A napraforgó az elmúlt évek során egyre gyorsuló mértékben vált kedveltté a hazai gazdálkodók körében. Ennek döntően gazdaságossági okai vannak.
Az egyre szárazabbá váló klímánk alatt a korábban a szántóföldi vetésterület zömét lefedő kukorica részaránya jelentősen visszaszorult, mivel termesztése öntözetlen körülmények között az ország egyre több helyen veszteséges. A kukoricától való menekülés felértékelte az alternatív tavaszi vetésű növények jelentőségét. Megnőtt a tavaszi kalászosok, a cirok, illetve a köles vetésterülete is. Ugyanakkor mindegyik, itt felsorolt kultúrát megelőzte a napraforgó térnyerése.
A növény a jelenleg gazdaságos termesztési kilátások mellett felvet különféle aggályokat is. Ez a tavaszi vetésű kapás kultúra a burgonyával együtt korábban az egyik „legbetegesebb” szántóföldi kultúránk volt. Számos betegsége között több olyan is akad, amelyek elszabadulva akár teljes mértékben képesek a termést megsemmisíteni, vagy olyan alacsony szintre degradálni, amely a termesztést biztosan veszteségessé teszi. Sajnálatos módon az a tény, hogy a gazdálkodók a napraforgóban látják a „talpon maradás” lehetőségét, drasztikus mértékben megemelheti ennek a veszélyeztetett kultúrának a vetésterületét.
Ez a vetésterület-növekedés a már jelenleg is meglehetősen nagy vetésterület miatt óhatatlanul előre vetíti annak a reális veszélyét, hogy több termesztő esetében a növény-egészségügyi szempontból lényeges, 4 éves visszavetési időkorlátozás nem lesz betartható. Ez előbb-utóbb azzal jár, hogy egyes, nagy pusztító erővel rendelkező kórokozók elszabadulnak, és olyan károkat okoznak, amelyek akár az adott mezőgazdasági vállalkozás „bedőléséhez” is vezethetnek. Nem árt megvizsgálni, hogy milyen növénykórtani jellegű veszélyek várnak a napraforgóra, és milyen lehetőségeink vannak ezek eredményes kivédésére.
Talajból támadó kórokozók
A napraforgóra súlyos veszélyt jelentő kórokozók egy része olyan, részben vagy teljesen a talajban élő mikroorganizmus, amely sikeres fertőzése esetén a teljes növényt, sőt teljes állományokat képes akár maradéktalanul elpusztítani. A talajból támadó kórokozók ellen már eleve nagyon nehéz a védekezés, mivel a levélre kijuttatott fungicidek ellenük általában teljességgel hatástalanok. Jelenlétük a talajban gyakorlatilag észrevehetetlen, amikor pedig a kórokozók fertőzésének tünetei szabad szemmel érzékelhetővé válnak, akkor általában a megfertőzött növények gyakorlatilag már menthetetlenek.
Érdemes végignézni az efféle kórokozók listáját; részben olyan szemszögből is, hogy jelenleg hogy áll az ellenük folytatott védekezés, milyen hibák hátráltatják a védekezés sikerességét, és mi lehet a jövőben a védekezés folytatásának lehetséges útja.
Fehérpenészes szártő‑, szárközép‑ és tányérrothadás
Ezt a betegséget, amelyet vélhetően szinte mindenki ismer, a Sclerotinia sclerotiorum nevű tömlősgomba okozza, amely a napraforgón kívül jó néhány egyéb, kétszikű gazdanövény (repce, szója, paprika stb.) termesztésére jelent számottevő mértékű veszélyt. A kórokozó a talajban telel át és marad fenn sokszor egészen darabos, nagyobb szkleróciumok formájában. Ezek ugyan 6-8 évig is életképesek lehetnek, de 3 év után a vitalitásuk már jelentős mértékben csökken. Nem véletlenül „találták ki” elődeink a 4 éves visszavetési korlátozást!
A kórokozó a szkleróciumaiból kiindulva alapvetően kétféle módon képes a kultúrnövényeket megfertőzni, ami így kétféle tünetegyüttesben is nyilvánul meg. A szkleróciumokból kifejlődő micéliumok lenn, a gyökérnyaki részen támadják meg a gazdanövényeket. Ekkor az egész növény elfonnyad, majd elhal. A talajjal érintkező alsó szárrészen sokszor jellegzetes, sávos, koncentrikus mintázatot lehet észrevenni. Ez a fertőzési forma napjainkra messze a leggyakoribbá vált.
A talaj legfelső rétegében elfekvő szkleróciumokból ugyanakkor kellően fényhiányos környezetben apotéciumok is képződhetnek. Ezek a leginkább egy belsőégésű motor szelepjeire emlékeztető alakú, tölcséres, barnás színű képletek szórják szét a kórokozó ivaros szaporodás nyomán képződő aszkospóráit. Ez a kiszóródás minden nagyobb csapadék után bekövetkezik. A levegőbe jutó aszkospórák a növényeken gyakorlatilag bárhol előidézhetnek fertőzéseket. Megtámadhatják a leveleket, a levélnyelet, a szárat és a tányért is.
Nedves időben nagyon gyakori a koncentrikus mintázattal díszített elhalások környezetében a bőséges hófehér micélium-kiverődés jelenléte is. A szártövön, illetve a földfeletti zöld növényi részeken kialakuló fertőzések tehát eltérő kórfolyamat eredményei. Nem meglepő ennek tudatában, hogy a napraforgófajták, illetve -hibridek rezisztenciája a kétféle eredetű fehérpenészes kártétellel szemben gyakorta nagyon eltérő.
Az utóbbi 20 év során a nemesítés nagyot lépett előre az aszkospórás eredetű fertőzések elleni rezisztencia kialakításában és elterjedésében. Napjainkban ezért már meglehetősen ritkán találkozhatunk „klasszikus” szárközépi, vagy a tányérokon jelentkező rothadással. Ezzel szemben a micéliumos eredetű szártőrothadás esetében a genetikai előrehaladás a rezisztencia kialakításában eléggé lemaradt. Ez a megnövekedő vetésterület és a visszavetési idő lerövidülése miatt akár markánsan felerősödő fertőzési nyomás miatt jogos aggodalomra adhat okot a termesztők részéről. Pár éves „napraforgó konjunktúra” után a micéliumos fertőzésbe belepusztult növények aránya földjeinken várhatóan drasztikusan emelkedni fog.
Hertelendy Péter, Bankó Jenő, Hertelendy Dóra
Her-Ba Kft.
Cikkünk teljes egészében az Agrofórum újság 2026. májusi számában olvasható.
Szereti az Agrofórum cikkeit?
Állítsa be, hogy gyakrabban jelenjenek meg a Google keresőben! KATTINTSON!
