Beszélgetés Lajos Mihállyal, az Agrofil-SZMI Kft. ügyvezetőjével.
Van-e véleményed szerint eltérés az elméleti és a gyakorlati tápanyag-gazdálkodás között?
Magáról az eltérésről és annak mértékéről is megoszlanak a vélemények. Vannak, akik azt mondják, hogy nem tapasztalható ilyen, és él az az álláspont is, hogy van különbség.
Mi az oka a bizonytalanságnak?
Ebben a témában (is) kezd „kicsúszni a talaj” a gazdák lába alól. A helyes út az lenne, ha az elmélet irányából közelítenénk az adott helyzetben megvalósítható gyakorlat felé. Így ki-ki a saját körülményeihez, lehetőségeihez adaptálhatná a szakmai ismereteket. Ezzel szemben megítélésem szerint létezik egy ezzel ellentétes folyamat, mely a spontán üzleti érdekek alapján készíti el, válogatja össze az „elméleti alapokat”, ami miatt nem a megalapozott tények, hanem egyfajta „virtuális valóság” szerint kénytelenek a gazdálkodók döntést hozni.
Mondanál példákat arra, mely területeken tapasztalható ez a jelenség?
Az egyik megragadható pont a harmonikus tápelemarány kérdése. Nagyon erős az a „kommunikációs nyomás”, hogy a műtrágyának kell harmonikus arányban tartalmaznia a tápelemeket a növény számára – azonban ezt a célt a legritkább esetben sikerül megvalósítani, mert a makrotápelemek meghatározó részét a növény a gyökerén keresztül veszi fel, így a pótló adagokat is csak a talajon keresztül tudjuk biztosítani számára. A talaj azonban összetett, sokdimenziós rendszer, és emiatt módosítja a rendelkezésre álló tápanyag mennyiségét és minőségét. A tápanyag-dinamikán keresztül szinte minden tábla egyedi „mintázatot” mutat a pillanatnyi fizikai, kémiai és biológiai állapotának megfelelően. A talaj tehát először felveszi az általunk kijuttatott műtrágyát, majd az említett tápanyag-dinamikán keresztül újra „megterít” a növénynek, amely így végeredményben az általunk kijuttatott tápanyagból és a talaj természetes tápanyagtőkéjéből is hasznosít. A kétféle forrás helyes arányának kell kiadnia a növény harmonikus tápelemigényét, és nem a kiszórt műtrágya-hatóanyagoknak kell az igényeinek megfelelő arányban lenniük egymással, mert az hosszú távon akár diszharmóniát is okozhat a talajban.
A másik pont a talajképződés és a természetes tápanyagtőke szabályszerűségeinek figyelmen kívül hagyása vagy a végletekig való leegyszerűsítése. A talajok fejlődése talajtípusonként eltérő, de általában elmondható, hogy a képződésük minimum évtizedekben vagy még inkább évszázadokban vagy akár évezredekben mérhető. Ez alatt a hosszú idő alatt – kevés kivétellel – összehasonlíthatatlanul több tápanyag halmozódik fel, mint amennyit az ember valaha is kijuttatott az adott területre. Ez is mutatja, hogy trágyázási erőfeszítéseink nincsenek arányban a talajok tápanyagtőkéjével.
A harmadik pont a talajok tápanyag-szolgáltató képességének és a növények tápanyag-reakciójának kapcsolata. Jó vagy igen jó ellátottságnál a szántóföldön nagy területen termesztett növényeink jelentős része nem ad választ az évenkénti PK-alaptrágyázásra, azaz a kijuttatott tápanyag az adott évben és helyen nem megtérülő költséget okoz. Tipikus, gyakran tetten érhető „tünet” ennek a ténynek az elfedésére a Liebigelv citálása a talajon-gyökéren keresztüli növénytáplálás modellezésére. Ez azonban a talajban egyszerűen nem így játszódik le, csupán megtévesztő és félrevezető leegyszerűsítése a valóságnak. Ami – véleményem szerint – jelentős és indokolatlan felhasználást generál, és kézzelfogható jövedelemromboló hatásán túl környezetterhelő is.
