A napraforgó a burgonya, illetve talán még az árpa mellett az egyik „legbetegebb” szántóföldi kultúrának tekinthető. Termesztésének biztonságát a benne rendkívül gyakran megjelenő betegségek elleni hatékony védekezés döntő mértékben meghatározza.
Egyes betegségei, mint pl.: a fehérpenészes szártő, szárközép és tányérrothadás már a fajták, illetve hibridek genetikai védelme is nagyon hatékony. van ugyanakkor egy olyan betegsége, amelyet már jó néhány évtizede szinte legyőzöttnek érezhettünk, de napjainkra újból terjedésben van és helyenként súlyos kártételekkel mutatkozik meg szerte az országban.
Furcsa életmód, nagy pusztító erő
A napraforgó peronoszpóra (Plasmopara halstedii) egy kissé fura fejlődésmenetű, igazi biotróf kórokozó. A fertőzési forrás itt ugyanis a talaj, amelyben a kórokozónak a fertőzött növények maradványaiból oda került oospórái találhatóak. Ezek a spórák meglehetősen szívósak, 4-5 évig is életben maradnak.
Kedvező feltételek közepette ezek az oospórák zoosporangiumokat fejlesztenek és az azokból kiszabaduló ostoros zoospórák fertőzik meg a csírázó, de legfeljebb négy lombleveles fiatal növényeket. Az így kialakult primer fertőzés tünetei ezek után gyorsan szembetűnőek lesznek.
A levélzet torzul, sárgás színt vesz fel, a kórokozó terjedése az erek mentén ennek alapján jól nyomon követhető. A növény törpe marad. A fertőzött növények levélfonákán dúsan termelődnek zoosporangium tartók, de az onnan származó zoospórák csak igen kis arányban képesek újabb növényeket megfertőzni (szekunder fertőzés).
Sajnos hazánkban a napraforgó eléggé „pénzes” növény és a gazdálkodók emiatt sokszor túl hamar vetik önmaga után. A 4 éves visszavetési időkorlátot nem sokan tartják be, pedig ez a napraforgó egyéb betegségei ellen is elég jó védelmet biztosít.
Sajnálatos módon a napraforgó peronoszpóra gyógyíthatatlan betegség, azaz a már a növénybe behatolt és ott elszaporodott kórokozót semmilyen fungiciddel sem lehet kiirtani. Ez azért is baj, mert a fertőzött, letörpült növények gyakran semmilyen termést sem hoznak.
Ha mégis nevelnek tányért, annak jellegzetes „szemafor állásáról” a betegség szintén könnyedén felismerhető. Mivel a napraforgó tág térállású, kapás kultúra, így a peronoszpóra miatti tőhiányokat a szomszédos növények nem tudják kompenzálni. Ráadásul a tőhiányok sokszor másodlagos problémákat, pl.: gócos gyomosodást is előidézhetnek.
Védekezési lehetőségek
A napraforgó peronoszpóra elleni védekezés az agrotechnikai teendők (ez döntően a helyes vetésváltást takarja) mellett döntően a fungicides csávázáson és a kórokozóval szemben rezisztens hibridek termesztésén alapul. Sajnos mindkét alapvető védekezési pillér esetében vannak kisebb – nagyobb problémák.
A fungicides csávázás az Apron XL 350 FS nevű készítmény használatán alapul, amelynek hatóanyaga a metalaxil már „ezeréves”. Szerencsére csávázószerben használva hazánkban még nem mutattak ki ellene rezisztens populációkat, de ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ilyenek nincsenek, illetve nem is lesznek. A metalaxil hatóanyagú permetezőszerek esetében már ismeretes régóta a rezisztencia, így kész csoda, hogy eddig a napraforgó peronoszpóra esetében ez eddig nem jelentkezett.
A másik problémát az jelenti, hogy ha a vetés után nagyon csapadékos az időjárás, akkor a felvitt hatóanyag lemosódik, illetve olyan nagymértékben felhígul, hogy a növény nem tud belőle eleget felvenni ahhoz, hogy a kórokozót ki tudja irtani. Ezért van az, hogy a peronoszpóra primer fertőzésének tüneteit mutató növényekkel általában a napraforgó táblák „vizesebb” részein lehet nagyobb számban találkozni.
Sajnos a rezisztenciával már rosszabbul állunk. Hazánkban előírás, hogy egy fajtajelölt csak úgy kaphat állami elismerést, hogy a NÉBIH vizsgálataiban igazolódik a jelölt rezisztens jellege. Az ördög viszont a részletekben, pontosabban a kórokozó rasszaiban lakozik.
Többféle biológiai rassz
A napraforgó peronoszpórának (mint szinte bármelyik növénypatogén kórokozónak) különböző biológiai rasszai vannak. A NÉBIH ezek közül a 100, 330, 710, 730 jelű rasszokra történő reakciót vizsgálja. Igen ám, de ezeken felül még számos új rassz is van Magyarországon, ráadásul ezek eléggé el is terjedtek. A jó pár éve végzett felmérésekben pl.: a 704 és a 714 jelű rasszok összességében a mintavételi helyek több, mint feléből előkerültek.
Jelenleg az a helyzet, hogy a NÉBIH a régebbi rasszok alapján minősít, a fajtajogosult, forgalmazó feltünteti a nem éppen olcsó vetőmag csomagolásán, hogy „Plasmopara rezisztens”, a termelő meg szerencsétlenebb esetekben nem győzi számolni a peronoszpórás töveket a napraforgó tábláin.
Vélhetően azért ebben a kérdésben is lesz elmozdulás részben az állami fajtaelismerés által felhasznált rasszok körét illetően, részben pedig a nagy, innovatív nemesítőházakban folyó kutató és fejlesztő munka eredményeként.
A legújabb napraforgó peronoszpóra rasszok esetében sokszor az okozza a nehézséget, hogy nem, vagy alig lehet találni megbízható rezisztencia forrást. Amely ha meg is van, még éveket kell várni arra, hogy annak felhasználásával az új, már ténylegesen rezisztens hibrideket termesztésbe lehessen vonni.
Átmenetileg megoldást jelenthet a problémára az olyan hibridek termesztése, amelyek nem rezisztensek, hanem jó toleranciával rendelkeznek a kórokozóval szemben. Létrejön esetükben a fertőzés, az alsó leveleken látszik a kórokozó jelenléte, a törpülés is bekövetkezik, de a növény képes ezt kinőni és a törpült „alapzaton” egy teljesen normális méretű növény fejlődik ki, amely ráadásul teljes értékű termést is képez.
Nyilvánvalóan a toleráns fajták termesztése szükségmegoldás, hiszen a kórokozó tud bennük szaporodni, ezáltal nő a későbbiekben a fertőzési nyomás. Ugyanakkor az új rasszok ellen már valós rezisztenciával rendelkező hibridek megjelenéséig a használatuk reális lehetőségnek tűnik.
Hertelendy Péter
Her – Ba Kft.
