Pető Áron kertészmérnök, a Biokert Szigetmonostor zöldségközösség gazdálkodója lett az idei év biogazdája. A Biokontroll Hungária ismerte el ezzel az eddigi tevékenységét. Meghatározó problémája a magyar mezőgazdaságnak az, hogy komoly gondot jelent a generációváltás, mindeközben megfigyelhető az is, hogy a nagyvárosi fiatalok elköteleződnek a gazdálkodás, annak is egy meghatározó ága, a biogazdálkodás mellett. Áron, ezen az úton továbbhaladva, a közösség által támogatott mezőgazdaság (Community Supported Agriculture, CSA) mellett tette le a voksát.
Áron a Villányin – ahogy az utóbbi időben gyakran nevet váltó Kertészeti Egyetemet nevezi – gyümölcstermesztés szakirányon végzett. Mai napig, bár nem ezen a területen helyezkedett el, úgy érzi, igen komoly tudásanyagot kapott ott. Tulajdonképpen az ott szerzett ismeretek hatottak rá abban is, hogy biotermelő legyen: „Akkoriban nem volt meghatározó az úgynevezett ökológiai szemlélet az egyetemen, megtanultuk, hogy lehet a kártevők elleni védekezést, sőt a megelőzést is vegyszerrel megvalósítani. A hallottak hatására kezdtem el azon gondolkodni, hogy milyen más módon lehet ezeket a feladatokat megoldani. Az alternatív módszerekről információt gyűjtöttem, ami leginkább könyvekből sikerült. Angol, német, francia, kanadai szakirodalmat olvastam, idővel rá kellett jönnöm, hogy nagyon érdekesek az ebben foglaltak, de nem lehet ezeket a módszereket átültetni a hazai viszonyokra, hiszen az éghajlat, a gyommag-ellátottság különbsége, hogy csak pár dolgot említsek, ellehetetleníti ezt. Így zömében a hazai szerzők tapasztalataira támaszkodtam.”
Az elméleti tudást Áron a gyakorlatban is igyekezett kipróbálni: „Leányfalui házunk kertjében, a gyümölcsfák alá ültettem pár sor zöldséget, és amit csak ismertem, minden biomódszert kipróbáltam az „alanyokon”. Akkor tapasztaltam meg először a gyakorlatban azt, hogy mi mindenre elég 200 m2 konyhakert. Mostanság egyre inkább foglalkoztat az a kérdés, hogy mekkora mezőgazdasági terület szükséges egy ember élelmezésnek a biztosításához, ha ezt csak a növényekre vonatkoztatjuk. Az ipari méretű mezőgazdaságban akár több száz hektár is lehet ez, én azonban, saját tapasztalataim alapján, amelyek ott kezdődtek a leányfalui kertben, nem ezt láttam. Hanem azt, hogy ha biogazdálkodást folytatunk, jók a növénytársítások, nem zsaroljuk ki, hanem tápláljuk a talajt, akkor ennek töredéke is elég kell, hogy legyen. Ha pedig ez így van, akkor az egyik közszájon forgó tétel, miszerint a Föld lakossága számára a jövőben nem biztosított a megfelelő mennyiségű és minőségű termőföld, megcáfolható…”
Leányfalun tehát annyira jól sikerültek a kísérleti parcellák, hogy a család ezzel a mennyiséggel már nem tudott megbirkózni. Először szétosztották az ismerősök között, majd Áron piacra kezdte el hordani a frissen szedett árut. Ekkor már tudta, bár az értékesítésről még nem voltak határozott elképzelései, hogy a jövőben is ezzel szeretne foglalkozni, így elkezdte a jelenlegi kertészet alapjait letenni. A közelben lévő Szentendrei-szigetet választotta erre a célra, mivel úgy gondolta, ez egy igen jó ökológiai terület.
