Október 14-én véget ért az „Egy a természettel” Vadászati és Természeti Világkiállítás. Egy rendkívül sikeres, nagyon változatos, tényleg világszínvonalú, a magyar vadászati hagyományokhoz, a magyar vadgazdálkodás színvonalához, presztízséhez méltó rendezvénysorozat zárult le, aminek a megújult HUNGEXPO-ban rendezett központi kiállítását is csaknem 600 ezer látogató tekintette meg. A monumentális eseményt lehetetlen lenne néhány oldalban maradéktalanul összefoglalni, így nyolc kint töltött nap után én is csak egy-egy mozaikdarab felvillantására vállalkozom.
Bújj át az agancskapun
Magyarország legutóbb 1971-ben rendezett Vadászati Világkiállítást, és az 50 évvel ezelőtti rendezvényről sok emlék maradt fent. Fotók, könyvek, bélyegek, egyéb alkotások, amelyek 2021-ben előkerültek a fiókok mélyéről, amelyekre ismét reflektorfény vetült. Napjainkban a XXI. századi Vadászati Világkiállításhoz kapcsolódva is számos olyan alkotás született, amire majd 50 év múlva talán én is nosztalgiával nézhetek. Persze csak akkor, ha megérem a 83 éves kort. Adtak ki bélyeget, könyveket, kitűzőket.
Az egyik kiemelkedő, „leendő emlék” viszont a 15 méter magas, 20 méter hosszú, 22 méter széles, több mint 30 tonna súlyú agancskapu, ami a kiállítás és az azt övező szakmai összefogás szimbólumává vált. Szőke Gábor Miklós műve főként hullajtott agancsokból áll, de többen felajánlották korábbi trófeájukat is az elképesztően monumentális, ugyanakkor fantasztikusan igényesen, részletesen kidolgozott, bőgő gímbikát ábrázoló szoborhoz. 20 napon keresztül több százezer látogató sétált át alatta, és a világkiállítást követően Keszthelyen, a vadászati múzeum ősfás parkjában kap majd helyet, ahol folyamatosan látogatható lesz. 50 év múlva tehát nagy eséllyel lehet jubileumi fotót készíteni az akkorra már kifehéredő, „megőszülő” alkotás mellett.
Tematikus pavilonok
Az „Egy a természettel” Vadászati és Természeti Világkiállítás rendkívül változatos programokkal várta a látogatókat. Bár egyes jól behatolható körökből legtöbbször elferdített vagy részinformációkat hangoztatva folyamatos támadás alatt állt a rendezvény, az valójában élményt nyújtott kicsiknek, nagyoknak, szakmabelieknek és laikusoknak egyaránt. Nekem például nemcsak vadgazda mérnökként és agrárújságíróként kellett ott lennem a HUNGEXPO-ban, de édesapaként is, hiszen a gyermekeim imádták a rendezvényt. Éppen azért, mert minden pavilon más élménnyel várta őket.
Az A csarnok volt talán ebből a szempontból a legszerényebb, de a kiállító országok pavilonjai között még így is szép számmal akadt olyan, ami nemcsak vadászati ajánlatokkal érkezett, de tényleg megmutatta magát. Lengyelország területén például a bölénypreparátumok mögött folyamatosan zsongtak a gyerekek, hiszen természetismereti játékok szórakoztatták őket. Szlovákia standján igényes diorámák várták a látogatókat, Szlovénia a műlegyes horgászatra is felhívta a figyelmet. Volt a csarnokban VR-szemüveges vadászat, és a magyar állami erdőgazdaságok elsőre kissé sivár standja is megelevenedett, ha előkerültek az okostelefonok. A területen képernyőn keresztül hirtelen ott termett a vaddisznó, a róka, a szarvas, a nyúl. A hagyományos megjelenítés tehát keveredett a legmodernebb megoldásokkal, és ez dicséretes volt. Az idősebbek, akik inkább a saját szemüknek hittek, de a virtuális térhez jól hozzászokott fiatalok is egyaránt magukénak érezhették a kiállítás ezen részét.
A G csarnokban a fegyvereket és az elképesztően szép preparátumokat lehetett megtekinteni. A nemcsak vadászati témájú részen Európa-bajnokság is volt, így nem véletlen, hogy a kiállított darabok igényessége, kidolgozottsága páratlannak számított. Egy agrár szaklapban talán meg sem kellene említeni, de a félinformációk és hamis hírek özönében nem árt mégis felhívni a figyelmet arra, hogy a taxidermia nem kizárólag a vadászathoz kapcsolódik, hiszen az a múzeumok, természetvédelmi kiállítások, egyéb szakmai-, közönség- és szemléletformáló események fontos része. Tehát a rendezvényen is bemutatott, „kitömött” védett fajok nem a vadászat miatt készültek, sőt sok esetben például állatkertben elpusztult egyedeket ábrázoltat ismeretterjesztés vagy oktatási céllal.