A környezetterhelés egyelőre nincs a gazdálkodók gondolkodásának fókuszában, de már most jelentős kritika éri a mezőgazdasági termelőket, hogy indokolatlan ütemben élik fel a foszfor- és káliumlelőhelyek készleteit, míg a nagy folyók tengeri deltáiban ezek az anyagok felhalmozódnak, aminek környezetkárosító hatása vitathatatlan. A környezetvédelmi szempontokkal jelenleg kevesen foglalkoznak, ezért is hat majd hideg zuhanyként a gazdálkodókra, hogy a mindinkább városiasodó népesség őket fogja a környezetszenynyezés fő okozójának tartani, időlegesen leplezve ezzel saját, végletekig növelt (városi) ökológiai lábnyomát. A folyamat már elindult, amit a termelők a bőrükön is érezhetnek például a növényvédőszerhatóanyag-kivonások kapcsán.
Milyen megoldások léteznek?
A kérdés megválaszolása nem egyszerű. Az egyik fontos pillér szilárd szakmai tudás, térlátás kialakítása a fejekben. Ez régen sem volt könnyű feladat, és a helyzet napjainkra tovább romlott, hiszen a tudományos műhelyek kutatóit is öszszezavarják azok a világhálón keringő információk, amelyek igen jelentős része félretájékoztatás. Náluk is nehezebb helyzetben vannak a diákok és a fiatal szakemberek, valamint a gazdálkodók jelentős része. A gyenge elméleti alapokat egy „internetdoktor” pillanatok alatt meg tudja ingatni, különösen akkor, ha a virtuális térben több „szakember” – magát függetlennek feltüntetve – összejátszik az üzleti haszonszerzés céljából. És sajnos ez csak a jéghegy csúcsa. Ha az említett és egyéb, fel nem sorolt okok miatt a tudás nem tud leülepedni és megszilárdulni bennünk, válasszunk tapasztalt és termékfüggetlen tanácsadót, aki képes lesz a gazdálkodó érdekeinek megfelelően szemlélni a kialakult helyzetet és segíthet optimalizálni a termelési költségeket. Rendszeresen tájékozódjunk talajaink állapotáról. Fontos tudni, hogy a talajmintavétel minősége meghatározza a talajmintából kinyerhető eredmények minőségét (információ– dezinformáció).
Kísérleteink, több százezer hektár, ciklusokon átívelő talajmintavétel eredménye és ezeken a területeken a többéves tápanyag-gazdálkodási gyakorlat adatbázisa bizonyítja, hogy az évenkénti alaptrágyázás nem feltétlenül indokolt minden területen és minden tápelem esetében. Jelentős tartalékok vannak a rendszerben, csak a félelemkeltés és dezinformálás akadályozza, hogy a technológia megtervezésekor ezekre támaszkodni merjünk.
A periodikus vetésforgó-trágyázás elméletének gyakorlatba ültetése segít megtalálni azokat a táblákat, ahol az éves alaptrágyázás lényegesen nagyobb valószínűséggel térül meg, mint az egyentrágyázási gyakorlat esetében. Ebben az esetben konkrétan azokat a tábla – tápanyag – növény kapcsolatokat keressük, amelyeknél a hatóanyag kijuttatása többlettermést eredményez, azaz megtérül. A helyspecifikus gazdálkodásnál is jól alkalmazhatóak ezek az elvek, hiszen a precíziós gazdálkodás haszna is csak úgy realizálható, ha egyébként is megtérülő trágyázási javaslatokhoz rendelünk térinformatikai koordinátákat (kijuttatási térképek). Ha ez az elv nem érvényesül, a precíziós gazdálkodás nem jövedelmet, hanem veszteséget termel, a költséges infrastruktúra nem hozzátesz, hanem elvesz a haszonból. A cél pedig nyilván az, hogy az elvárt, reális jövedelemszint évről évre fenntartható legyen.