„Ebben nem csalódtam, bár az a mai napig érthetetlen számomra, hogy ezen a területen nagyüzemi mezőgazdaság, mint művelési forma lehetséges. Csodálkozva nézem, hiszen Budapest mind a mai napig a vízkészletének jelentős részét az itt lévő vízbázisból nyeri ki.
„Egy-két biogazda dolgozik itt rajtam kívül, de az ő területeik egyre kisebbek, míg a nagyüzemi gazdaságok növekszenek. Ugyanúgy van itt is, mint az egész országban: a kicsik egyre kisebbek, a nagyok pedig egyre nagyobbak lesznek.”
Visszatérve a területválasztásra, egy hektáron indult el a gazdálkodás, ami most is a gazdaság központja: „Folyamatosan tanultunk, ismerkedtünk a talajadottságokkal, az évről évre változó kártevőkkel, kórokozókkal. A klímaváltozás hatásai ebben is jelentősen éreztetik hatásukat, most poloskahadjárat van, de volt, amikor lepkehernyó, és előfordult az is, hogy a levéltetűnyomás volt iszonytató. Az átlaghőmérséklet növekszik, amikor tavasszal hirtelen és tartósan túl meleg lesz, a növények nem bírják azt a tempót, ahogy a tetvek szaporodnak. Ugyancsak érezzük az UV sugárzás hatásait, vannak növények, amelyeket a nyári időszakban árnyékolni kell.”
Kezdetben Áronék négy-öt fajta növényt, paradicsomot, répát, újhagymát, retket és salátát termesztettek. „Azt gondoltam, ezeket egyszerűen el lehet adni, nem volt az értékesítésről elképzelésem. Gondoltam, hogy ez nem lehet túl bonyolult dolog. Tévedtem…”
A frissen szedett terményeket először a szentendrei piacon árusította, majd a bio-certifikációt követően az újpesti, majd a MOM Biopiaca következett. A gond azonban az volt, hogy kiszámíthatatlan volt, hogy sikerül-e majd mindent eladni, vagy a termék a komposzton végzi.
A történet mesélésnek ennek a pontján azt gondolom, nem csak bennem merül fel az a kérdés, hogy mindez rendben van, de miből lehetett mindeközben megélni. Mint azt megtudom, Áron már az egyetemi évek alatt mellékjövedelemre tett szert azzal, hogy együtteseket szállított koncertre. A vállalkozása beindításakor sem hagyta ezt abba, előfordult, meséli, hogy a teherautójában felváltva utazott a krumpli, illetve a zenekar. A diploma megszerzése után ezen kívül – mint sokan mások is – kertek építését, gondozását vállalta fel. Bevallja ugyan, hogy nem kedveli ezt a fajta tevékenységet, bár a nagy fák metszését mai napig örömmel végzi. Ma már, hogy a kertészet nem szorul támogatásra szívesen abba is hagyná, csak éppen, mi lenne akkor az idők során már szinte családtaggá vált alkalmazottakkal, akiket nem szeretne cserben hagyni.
Ismét előre szaladtunk a történetben, kanyarodjunk is vissza a kétezres évek közepére, amikor is beszélgetőtársam az igénybe vett úgynevezett fiatal gazda pályázatnak köszönhetően bővítette a területet 2000 négyzetméterre, fóliasátrakat vásárolt, illetve beruházott kisebb-nagyobb gépekre. A befektetés meghozta a gyümölcsét, megugrott a termelés volumene, a gond továbbra is az értékesítéssel volt: „A kispiacokon tehát nem tudtam eladni, mert túl sok volt, de pl. egy bébiétel beszállítónak egyrészt kevés volt a mennyiség, másrészt a konvencionális áruk összegének a 80 százalékát kínálták az én biotermékeimért. Az áruházakkal ismét csak sikertelenül próbálkoztam, fogadták a zöldségeket, de igyekeztek minél kevesebbért vásárolni, és drágábban értékesíteni. Hogy fogalmazzak? Rezgett akkor a léc, eszembe jutott, hogy felhagyjak ezzel az egésszel.”