Ugyancsak a G pavilonban volt a trófeakiállítás. Aki valamilyen érzelmi okból elutasítja a vadászatot – más érvet, főleg álszakmait személy szerint nem tudok elfogadni –, annak szükségességét, itt érezhette magát kellemetlenül, hiszen a falon ezer és ezer agancs, vaddisznóagyar és mufloncsiga sorakozott. Elképesztő volt végig sétálni az emelvényen, önmagában az is percekig tartott. Egy vadgazda-erdész barátom éppen azt „panaszolta” nekem, hogy egy nap nem elég már arra sem, hogy valóban szakmai szemmel végigmustrálja a gím-, dám-, őz-, vaddisznó- és muflontrófeákat. Valóban, egy nap alatt nem lehetett minden információt begyűjteni, és mindent megnézni.
Az F csarnokban kaptak helyet a hagyományos vadászati módok: a solymászat, az íjászat, az agarászat, az elöltöltős fegyverek. Ez ismét közönségkedvenc helyszín volt, ami megismertetett a magyar őstörténettel, de a régmúlt vadászati módszereinek mai alkalmazásával is.
Ha viszont kiemelten közönségkedvenc csarnokról beszélünk, az a laikusok számára mindenképp a D volt. Itt történt a hazai vizes élőhelyek bemutatása hatalmas akváriumokkal, igényes diorámákkal, a nemzeti parkjainkkal. Itt vadászatot csak nyomokban lehetett felfedezni, horgászatot viszont annál inkább.
A teljesen megújult, sőt valójában újjáépült C csarnok a vadgazdálkodási konferenciáknak és az innovációs területnek, míg a szintén felújított B csarnok és a teljesen új E pavilon 4-4 napig a FeHoVa PLUSZ vásárnak és az OMÉK-nak adott helyet. De ezekről bővebben a folytatásban…
A magyar nemzet csarnoka
Az „Egy a természettel” Vadászati és Természeti Világkiállítás legfontosabb csarnoka azonban a szintén teljesen új H pavilon volt. Itt kapott ugyanis helyet a központi magyar kiállítás. A látogatókat egy fából megalkotott magyar vizsla fogadta, beljebb pedig a félhomályban a nagy tömeg ellenére is a saját gondolataiba merülhetett a vendég. Körben a nagy magyar vadászok szobrai tekintettek le a nyüzsgésre: Fekete István, Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond, Roth Gyula, Nádler Herbert, Maderspach Viktor, és még sorolhatnám. Kicsit beljebb a magyar vadfajok preparátumai sorakoztak, amelyekről kis szobákban rövid dokumentumfilmeket is megnézhettek az érdeklődők.
A Seuso-kincsek és a Nagyszentmiklósi kincsek másolatát csodálattal lehetett körbejárni, és a kiállítótér középen elhelyezett alkotások szintén érdekesek voltak. Például a fából megalkotott, véres agyarú vaddisznó, ami egy hatalmas, vörös ruhadarabon állt. Ez Zrínyi Miklós halálát mutatta be, hiszen a magyar történelem és a vadászat összefonódásának ez is rész. De ott volt egy magasba felfüggesztett alkotás is: suhanó fém nyílvesszők tömege rajzolta ki a Csodaszarvast. Elképzeltem, amint őseink hátrafelé nyilazva szinte elsötétítették az égboltot suhanó vesszőikkel… Ami pedig még a Csodaszarvast illeti, a csarnok nagyobb „mozitermében” a Hunor és Magor történetéből készült film néhány perces részletét lehetett megtekinteni. Tény, hogy ezt a kiállítási részt nehéz lehetett hazaszeretet és némi nemzeti büszkeség nélkül végigjárni, számos időközben megjelent cikk tanúsítja is, hogy ez sokaknak nem ment. Pedig a szervezők itt is kitettek magukért, és én az utolsó napon is ezen a helyszínen köszöntem el a kiállítástól.
Bemutatók és Erdővarázs
A Kincsem Parkban minden nap lovas-, solymász- és agaras bemutató szórakoztatta a közönséget, látványosan mutatták be például, hogy milyen sebességgel fut egy magyar agár. De a gyerekesek, illetve gyerekcsoportok egyik kedvenc helyszíne lehetett a sajnos kissé eldugott helyre került Erdővarázs. Ez az állami erdőgazdaságok és az Országos Erdészeti Egyesület évekkel ezelőtt kitalált és rendkívül sikeres környezeti nevelési programja, ami helyet kapott már OMÉK-on, de a pandémia előtt többször is megtartották a budapesti Szabadság téren.
