Elsőként a díj történetében, az Év bortermelője Magyarországon címet egy határon túli borásznak, Balla Gézának ítélte oda a borszakma. A díj nem csupán a borász eredményeire, hanem a hosszú évtizedekig méltatlanul elfeledett, majd napjainkra újra magára találó borvidékre, a ménesire is ráirányította a figyelmet.
A dicső múlt
A Ménesi történelmi borvidék írásos története egészen 1023-ig nyúlik vissza, amikor is Gizella királyné írásban rendelkezett arról, hogy nyolc kapa szőlőt és nyolc vincellért adományoz a Bakonybéli apátságnak, a ménesi határban levő Makra hegyen. Ezt követő évszázadokban minden uralkodónak, főnemesnek volt itt szőlőbírtoka.
A Kadarka, amely a vidék egyik emblematikus bora, a törököktől menekülő szerbekkel érkezett ide, ahol meghonosodott, és egyedi, fűszeres ízvilággal hálálta meg a gondos művelést. Kevesen tudják, de itt készült elsőként aszúbor, Gróf Grassalkovich Antal nevéhez kötődik, hogy aszú típusú vörösbort alkotott meg. Tokaj, Szerémség, Ménes ez a három borvidék volt a meghatározó a történelmi Magyarország területén.
A ménesi bor történetének csúcsát az 1862-es Londoni Világkiállításon érte el, amelyen a „Magyar borok királynője” a ménesi lett. Az I. világháborút követően lassú hanyatlásnak indult a borvidék, régi fénye megkopott. A visszaesést pedig a II. világháborút követő TSZ-esítés, illetve a nagyüzemi bortermelés tetőzte be, ami sok mindennek nem, így a hagyományos fajtáknak, mint a Kadarka, a Feketeleányka sem kedvezett.
A jelen
Mint azt Balla Géza elmondja, az összességében 3200 hektáros borvidéken sajnos jelentős területek állnak még mindig parlagon, illetve új ültetésű szőlők vannak, amelyek eddig koruk miatt nem tudtak bizonyítani.
„Romániában ezelőtt 20 évvel kezdődött el a privatizáció. Az itt fekvő területnek nagy része a korábbi állami gazdasághoz tartozott, amelynek korábban én voltam a vezérigazgatója. A tulajdonosok visszaigényelhették azokat földeket, ahol a szüleik, őseik is gazdálkodtak, meg is kapták azokat. Ez nagyon jó, hogy így volt, így kellett történnie, de a gazdák sok esetben nem tudtak mit kezdeni a régi-új birtokokkal. Társulni nem akartak, tömbösíteni a területet szintén nem, szövetkezeti formában nem akartak gondolkodni, a megfelelő művelés hiányában pedig a terület mindeközben pusztulásnak indult.”
Ismerős határon belül is ez a történet?
„A szőlőnek sajnos elég két-három év ahhoz, hogy ha nem kapja meg a szükséges gondoskodást, nehezen visszafordítható folyamatok indulnak el. Szerencsére mindeközben elindult egy pozitív folyamat is, EU-s pályázatok hatására a szőlő területek növekedni kezdtek, új telepítésekre került sor, amelyek azonban még nem fordultak termőre, így jelenleg az ígéretet hordozzák csupán, bár az sem kevés.”
Összességében, tudjuk meg Balla Gézától, jelenleg a terület mintegy fele van művelés alá vonva.
A díjnyertes borászat ezen, a két önálló területre osztható borvidéken fekszik. A déli rész, Ópálostól Kovásziig az ún. vörösboros vidék, ahol komoly dombokon, hegyeken folyik a szőlő művelése. Kovászitól Borosjenőig, Makráig találhatóak csak fehér szőlők, a könnyedebb, lejtősebb területeken.
A Balla birtok 120 hektár, amely zömében, mintegy 80%-ban vörösbort „produkál”. A régi, hagyományos fajták, mint a Feketeleányka vagy a Kadarka mellett például Pinot Noir, Cabernet Sauvignon is helyet kap a vörösborok között, de annak, aki a fehérre esküszik sem kell csalódnia, van mire nézni, van mit kóstolni, Királyleányka, Sauvignon Blanc, hogy csak párat említsek.
Balla Géza
Jó, jobb, Kadarisszima
A jónál van jobb, ezt ebben az esetben az ún. Sziklaborokra kell érteni, amelyekhez az „alapanyagot” tengerszint feletti 450-480 méter magasságból, sziklás, maximum 25-30 cm vastagságú talajról szüretelik. A terméskorlátozásra itt nem kell külön figyelni, a környezet garantálja ezt. A jobb után következő kategória pedig a Kadarisszima, vagyis a már említett aszús vörösbor újraélesztett és újragondolt utódja.
A minőségnek ez esetben is ára, illetve áldozata van, hiszen ezeken a területeken gépesítés elképzelhetetlen, mindenhol ott a szikla, legfeljebb a talajművelést segíti elő a lánctalpas traktor, minden más emberi kézzel történik, amiből ezen a vidéken sincs sok. Az elmúlt évtizedekben a Partiumból is nagy számban vándoroltak ki külföldre a munkaképes fiatalok, a pótlásuk nem könnyű feladat.
