ha nem csak a szerződés garantálja az együttműködést, hanem az is, hogy a két fél között megbízható kapcsolat van.
– A bizalom tehát kulcstényező minden kooperációban. Ennek szintjéről tudunk valamit, hogyan hat a bizalomra a korábbi téesz-típusú szövetkezet, illetve az önérdekkövetés?
– Ha a szövetkezés kérdése felmerül, akkor minden esetben felmerül, hogy azt bizony senki nem szereti, mert mindenkinek a téesz jut erről eszébe; az együttműködés azonban, ahogy ezt feljebb bemutattam, ennél sokkal tágabb kifejezés, tapasztalatom szerint ma már elkülönül a termelők fejében a téesz és az új-típus szövetkezet fogalma, és ambivalenssé vált a téesz emléke: maga az alapítás, a kényszer rossz emlékeket hív elő, de ezzel párhuzamosan nosztalgikus emlékek is előjönnek. Ez a mai együttműködéseket már csak csekély mértékben befolyásolja.
Megyesi Boldizsár: „A szerződések mellett fontos, hogy meglegyen a szerződő felek közötti bizalom; pontosabban az, hogy feltételezzék a felek egymásról a jó szándékot, azt, hogy a másik úgy fog viselkedni, ahogy ő viselkedik.”
Ennél gyakrabban merül fel, hogy miként garantálható a szövetkezetek esetében a tagok közötti valódi egyenlőség megvalósulása, mert ennek hiánya konfliktusokhoz vezet; az új-típusú szövetkezetekben látható esetenként, hogy a szövetkezeti elvek háttérbe szorulnak, a főcélnak a támogatások elnyerése tűnik, azaz egy-egy tag önérdeke a teljes tagság érdeke elé helyeződik.
Ez részben átvezet minket arra a kérdésre, hogy milyen kapcsolatok jellemzőek a termelőkre; erről nem tudok általános érvényű kijelentéssel szolgálni. Saját esettanulmányaink alapján azt a közhelyszerű megállapítást tehetjük, hogy a gazdák, termelők kapcsolatai jobbár olyanok, mint maguk a gazdák: a település többi gazdájával, a korábbi téesz, állami gazdaság utódszervezeteivel tudnak együttműködni. Ha ezek a szervezetek jó állapotban vészelték át a rendszerváltozást, ma is működnek, akkor segíthetik a helyi mezőgazdasági termelőket, ha azonban teljesen megszűntek és távoli, vagy akárcsak néhány faluval odébb lakó gazdálkodó dolgozza meg a község határát, akkor a kisebb-nagyobb informális és formális együttműködések lehetősége nagyon beszűkül. A kisebb gazdaságok piacra jutási feltételei romlanak, a versenyképesség már rövidtávon is gyengül, ami az adott község, vagy térség egészének a versenyképességét is hátrányosan érintheti, hiszen amennyiben a mezőgazdaság jelenti helyben a legfontosabb gazdasági tevékenységet, itt találnak munkát a helyiek, akkor a mezőgazdaság leépülése, vagy technológiaváltása, kiegészülve a helyi közepes és kis gazdaságok elszegényedése után más ágazatok is leépülnek.
– Magyarország mezőgazdaságának állapotára, kihívásaira mennyiben ad választ a gazdálkodók közötti együttműködési/versenyzési stratégia?
– Ma Magyarországon, de valószínűleg a tágabb Közép-Európai térségben az ágazat vertikális integrációja jelenti a gazdasági siker zálogát – a Bonafarm-csoportot szokták példaként felhozni a vertikális integrációra.
A kisebb-nagyobb integrátor cégek szintén erre törekszenek – ezekben az esetekben nem egy tulajdonosi kör végzi az input anyag kereskedelmet, termelést, a késztermékek értékesítését. Az integrátor cég arra törekszik, hogy minél több kisebb szervezettel kerüljön üzleti kapcsolatba, mert így nagyobb mennyiséget tud értékesíteni, jobb piaci pozíciót tud biztosítani magának, jobban ki tudja használni a szárító, tároló kapacitásait, illetve az input anyagok gyártóinál is jobb feltételeket tud elérni.
A kisebbek szintén érdekeltek ebben a fajta együttműködésben: önállóan rosszabb feltételekkel tudnak hozzájutni az input anyagokhoz, és sokkal kedvezőtlenebb lehet az értékesítés (bár ez az integrátor felé történő értékesítésre is igaz).
Ezek a vertikális együttműködések azonban nem kedveznek a kis- és közepes gazdaságok továbbélésének, megerősödésének, így a vidéki terek gazdasági megerősödésének; megkockáztatom, hogy a közfoglalkoztatási programok sikere is éppen annak köszönhető, hogy a vidéki térségekben végletesen beszűkültek a gazdasági lehetőségek.
(Agrofórum Online – Gombár Gabriella)
