Magyarország területének mintegy egyötödén erdő helyezkedik el. Az erdők talaja, kőzetei és növényborítottsága pedig igen változatos képet mutat.
Barna erdőtalajokra jellemző folyamatok: humuszosodás, kilúgzás, agyagosodás, agyagvándorlás, agyagszétesés és a kovárványképződés. A humuszosodás mértékét a felszínre hulló lombanyag határozza meg. Mivel az eredetileg is sok szerves savat tartalmazó erdei alomtakaró bontását nagyrészt a mikroszkopikus gombák végzik, ezért a termelt szerves anyag savanyú, ami az erdőtalajok erőteljes kilúgzását és savanyúságát okozza. A kilúgzás, vagyis az oldható anyagok kimosódása a talajszintekből az egyik legjellemzőbb folyamata az erdőtalajok képződésének, az agyagosodás a másik meghatározó folyamat. Az agyagosodás előfeltétele az agyagásványok építőelemeit tartalmazó ásványi összetétel, valamint a mállást elősegítő klíma és biológiai folyamatok. Ennek következtében kedvező vízgazdálkodás és szervesanyag-tartalom tapasztalható, mert az agyag sok vizet és tápanyagot képes megkötni. Agyagosodás során az agyagos rész elmozdul a mélység felé. Agyagszétesés (podzolosodás) savanyú és durva szemcséjű vagy köves erdőtalajok esetében következhet be. Az ásványok (agyagásványok) alkotóelemeikre bomlanak, kovasavra, alumíniumra és vasra, a szétesés termékei közül a vas és az alumínium a helyéről elmozdul, és a mélyebb rétegekben halmozódik fel. Következménye a feltalaj tápanyagokban való elszegényedése és további savanyodása.
Kovárványképződés homokos talajképző kőzeten jöhet létre. Feltalaj alatt vöröses-barnás csíkok formájában mutatkozik. Megelőzi a gyengén savanyú vagy savanyú közegben az agyagelmozdulás, előfeltétele nagy diffúziósebesség és oxidációs viszonyok. Az időszakos és helyi redukció oka a talajrétegek vízgazdálkodása közötti különbség hatására kialakuló levegőtlenség. Előfeltétele a különböző talajszintek közötti különbség vízáteresztő képességben, melynek hatására nagyobb csapadék esetén a víz felhalmozódik a két szint határán, és így időszakos talajvízréteg alakul ki. Savanyúság származhat a talaj szerves és szervetlen alkotórészeitől, valamint a kilúgzásból. Következménye a tápanyagellátásban fellépő zavar, amit a savanyúságra érzékeny növények károsodása, illetve elpusztulása követhet.
A Nagyalföld a Kárpát-medence központi, terjedelmes síksága. Három fontos tájtípusra különíthető el a hordalékos-üledékes kőzet alapján: löszvidék, homokvidék és ártéri síkság. A kontinentális klímahatások itt érvényesülnek a legjobban, itt legszegényebb a csapadékellátás, legnagyobb a csapadékbizonytalanság. Erdészeti szempontból a táj termőtalajainak kialakulásában a víz és a szél által ideszállított üledékek, csapadékszegény klíma és gyakori felszín közeli talajvizek játszották a legnagyobb szerepet. A terület erdőinek nagy része telepített kultúrerdő (akácosok, feketefenyvesek, nemes-nyárasok), csak egyharmad részét fedik őshonos fafajok (kocsányos tölgyesek, hazai-nyárasok). A Nagyalföldön előforduló főbb talajtípusok a következők: mezőségi csernozjom és homoktalajok, barna erdőtalajok csak kisebb léptékben, láptalajok, öntés és réti talajok, esetleg szikes talajok.
Az Északi-középhegységben a vulkáni lávakőzetek mellett számottevőek a mállékony tufák, puhább homokkő, agyag és márga, helyenként karsztos mészkő is előfordul. A legváltozatosabb klímájú, legalacsonyabb hőmérsékletű tájcsoport. Csapadékellátottsága közepes-bőséges mértékű hely függvényében, felszíni vízfolyásokban gazdag. Legnagyobb kiterjedésben barna erdőtalajokkal és kőzethatású talajokkal találkozhatunk, hegylábaknál csernozjom talajok is kialakulhatnak. A tájcsoport túlnyomórészt természetszerű erdeiben bükkösök, kocsánytalan tölgyesek, és cseresek találhatók.
A Dunántúli-középhegység mészkő és dolomitrögök vonulata, nem vulkáni eredetű kőzet. A tájcsoportra különösen jellemzők a mészkedvelő és szikladomborzatú erdők. Az ország második leghűvösebb tájcsoportja, ezt jó csapadékellátottságának is köszönheti. Legnagyobb kiterjedésben barna erdőtalajok és kőzethatású talajok találhatók, de a sziklás és köves váztalaj aránya is számottevő. Javarészt őshonos fafajok találhatók itt, bükkösök, cseres-kocsánytalan tölgyesek.
A Kisalföldre főleg lösz és homokvidék jellemző, az Alfölddel ellentétben itt magasabb a talajvíz, jobb a csapadékellátottsága, de azért itt is adódhatnak száraz területek. A tájcsoportra öntés és réti talajok a jellemzők, de kialakultak mélyebb fekvésű területeken láptalajok is. Erdeinek felét kultúrerdők alkotják, akácosok és fenyvesek lehetnek, de őshonos fafajok közül cseres és gyertyános-tölgyesek találhatók meg.
A Nyugat-Dunántúl nem egységes tájcsoport, középhegységi rögökből, dombságokból, kavicsos transzfennsíkokból áll. Az Alpok és a Pannonmedence térségét köti össze. A rögök többnyire savanyúak, a kavicstakarók mellett található vályog is, zömmel mészmentes alapkőzeten helyezkedik el. Hazánk legcsapadékosabb tájcsoportja, melyet az Alpok közelségének tudhatunk be. Barna erdőtalaj sok változata fellelhető itt, kiemelkedően sok savanyú barna erdőtalaj található a térségben. Mélyebben fekvő területeken öntés és réti talajok egyaránt előfordulnak. Cseres-gyertyános tölgyeseket, bükkösöket láthatunk errefelé, de fenyő és akác kultúrerdőkkel is találkozhatunk.
A Dél-Dunántúli dombságok fő építőanyaga a pannon üledékekre települt lösz, azonban mészkőre és ritkán vulkanikus kőzetekre is bukkanhatunk. Síkságokon homok is takarhatja a felszínt. Csapadékos térség szubmediterrán éghajlattal. Nyári zivatarok gyakorisága magas. Az alapkőzettől függően rozsdabarna, és agyagbemosódásos erdőtalajokkal is találkozhatunk. A természetes és kultúrerdők területe közel azonos, tölgyesek bükkösök is előfordulhatnak.
Forrás:
Varga R. (2009): Magyarországi erdők talaja és kőzete, Évfolyamdolgozat
