Miért ellentmondásos a fehér akác megítélése?

A fehér akác az 1700-as évek végén került Magyarországra, gyors növekedése és szárazságtűrése miatt hamar népszerűvé vált. Ma hazánk leggyakoribb fafaja, az erdők közel 25%-át alkotja. Kiváló tűzifa, faanyaga jól hasznosítható, gyökérzete megköti a talajt, így homokos területeken különösen hasznos. Emellett a méhészek egyik legfontosabb nektárnövénye, az akácméz nemcsak minőségi exporttermék, de védett hungarikum is.

Inváziós özönnövény: ökológiai veszélyforrás

Természetvédelmi szempontból az akác negatív megítélése az utóbbi évtizedekben erősödött. Az akác agresszívan terjed, kiszorítja az őshonos fajokat, átalakítja a talaj kémhatását, és csökkenti az élőhelyek biodiverzitását. A Natura 2000-es területeken ezért korlátozni kell a telepítését. Magyarország 2012-ben a „nem kívánatos özönnövények” közé sorolta, bár egyes törvényi kivételek lehetővé teszik a termesztését.

Jogszabályi és szakmai ellentmondások

A hazai szabályozás paradoxonokat tartalmaz: míg az akác védett értékeket veszélyeztető özönfajként szerepel a természetvédelmi dokumentumokban, addig a mező- és erdőgazdálkodási gyakorlatban széles körben támogatják a telepítését. Az akácméz hungarikummá nyilvánítása után ellentmondásos helyzet alakult ki: hogyan lehet egyszerre védeni és tiltani ugyanazt a fát?

Lehet-e közös nevezőt találni?

A megoldás kulcsa a területspecifikus kezelés lehet. Ahol ökológiai szempontból indokolt, ott visszaszorítható az akác, máshol pedig fenntartható módon hasznosítható. Egyes kutatások a „funkcionális inváziós faj” kategóriájába sorolják az akácot – vagyis bár nem őshonos, funkciója révén értéket is teremthet. A kérdés tehát nem fekete-fehér, és a kompromisszumos megközelítés lehet a jövő útja.

^{Képek: Pixabay}