„Azok a kollégák, akik a majdnem sík területen termelnek 80%-ban tudják gépesíteni a szőlőművelést, sőt a szüretet is. Nálam ez lehetetlen, szenvedünk, de nem adjuk fel, a metszést már az idén is magunk mögött tudhatjuk.”
Víz ellen nem lehet semmivel
A másik probléma szintén nem ismeretlen, ez pedig a klimatikus változások.
„Viccelődtem a múltkoriban egy borászkollégával, hogy áttelepítjük az ültetvényeket Csíkba, a hegyekbe, hiszen ott hűvösek a nyarak, de ez valóban tréfa marad, hiszen az ottani téli mínusz harminc fokok körüli hőmérséklettel a szőlő nem tud megbirkózni.
Ami számunkra igazán gondot okoz az a csapadék, abból is a hirtelen lezúduló nagy mennyiségű, amely a sziklás területekről lemossa a termőföldet. A tavalyi évben is volt, amikor hetekig hordtuk vissza. Próbáljuk támfalakkal megerősíteni, védeni, de ez egyelőre a próbálkozás szintjén marad. Ahogy az öregek mondták, tűz ellen lehet vízzel védekezni, de víz ellen nem lehet semmivel.”
Hagyományos fajtákkal lehet csak ringbe szállni
Arra a kérdésre, hogy van-e valamifajta összefogás a helyi borászok között, amely elősegítené a közös problémák együttes erővel való legyűrését Balla Géza elmondja, hogy elkezdődött valamifajta szerveződés, aminek az egyik célja, hogy a Ménesi borvidék visszanyerje egykori fényét.
„A Külhoni Magyar Borászok Egyesülete azon dolgozik, azt próbálja feltérképezni, hogy hol, melyik területen folyik minőségi bortermelés, többek között itt a Ménesi borvidéken is. Anyaországi borászokkal együtt azon tevékenykedünk, hogy a Kárpát-medencei bor fogalmát megalkossuk.”
Az egykori dicsőség feltámasztása pedig, vélekedik Balla Géza, elképzelhetetlen a hagyományos fajták nélkül, sőt csak azokkal lehetséges.
„Szilágyságból származom, ahol szinte mindenkinek volt egy kis szőlője, ahol megtermesztette ami magának, a családjának a szükséglete volt. Igaz, hogy nem az általam preferált fajtákkal találkoztam elsősorban gyermekként, de az elkötelezettségemet az olyan fajták, mint a Kadarka, a Feketeleányka iránt innen hozom.
Azt vallom, hogy ez az egyetlen esélyünk, ha a mi jellegzetes fajtáinkkal próbálunk megjelenni külföldön. Nem szabad Pinot Noir-ral, Merlot-val, vagy Cabernet-vel versenyezni a chilei, dél-afrikai, ausztrál termelők boraival.
A Kadarka a különleges minőségével, tipikus jellegével, részben már kivívta magának a borok között megérdemelt helyét. Fantasztikus dolgokat tud produkálni, egyéni zamatokkal, fűszeres jellegekkel rendelkezik, ezt máshol nem találjuk. Azt sem szabad elhallgatni, hogy kucifántos fajta, hajlamos a betegségekre. Nekünk is volt olyan évünk, ahol a zsendülést követően egy esős időszak következett, és a szürkerothadás elvitte a teljes termést. Ennek ellenére elkötelezett vagyok a Kadarka iránt.”
Tervek pedig vannak
„A Balla borászat jelenleg zömében belföldön, Romániában értékesít. 65%-ban Romániában, 35%-ban pedig külföldön, leginkább Magyarországon. A hosszú távú céljaim közé tartozik, hogy ezt az arányt megfordítsam. Azért, hogy külföldi piacokon széles körben megismerjék, megkedveljék és keressék a Balla borokat, igen sokat kell még dolgozni.”
Ha már a beszélgetés során a tervek kerülnek szóba, rákérdezek, milyen célkitűzéseket fogalmazott meg a maga számára Balla Géza.
„Nagyon nehéz erre pontosan válaszolni, tervek kellenek, azok nélkül nem tud az ember haladni. 35 éve vagyok ebben a szakmában, nincsenek óriási terveim. Amit rendkívül fontosnak érzek, az egyrészről az oktatás. A kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Karán oktatok immár tíz éve, ezt életem meghatározó tevékenységének tartom. Szeretnék a tanári munkám során minél több erdélyi diákot meggyőzni arról, hogy érdemes borászattal, szőlészettel foglalkoznia.
Szintén eltökélt célom, hogy a Ménesi borvidék visszakapja az egykori hírnevét. Ezentúl és közel sem utolsó sorban, hogy a már sokat emlegetett hagyományos fajtákat a borkedvelő emberek asztalára kiváló minőségben tudjam odatenni. A borászatban nem lehet megállni, folyamatosan fejleszteni kell, figyelve a piaci körülményekre, elvárásokra. Hogy is mondjam? Ez az a szakma amit vagy úgy csinál az ember, ahogy kell, vagy ne is csinálja.”
