Poloskák jelentősége a napraforgóban

Piaci előrejelzések szerint az olajos magvak és azok melléktermékei iránti kereslet várhatóan tovább emelkedik. A kiemelt ipari és takarmánynövények összesített vetésterülete Magyarországon, az elmúlt években néhány jelentősebb növény miatt nőtt, ilyen a napraforgó, a repce, a cukorrépa és a lucerna. A napraforgó a kedvező terményáraknak köszönhetően évről évre népszerűbb a hazai gazdálkodók körében.

A sikeres napraforgó-termesztés egyik alapfeltétele a termelés céljának, a termőhelyi viszonyoknak és az adott agrotechnikai színvonalnak leginkább megfelelő hibrid kiválasztása. Az elmúlt időszakban az elérhető biológiai alapok jelentősen bővültek a magyarországi napraforgó-termesztésben, kisebb részt hazai, zömében azonban külföldi nemesítő intézetek tevékenysége eredményeként. A hibridekkel szembeni elvárások egyre nagyobbak és egyre inkább specializálódnak. Mára az árutermesztésben jelentősen előtérbe kerültek a magas olajsavas, valamint a herbicidtoleráns napraforgó-hibridek.

A korszerű biológiai alapok nyújtotta potenciál kiaknázásában, a magasabb termésátlagok és jobb termésminőség elérésében kulcsszerepe van a termesztéstechnológiának. A napraforgó növényvédelmi technológiájában a szár- és tányérfertőző gombák elleni védekezésen van a hangsúly. A napraforgó kártevő együttesében nem találunk monofágnak nevezhető kártevőt, a károsító fajok oligo- és javarészt polifágok. Ez utóbbiak közé tartoznak a poloskák, amelyek közül a mezeipoloskák (Miridae) és a hozzájuk hasonló kárt okozó bodobácsok (Lygaeidae) érdemelnek említést.

A napraforgóban előforduló mezeipoloska-fajok

A mezeipoloskák napraforgóban okozott kártételét csak a hatvanas évek közepén azonosították. Korábban már ismert volt a kártételük lucernában és más pillangós virágú kultúrákban. A mezeipoloskák közül jelentőségük sorrendjében a következő fajok károsíthatnak napraforgóban: molyhos mezeipoloska (Lygus rugulipennis), lucernapoloska (Adelphocoris lineolatus), változó mezeipoloska (Lygus pratensis), világoszöld mezeipoloska (Lygus gemellatus), zöldeshátú mezeipoloska (Poeciloscytus vulneratus), zöld mezeipoloska (Closterotomus norwegicus), sávos mezeipoloska (Brachycoleus decolor), Liocoris tripustulatus, kis tarka-mezeipoloska (Orthops calmi), kis réti-mezeiploska (Orthops campestris). A bodobácsok, elsősorban a vörösfoltos bodobács (Lygaeus equestris) kártétele a mai napig nem közismert.

A felsorolt, hazánkban napraforgón előforduló, növényvédelmi szempontból említést érdemlő mezeipoloska fajok biológiája, ökológiája és kártétele sok hasonlóságot mutat, általános jellemzőik a következők.

Morfológiájuk

A mezeipoloskák teste változatos alakú, a növényvédelmi szempontból jelentős fajok teste karcsú, testhosszuk 4-10 mm közötti. Fejük háromszög alakú, összetett szemeik nagyok, pontszemeik nincsenek, ami miatt „vakpoloskáknak” is nevezik őket. Csápjaik hosszúak, fonálszerűek, csápízeik eltérő hosszúságúak. Szipókájuk hosszú, rendszerint a középmellig ér vagy azon túl is nyúlhat. Lábaik vékonyak, megnyúltak, szerkezetük szabályos (1-5. kép).

Potrohuk 10 szelvényből áll, amiből 9 látható a tizedik rejtett. A nőstények 8-9. potrohszelvényei ivarszelvénnyé alakultak. Tojócsövük van, ami enyhén görbült, késpengeszerűen éles, nyugalmi helyzetben a potrohvégben rejtőzik. A hímek 9. potrohszelvénye alakult ivarszelvénnyé, aminek felső végén helyezkednek el az ivari fogók. Az ivarszelvény belsejében van a párzószerv, ami sok esetben az egyetlen biztos morfológiai alap a pontos faji elkülönítéshez.

Elterjedésük

Az egész országban elterjedt, mindenütt gyakori fajok. Általában a száraz, meleg klimatikus viszonyok kedveznek számukra, de több fajuk (molyhos mezeipoloska, lucernapoloska) széles ökológiai amplitúdója révén, a hűvösebb, nedvesebb viszonyokat is jól tűri. A hűvös, csapadékos tavasz és nyárelő a legtöbb faj esetén gátolja a tömeges fellépésüket.

Biológiájuk 

Biológiájuk változatos. Sok fajuk tojás alakban valamely tápnövényben (lucernapoloska), míg mások imágó alakban avarban telelnek. Egyes fajok áttelelhetnek tojás vagy imágó alakban is (molyhos mezeipoloska). Évente rendszerint 2 nemzedékük van, de vannak egynemzedékes fajok is (zöld mezeipoloska), míg a lucernapoloskának akár egy 3. nemzedéke is lehet. A nimfáknak 5 fejlődési stádiuma van, epimorfózissal fejlődnek.

Tápnövénykörük

Általában csak az imágókra jellemző, hogy polifágok, a lárvák tápnövényköre sokkal szűkebb. Több faj számára a pillangósvirágú növények jelentik a fő tápnövényeket (lucernapoloska, zöldeshátú mezeipoloska), míg más fajok valóban széles tápnövénykörrel bírnak (molyhos mezeipoloska).