Ha valami természetvédelem, környezeti nevelés, akkor az Erdővarázs az! Az erdészek játékos módon mutatják be a kicsiknek az erdők értékeit, kincseit, annak fontosságát, az erdész munkáját. A gyerekek mellett pedig a szülők is jól szórakozhatnak. Egy lezárt doboz mellett például én is próbáltam kitalálni, hogy minek az illatát érzem: hársnak, kakukkfűnek, vagy másnak… Érdekes módon a kritikus cikkek egyike sem számolt be az Erdővarázsról és az erdészek által – egyébként az erdészeti erdei iskolákban egész évben – végzett nevelési, oktatási munkájáról.
Tüskevártól Afrikáig
Az „Egy a természettel” Vadászati és Természeti Világkiállításon természetesen nagy szerepet kapott a vadászati kultúra: volt vadászkürt-bemutató, rangos szarvasbőgő verseny, fotó- és festménykiállítás… Ezeket is hosszan lehetne sorolni. A rendezvényt azonban kísérte egy hagyományos értelemben vett kulturális fesztivál is. Ennek részeként például kifejezetten a Vadászati Világkiállításra készítettek színpadi adaptációt Fekete István legnépszerűbb regényéből, a Tüskevárból. A meglehetősen furcsán, nekem túl modernül kezdődő darabot végül az is élvezhette, aki a hagyományosabb megoldások híve, hiszen a XXI. századi, mobilozó Ladó Gyula Lajos, vagyis tutajos (Józsa Bence) mellett Matula bácsi (Dánielfy Zsolt) legtöbbször szó szerint idézte az eredeti műben elhangzottakat. „A fiatalok a célközönség, és azt hiszem, hogy ők jobban megértik a történetet, ha egy olyan srác érkezik meg a színpadra, akivel azonosulni tudnak. Bejön Tutajos a mobiltelefonjával ebbe az idegen világba egy teljesen távoli, városi környezetből, és megérkezik a nyugalomba. És az, aki nem érzékeny arra, hogy észrevegye a körülöttünk lévő világ szépségét, egyszerre rájön arra, hogy ez egy sokkal színesebb világ, mint ahonnan ő jött” – mesélte el számomra Dánielfy Zsolt, amikor a 20 perces előadás végén spontán interjút kértem tőle. Fekete István regényét egyébként Pesty-Nagy Kati rendező bújtatta XXI. századi köntösbe.
De hatalmas élmény nyújtott a Kittenberger Kálmán életét bemutató film megtekintése is. A vetítés az Uránia Nemzeti Filmszínházban volt. Megható, hiteles, izgalmas és a nagy magyar vadászhoz, Afrika-kutatóhoz méltó alkotást tett le az asztalra a Takarékbank támogatásával Tősér Ádám. Az 54 perces dokumentum-játékfilm kapcsán az egyetlen kritika az lehetett, hogy csak 54 perces volt. Bodrogi Gyula rendkívül hitelesen játszotta el a barátjával, Fekete Istvánnal (Szabó Sipos Barnabás) utolsó vadászatára induló Kittenbergert, aki visszaemlékezett élete főbb pontjaira. De a fiatal „Kitti” ábrázolása is nagyon jól sikerült Márfi Márk alakításával. Őszintén mondom, hogy ritkán van ilyen hatással film a nézőkre, és ezt másoktól is hallottam. Kittenberger Kálmán egyébként is izgalmas, sok sikerrel, de talán még több nehézséggel tűzdelt életét úgy sikerült mozivászonra vinni, hogy az valós érzelmeket ébresztett.
De nem ez volt az egyetlen film, amit a világkiállítás alatt bemutattak. A Bereki ember Fekete István életét mutatja be. Sajnos, ennek az alkotásnak a premierjére nem jutottam el, de a visszhangok hasonlóan pozitívak voltak.
Vidéki helyszínek
A 2021-es Vadászati Világkiállítás kapcsán fontos megemlíteni, hogy számos vidéki helyszín és program is várta az érdeklődőket. Így állt össze a rendezvénysorozat nagyjából 1,4 milliós látogatói száma is. Az állami erdőgazdaságok családi napokkal hangoltak már a nyitóhétvége előtt, de kiemelt helyszínként a keszthelyi vadászati múzeumban, és Vásárosnaményben voltak még rangos események, ahogy Gödöllőn vagy éppen Hatvanban is. De számos vadászkutyás versenyt és vizsgát is rendeztek erdélyi kopókkal, vérebekkel, vizslákkal.
Világkiállítási mozaikom első részéből talán látszik, hogy mennyire változatos volt az „Egy a természettel” Vadászati és Természeti Világkiállítás. Úgy érzem, hogy a rendezvénysorozaton általánosságban csak az nem érezte jól magát, aki nem akarta. A folytatásban pedig a szakmai programokat is be fogom mutatni.
