A termesztett növényeinket károsító állati kártevők számára az áttelelés meglehetősen nagy fizikai próbatétel, amely több faj esetében az egyedszám drasztikus csökkentése révén akár döntően meghatározhatja a következő évben a populáció méretét és a károsítás mértékét. A természetben minden élőlény élni, szaporodni, terjedni akar, így a téli, ínséges és hideg időszakok kivédésére az állatvilágban a túlélési stratégiák nagyon széles és bonyolult rendszere fejlődött ki.
Akik nem telelnek
Vannak olyan károsítóink, amelyek vagy megoldják, hogy ne kelljen legalább a populáció egy jelentős részének áttelelnie, vagy eleve olyan területre specializálódtak, ahol a telelés viszonylag ritka és nem jár nagy kockázattal, vagy terheléssel.
Az első csoportba az aktívan, nagy távolságok leküzdésére képes vándorló fajok sorolhatók. A médiából jól ismert a pompás danaiszlepke (Danaus plexippus) nemzedékeket átölelő vándorlása Észak-Amerikában. Ilyen jelenségért nekünk azonban nem kell ennyire messze mennünk! A hazánkban jól ismert és gyakori gamma-bagolylepke (Autographa gamma), illetve a kukorica, valamint több más növénykultúra mellett a paprika- és paradicsomtermesztők életét megkeserítő gyapottok-bagolylepke (Helicoverpa armigera) is ugyanezzel a vándorló életmóddal kerüli el a tél kedvezőtlen hatását (1. kép)
1. kép: Gyapottok-bagolylepke (Helicoverpa armigera) hernyója paradicsomon
Nem lenne teljes a kép, ha kihagynánk azt a tényt, hogy ezek a vándorlepkefajok nemcsak a tél táplálékínségét, hanem egyúttal a mediterrán környezet forró nyarainak ínséges időszakait is kikerülik. Bár mindkét faj képes Magyarországon áttelelni (a gamma-bagolylepke különböző stádiumú lárvák, a gyapottok-bagolylepke báb alakban), de az áttelelés sikeressége nagyon sok esetben igencsak csekély.
Ezek a specializált életmódú lepkefajok gyakorlatilag hajszálpontossággal igyekeznek időzíteni vándorlásukkal azt, hogy táplálkozó egyedeiknek mindig legyen elegendő táplálék. E vándorlepkék döntően olyan időszakban jelennek meg a szántóföldi kultúrákban, amikor a fontosabb tápnövényeik éppen generatív szervek fejlesztésével vannak elfoglalva. E szervek (virág, bibe, fiatal termés) jóval több tokoferolt tartalmaznak, mint a növények más szervei. A tokoferol viszont szükséges ahhoz, hogy később az imágó ivarszervei kifejlődjenek és a faj tovább tudjon szaporodni és vándorolni.
A vándorlepkéktől eltérő módon, de szintén vándorolnak a talajlakó kártevők, a pajorok és drótférgek is. Számukra csak pár méternyi távolság a hűvösebb, de nem fagyos körülményeket biztosító mélyebb talajrétegek elérése. Bár életfolyamataik itt lelassulnak, de a talaj nagy hőkapacitása és a fagyos felszíntől való távolság miatt ez egy biztos, bár nem épp ideális telelőhely.
Ezek mellett vannak olyan károsítók, amelyek az emberi tevékenységhez alkalmazkodva annyira domesztikálódtak, hogy telelésre szinte nincs is szükségük. E csoportba sorolható a raktári károsítók jelentős része. Az aszalványmoly (Plodia interpunctella) pl. raktárról raktárra, háztartásról háztartásra döntően passzív úton terjed, és életében ritkán kell kiállnia igazi lehűlést, telet a természetben. Ennek megfelelően, szinte bármely stádiumban át tud ugyan telelni, de csak enyhe teleket tud raktárakon kívül átvészelni.
Ez a faj, akár csak a többi raktári károsító, alkalmazkodott ahhoz, hogy az emberi tevékenység nagyon sok esetben temperált hőmérsékleti viszonyokkal és időszakos táplálékhiányok mellett szinte korlátlan táplálékbőséggel jár. Ráadásul a raktári kártevők döntő hányada igencsak alacsony víztartalmú táplálékot fogyaszt és testük víztartalma is általában nagyon alacsony. Ezáltal a ritkán előforduló fagyos körülményeket, a testük eljegesedés okozta szétfagyását hatékonyan tudják kiküszöbölni.
