A „Padalja – Tessék-Sor” Bihardiószeg leghíresebb pincesora, a Kis-Jankai hegyen. Az öregek elmondása szerint a találóan frappáns név egy anekdotából született, miszerint a pincesoron tevékenykedő gazdák egymást minduntalan betessékelték a pincéikbe, ahol aztán a szüntelen poharazgatásnak köszönhetően hamarosan a "pad aljára" kerültek. Azt, hogy így volt-e vagy sem, nem tudom. Azt azonban igen, hogy ha szíves vendéglátásra vágynak és asztal melletti ráérős beszélgetésekhez (is) tökéletesen illő bort keresnek, akkor ne késlekedjenek, induljanak az itt található Heit Pincéhez.
Egy kis útba igazítás azért talán nem árt, mielőtt útnak indulnánk, mint az a pincészet honlapján is olvasható, Bihardiószeg Nagyváradtól északra, 30 kilométerre, Debrecentől keletre 40 kilométer távolságra található. A Heit család a korábban borház nélkül létező pincét 1981 augusztusában vásárolta meg, majd 1983-ban építtették elé a présházból és tanyaszobából álló épületet, melyet 2016 őszén vendéglátásra is alkalmas borterasszá alakítottak át. Mielőtt azonban alaposabban megismerkednénk a pincészettel, nézzük, meg milyen is ez a borvidék. Heit Lórándnál avatottabb kalauzt pedig nem is találhatnánk.
Érmelléki borvidék
„Történelmi magyar borvidék, melynek igen mostoha sors jutott az elmúlt száz esztendőben. Érmellék a Partium része, hozzávetőlegesen 1.600 km2 területű kistáj. Jórészt az egykori Bihar és Szilágy vármegye alkotja, maga a tényleges borvidék ennél szűkebb: például Adyfalva (Érdmindszent) is Érmellékhez tartozik, de nem jellemző települése a borvidéknek. A borvidéket azok a falvak táplálják, ahol napjainkig is folyamatosan zajlik szőlőművelés és gyakorlati borkészítés. Bihardiószeg, Székelyhíd, Szentjobb, Érmihályfalva, Érbogyoszló, Szalacs, Ottomány, Hegyközszentmiklós, Hegyközszentimre, Hegyköztóttelek: ezek a meghatározó falvai a magyar értelemben vett jelenlegi érmelléki borvidéknek. Hozzávetőlegesen ezer hektárnyi szőlőt és gyümölcsöst műveltek valaha csak Bihardiószegen, természetesen a borvidék szőlőterülete ennek a sokszorosa volt. A talaj jellemzően agyagos öntés talaj, ami az Ős-Tiszának köszönhető, az agyagot a jégkorszak tömörítette. Előfordul a homok is, de ott nem olyan magas minőségű a szőlőkultúra, mint mondjuk Bihardiószegen, ahol ez a bizonyos löszös-agyag mészkő szemekkel együtt jelenik meg.”
A fajtákról a következőket tudom meg: „Alapvetően rengeteg királyleányka terem erre, ottonel muskotály, olaszrizling. A hitványabbak között van a saszla, amely bőtermő, lédús, bármilyen borral házasítható. A régi fajták közül igyekszünk zászlóshajóvá tenni a piros bakatort. Elmondhatjuk, hogy ez a fajta visszatért a szülőföldjére, az elmúlt néhány évben sikerült négy-öt hektár területre elégséges oltványt szétosztani a helyi gazdáknak, hogy fajtatiszta bakatort készíthessenek.”
A bakator sem viseli jól a klímaváltozást, azonban ahogy Lóránd megfogalmazza, ahogy okozói vagyunk ennek a folyamatnak, lehetünk gyógyítói is a magunk módján: „A szőlő egy száraz növénykultúra, nem igényel öntözést, ha gyökere a kellő mélységet eléri, onnan gyakorlatilag már tudja magát táplálni. Természetesen vízre neki is szüksége van, megsínyli, ha nem érkezik az eső, mint ezen a nyáron is. Nem indokolt a fajta váltása, a megfelelő talajmunkán van a hangsúly, a természettel és az időjárással párhuzamosan kell művelni a földet, nem pedig kiszárítani, vagy tárcsázni, szántani ész nélkül.”