És akkor…
2009-ben a Tudatos Vásárlók Egyesülete szervezésében Magyarországra érkezett egy francia gazda, aki az úgynevezett a közösség által támogatott mezőgazdaságról ismertette tapasztalatait. „Nemcsak a gazda érkezett, hanem vele egy másik család is, akik, mint azt megtudtuk, a tagok voltak.”
Mielőtt tovább folytatnánk a történetet, álljunk meg itt egy pillanatra, hiszen az átlag magyar fogyasztó számára ismeretlen lehet ez a rendszer, melynek lényege a következő: Személyes együttműködés van termelő és fogyasztó között, amelyben a gazdálkodással járó kockázatokat, felelősséget és a gazdálkodás produktumát, egy hosszú távú megállapodásban szabályozott módon közösen osztják meg. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a gazda vállalja, hogy egész évben a közösség tagjainak termel, míg a vásárlók vállalják, hogy átalánydíjért cserébe átveszik a terményeket. „Részes rendszerek” esetében a gazda mindent szétoszt a tagok között, ami megterem. A terményeket (lehet zöldség, tojás, állati termékek stb.) jellemzően hetente ugyanabban az időben és helyen lehet átvenni, amíg a szezon tart.
Mint azt Áron elmondja, Franciaországban olyan sikere volt a modellnek, hogy rövid idő alatt nulláról több ezerre ugrott az ebben részt vevő gazdaságok száma. A gazdaságok jellemzően családiak, és akkreditált vagy nem akkreditált, de biomódszerekkel dolgoznak. „Mi kis családi gazdaság vagyunk, nem is szeretnénk növekedni, számomra ez az egész arról is szól, hogy családok termeljenek családoknak, a nagytőke kizárásával. Próbálunk nagyon lokálisak lenni, és mindössze 15 km sugárban értékesítünk. Igyekszem arra törekedni, hogy csökkentsem az ökológiai lábnyomomat ebben a tekintetben is.”
A rendszer kiépítésében természetesen adódtak nehézségek, négy-öt évbe telt, amíg rájöttek a megfelelő működtetésére. Természetesen, számunkra is adódtak meglepő dolgok, az egyik pl. az, hogy van olyan hónap, amelyben hiába fizeti be a megállapodott összeget a tag, nem kap semmit, hiszen nem terem semmi. „A palántanevelőnket ugyanis fűtjük, de azt a fóliasátrat, ahol a termesztés folyik, nem. Áprilisban indul újra az élet, ekkor már van spenót, saláta, retek, paradicsom úgy, ahogy az áruház láncok polcain már megtalálható.”
Hogy ehhez képest mit tartalmaz pl. az októberi csomag?
Az utolsó darab betakarított paradicsomokat, köztük zöldeket is, amelyet lehet tartósítani, 80 dkg paprikát, egy fej káposztát, két sütőtököt – de még milyeneket, erre mindjárt kitérek -, batátát: fehér, lila és narancssárga színben, illetve paszternákot. Tehát akkor a sütőtök: Pető Áronék kertészetében a hagyományosnak mondható nagydobosin és az úgynevezett kanadain túl számos más különleges színű és ízű is kapható, amelyek a gasztronómia igen változatos területein használhatóak.
Miután Áronéknak ez a modellváltás megoldást jelentett az értékesítésre, kíváncsi vagyok, mi a véleménye, mért nem népszerűbb hazánkban a CSA?
„Azt hiszem a legszomorúbb az, hogy a gazdák miatt nem. A Tudatos Vásárlókkal jártunk szervezett képzésekre, ahol a gazdáknak elmondtam a rendszer lényegét. Többször azt tapasztaltam, hogy azt, hogy a tagok/vásárlók előre fizetnek, nagyon jónak tartották, de azt, hogy ha esetleg nagyon sok terem, azt is szét kell osztani, azt már kevésbé. Vagyis a kockázatot örömmel megosztanák, de a profitot nem. Ez pedig így nem működik.