Végezetül vannak olyan károsítók, amelyeknek nincs szükségük áttelelésre, mivel melegvérűek, testük hőmérsékletét szabályozni és szinten tartani képesek. Ebbe a csoportba a mezőgazdasági termelők számára fontos fajok közül döntően a mezei rágcsálók sorolandók. E fajok annyiban azért alkalmazkodnak a környezet sanyarúbb feltételeihez, hogy szaporodásuk a téli időszakban döntően leáll. Azonban a különböző mezei rágcsálók ökológiai rugalmassága nagy, így pl. hűtőházakban kiszelektálódtak már régóta olyan güzüegér (Mus musculus spicilegus) populációk is, amelyek képesek élni és szaporodni is a folyamatosan mélyen a víz fagyáspontja alatti hőmérsékleten is.
Akik át kell, hogy teleljenek
A mezőgazdasági károsítók döntő hányadának viszont kint a természetben kell átvészelnie a telet mindenféle „trükközés”, elbújás, elvándorlás nélkül. A tél döntően a sejtekben, illetve a rovarok testnedvében (haemolympha) levő víz megfagyasztása és a növekvő jégkristályok roncsoló hatása által tudja elpusztítani az állatokat. Ez ellen a telelőre vonuló rovarok részben a test víz tartalmának csökkentése révén, részben pedig a testnedvben fagynak ellenálló anyagok, pl. glicerin felhalmozásával védekeznek.
E tekintetben a rovarok „kreativitása” szinte határtalan. A vetési bagolylepke (Agrotis segetum) második, áttelelő nemzedékének hernyói pl. hosszú, meleg ősz során még egy plusz vedlést is beiktatnak, csakhogy nagyobb, glicerinben dúsabb, „zsíros hernyó” alakjában húzhassák ki a telet.
A telelés során viszont a rovarok életműködésük intenzitását radikálisan vissza kell, hogy fogják. Ezt nyugalmi állapotba (diapauza) kerüléssel érik el, melynek során életfolyamataik rendkívüli mértékben lelassulnak. A nyugalmi állapot természetesen nem jelenti azt, hogy ezek a rovarok bármekkora környezeti stresszt képesek túlélni. Minden faj esetén van egy olyan minimum pont, amelyen túl a környezeti körülményeket már nem képesek tolerálni még nyugalmi állapotban sem és elpusztulnak. Ezért gyakori és a médiában gyakran hangoztatott tény az, hogy enyhe telek után a tavasszal előbújó rovarok népessége jóval nagyobb, mint egy szigorúbb tél után.
Hogy tovább bonyolítsuk a képet. A rovarok nyugalmi állapota is kétféle lehet: obligát, illetve fakultatív. Obligát diapauza esetén az adott generáció adott fejlődési stádiumú egyede a környezeti tényezőktől függetlenül kerül nyugalmi állapotba, míg fakultatív diapauza esetén a nyugalmi állapot létrejötte a környezeti tényezők függvénye. Ez a két, egymástól radikálisan eltérő folyamat gyakran egybe kapcsolódhat.
A fakultatív diapauza során gyakorta intenzívebb a nyugvó állapotban lévő rovarok anyagcseréje, mint az obligát diapauza állapotában. A kaliforniai pajzstetű (Quadraspidiotus perniciosus) pl. 2. stádiumú lárvaként a 2. nemzedékben mindenképpen nyugalmi állapotba kerül, függetlenül az őszi időjárástól. A 2. képen látható kecskerágó-pajzstetű (Unaspis euonymi) esetében is ugyanez a helyzet. Tavaszra azonban már vége az obligát diapauzának, már csak az alacsony hőmérséklet tartja kényszer nyugalmi állapotban e kártevőket.
2. kép: Kecskerágó-pajzstetű (Unaspis euonymi)
A rovarok telelését nemcsak a hideg, hanem a környezet nedvességtartalma is erőteljesen befolyásolhatja. Sok faj, mint pl. a vetésfehérítő bogarak (Oulema spp.) is erdőszélek, árokpartok növénymaradványokkal borított talajában szeretnek áttelelni. Ez száraz télen többnyire sikeres is, akár drasztikus lehűléseket is képesek ott átvészelni. Viszont a nedves, esős telek során gyakorta áznak el ezek a telelőhelyek, amely részben a vízborítás miatti fulladás, részben rovarpatogén gombák elszaporodása révén erőteljes állománypusztulást eredményezhet a telelésről előjövő állományban.
Az idei tél eddig meglehetősen szélsőségesnek bizonyult. Szélsőségesen enyhe, esős és száraz, fagyos időszakok gyakorta váltogatták egymást. Ez a körülmény jó néhány kártevő esetében számottevő természetes pusztulást idézhet elő. Tavasszal, az egyes károsítók előrejelzése során fontos lesz figyelni nemcsak a károsítók jelenlétére, hanem azok mennyiségére is.
Fotó: A szerző felvételei