És akkor a Heit család
A család tősgyökeres diószegi, Lóránd édesapja betelepített sváb felmenőkkel rendelkezik, édesanyja elődei pedig sok száz éve itt éltek-haltak. Mindkét ág foglalkozott szőlővel, de nem ez biztosította számukra a gazdaságuk fő pillérét. A rendszerváltást követően egy kis terület visszakerült saját tulajdonba, ezzel a negyed hektáros birtokkal indult az újrakezdés. A területet az évtizedek alatt közel négy hektáros birtokká bővítették, ennek nagy része már saját ültetésű szőlő, a harminc százaléka pedig öreg tőke, negyven évnél is idősebbek. Királyleányka, bakator, ottonel muskotály, kevés kadarka, zöld veltelini van itt, hiszen jellemzően fehérboros vidék ez.
Természettel együttélésben
A Heit Pince kézműves borászat, amely önként vállalt ökológiai gazdálkodást folytat. Alapvetően műtrágyát, rovarirtót és gyomirtót nem használnak, maradnak az olyan egyszerű kontakt szereknél mint a réz és a kén. Amikor azok a betegségek ütik fel a fejüket, amelyekkel nem tudnak mit kezdeni, akkor olyan szerhez nyúlnak, amelyek az ökológiai gazdálkodásban is elfogadottak. Élnek a hozamkorlátozás által biztosított lehetőségekkel is. Ezek a fajták tudnának bőven teremni, a Heit pincészetnél két kilogramm a megcélzott optimális terhelés. A bakator esetében a fürtök egészen nagyok, lazák, amelyek tömege akár a fél kg-ig is elmehet. Optimális az, ha négy-öt fürt van egy tőkén. Királyleánykánál, muskotálynál kisebbek, tömöttebbek a fürtök, így értelemszerűen több marad belőlük. A veltelininél általában négy fürt a jellemző, ennyit nagyon egészségesen tud a növény beérlelni, mely eredménye egy tartalmas bor, ami árulkodik mind az évjárat, mind pedig a fajta szépségéről.
Lórándék nem minősíttették magunkat bioborászattá, mivel alapvetően nem forgalmazzák a boraikat, hanem azok a hagyományos falusi vendéglátás keretein belül jutnak el a fogyasztókhoz. Őstermelőként egy bizonyos mennyiséget palackozhatnak és így értékesíthetnek. Így elsősorban saját környezetükben vannak jelen, alkalmanként egy-egy nagyváradi, debreceni kitelepüléssel tarkítva. Ezt alapvetően elegendőnek érzik, ezért sem gondolkoznak a birtok bővítésén. A szüret a hagyományos keretek között történik, kézi szedést követően előbb ládába kerül a szőlő, majd jön a zúzó-bogyózás, aztán a préselés. Ez a birtokméret lehetővé teszi azt, hogy a családdal és egy alkalmazottal – ahogy Lóránd fogalmaz – tisztességgel rendben lehessen tartani. Ez a szemlélet is hozzájárul ahhoz, hogy nem gyarapítják a hektárokat.
Amikor arra kérem, hogy jellemezze a boraikat, Lóránd, rövid gondolkodás után a következőket mondja: „Nem vagyunk tanult borászok, etnográfusok vagyunk, illetve a feleségem angol tanári végzettséggel is rendelkezik. Egy örökölt tudást próbálunk hozzá igazítani a környezetünkhöz, alapvetően saját elvárasainkhoz, piaci kényszer nélkül. Önzően hangzik, de alapvetően magunknak készítjük borainkat, illetve barátainkat, a hozzánk látogatókat akarjuk velük megörvendeztetni. Egyszerű, naiv kézműves, természetes, olykor meglepő borokat szeretnénk készíteni. Legyen bennük hagyomány, de megújítás is, arányosan. Az arányosság hangsúlyozottan nem egyenlő a megalkuvással: véleményem szerint a bornak az asztali beszélgetésekről kell szólnia, illetve a gasztronómiában is helye kell, hogy legyen.
| Bakator Egyike a legkiválóbb magyar szőlőknek, mely az Érmellék fő fajtájának számított. A borvidék feltámadása ismét előtérbe hozta e fajta utáni érdeklődést és keresletet. Érmelléki öregek eredetileg ott keletkezett magyar szőlőnek tartják. Női szirmú virágai vannak, ezért porzó társnövény szükséges a tavaszi virágzáskor, vagyis a bakator környezetébe szükségszerűen vállas erdeit, vagy fehér járdoványt telepítettek a biztosabb megtermékenyülés érdekében. Héja vastag, alkalmas évjáratban akár aszúbor is készülhet belőle. Gróf Zichy Ferenc A bakator tragédiája Érmellék tragédiája is egyben. Ez a fajta volt évszázadokon keresztül a tájegység vezető és meghatározó szőlője: borszőlő, asztali és aromás szőlő egyben. Bora lassan érik, de optimális időjárású években legendás borokat adhat. Gróf Zichy Ferenc idején ilyenek voltak az 1811-es, 1827-es, 1834-es, 1848-as, 1852-es, 1862-es, 1864-es, 1885-ös évjáratok. Ritkán aszúbort is sikerült készíteni belőle, amely minőségében a tokaji aszú után következett. Zichy bakator aszújából 1872-ben a kínai császár is rendelt 200 palackkal. Gróf Zichy IX. Ferenc egy modernebb felfogású borászat úttörőjeként az 1873-as bécsi világkiállításon az alábbi bakator évjáratokkal hívta fel Érmellékre, ez által Diószegre a figyelmet: 1827, 1834, 1858, 1860, 1862, 1863, 1866, 1868, 1869. Filoxéra 1885-ben Nagykágya felől Diószegre is betört a filoxéra. 1894-től Margittán, Jankafalván, Örvénden és Nagykágyán is amerikai anyatelepeket alakítanak ki és elkezdik a nemes szaporító szemek vadalanyba oltásának tanítását. A bakatort a XX. század közepéig még a filoxéra és a tömegesen terjedő direkt termő fajták sem tudták kiszorítani Érmellékről. Eltűnésének fő oka kezdetekben a szőlőtermelők szervezetlensége, az érdek- és fajtavédelem hiánya volt. A trianoni diktátum után véghez vitték a borvidék dilettáns ideológiai rajonizálását, mikrorajonizálását, kollektivizálását, majd aztán a rendszerváltással járó föld-visszaosztás parádéját, amikor már alig maradt egybefüggő szőlőterület, illetve a szőlőművelés tudását birtokló ember, aki megművelhetné örökségét. 1950-től a bakatort az Alsó-érmellékről kiseperték. A Felső-érmelléken megtűrt és termeszthető fajtaként megtarthatták. Heit Lóránd kezdeményezésének, valamint Kaló Imre szomolyai borász szellemi és szakmai támogatásának köszönhetően 2011. szeptember 8-án elkezdődött az érmelléki bakator fajtának a felkutatása és visszanemesítése. A 2012. február 24-ei avasújvárosi „piros bakator szaporítók” begyűjtése után, 2013. tavaszán megtörtént a bakator visszaörökítésének első lépése az érmelléki Bihardiószegre. Bakator szövetség 2017. május 26-án életre hívták öt Kárpát-medencei borász példaértékű összefogásával a Bakator Szövetséget. A közös nyilatkozatban Maurer Oszkár (Hajdújárás), Málik Zoltán (Badacsony), ifj. Bencze István (Hegymagas), Bartos István (Avasújváros) és Heit Lóránd (Bihardiószeg), mint a Kárpát-medencében az ősi szőlővel, a bakatorral foglalkozó szakemberek kijelentették, hogy összehangolva munkájukat, együtt lépnek fel a bakator szőlő és más ősi magyar fajták felélesztéséért és népszerűsítéséért. 2017 őszén csatlakozott a szövetséghez Andrási László (Somlóhegy), valamint 2018 májusában Sass Krisztián (Kígyós, Kárpátalja). Forrás: https://heit.hu/bakator/ |