Kártételük

A napraforgó egész tenyészidőszakában károsíthatják a leveleket, levélereket, szárat, virágzatot és a termést. Évjárattól és a termőhelyi viszonyoktól függően korai kártételük is előfordulhat. A napraforgó kelése után ilyekor a csíranövények sziklevelei deformálódnak (6. kép).

Az imágók általában júniusban, a napraforgó 4-6 leveles állapotában repülnek be a napraforgó-állományokba, és ott a leveleken folytatott táplálkozást majd párzást követően, megkezdik tojásrakást. A nőstények pengeéles tojócsöveikkel 0,5 mm-es, hasítékszerű sebeket ejtenek a növényi részeken (7. kép), majd azokba helyezik el tojásaikat egyesével (8-9. kép).

A tojásokat javarészt a levélnyelekbe, valamint a szárba és a tányérok fonákába rakják. A tojásrakás helyén kezdetben szúrásra emlékeztető sebzés látszik. A sebzés és környéke rendszerint kissé megfakul, sárguló majd barnuló beszűrődő folt keletkezik. Ha a sebzések az intenzív növekedés időszakában keletkeznek, a sebek néhány nap alatt 5-6 mm-esre nőnek és szétnyílnak. Mivel a tojásrakás a virágzás végéig is elhúzódhat, folyamatosan találhatók friss sebek a növényeken. A nyitott sebzések fertőzési kapukként szolgálnak a szár- és tányérfertőző gombák számára (pl. Botrytis cinerea). 8-10 nappal a tojásrakást követően megkezdődik a nimfák kelése. Ezt követően a nimfák és az imágók egyaránt károsítanak. A csillagbimbós állapot után a virágzatban a csöves és nyelves virágokat, majd a virágok termékenyülése után a kaszatkezdeményeket, azok váll részénél szívogatják (10. kép).

Valamennyi táplálkozásukkal okozott kártételük esetén, a háttérben szájszervük felépítése és a táplálkozásuk jellegzetessége áll. Táplálkozásuk módját külső emésztésnek nevezzük. Amikor szúrósertéjük a növényi szövetbe hatol, az abban végighúzódó kisebb átmérőjű nyálcsatornán keresztül emésztőenzimeket tartalmazó nyálat fecskendeznek a növénybe. Az enzimek mennyiségükkel arányosan, megkezdik a növényi szövet lebontását. Később a poloska az elfolyósított növényi anyagot a szúrósertében végigfutó nagyobb átmérőjű csövön keresztül, a garat izomzat által generált negatív nyomás révén kiszívja. Ennek a táplálkozási formának a következménye a csöves és nyelves virágok elhalása, a kaszatok foltosodása, az bél barnulása (11. kép), a csírázóképesség romlása és az olajtartalom csökkenése.

Előrejelzés, védekezés

A lucerna és a napraforgótáblák között az izolációs távolság betartása célszerű. Tömeges imágórajzás esetén tojásrakást megelőzően kell védekezni. A növényenként 4 db-nál kevesebb imágó gyenge, a 4-10 db imágó közepes, a 10 db fölötti erős kártételi nyomást jelent. Szükség esetén, az egyedszám megfigyelése alapján, az első gombaölő szeres kezeléssel egy menetben, valamint a virágzás kezdetétől állománypermetezésekkel célszerű védekezni. A házi méhek a napraforgóban fontos megporzó szerepet töltenek be, jelenlétük szükséges, védelmük minden körülmények között kiemelt fontosságú. A virágzáskori vegyszeres védelem csak méhekre nem veszélyes (nem jelölés köteles) készítményekkel, vagy mérsékelt méhveszélyességű készítményekkel, méhkímélő technológiával végezhető. Vetőmagnak termesztett napraforgó esetén, a poloskaszúrt kaszatok a magtételnek csupán néhány százalékát tehetik ki.

Vörösfoltos bodobács

A bodobácsok közé tartozó vörösfoltos bodobács kártevőként való jelentőségével csupán néhány szerző foglalkozott. Kezdetben szegélykártevőként tartották számon, későbbi vizsgálatok azonban kimutatták, hogy táblaszintű kártétele is előfordulhat. A bodobács mindenütt gyakori, 10-12 mm hosszú, feltűnő, vörös-fehér rajzolat, tökéletesen kifejlődött szárnyak, hosszú, erőteljes lábak jellemzik (12-13. kép). Feje vörös és fekete, az előhát vörös, elülső és hátulsó szegélye fekete rajzolatú, a hártyán kerek fehér folt található.

Hazánkban 4-5 nemzedéke is kialakulhat, imágó alakban, avarban esetleg talajban telel. Kora tavasszal gyomnövényeken táplálkozik (Carduus spp., Onopordum acanthium, Centaurea spp., Asclepias syriaca). Korábbi vizsgálatok alapján, szoros összefüggés van egyik fő tápnövénye a selyemkóró és a kártevő előfordulása között.

Az első nimfák általában május végén, az utolsók október közepén jelennek meg. Ha a napraforgó virágzatán az imágók egyedszáma eléri a 20-25 db-ot, a kártétel jelentős lehet. Kártétele a táplálkozásából adódik, szúró-szívó szájszerve a mezeipoloskákénál erősebb, így az érő félben lévő kaszatokat is képesek károsítani. A napraforgó hibridek közül leginkább a cukrász- és sütőipari célra termesztett hibrideket károsítja, ahol a kaszatbél zöldülését okozzák. Más hibridekben a károsított kaszatok csírázóképessége romlik, emellett a linolsav tartalmuk több százalékkal való megemelkedése miatt, a tárolhatóságuk is rosszabb.

Ellene külön nem védekeznek, a mezeipoloskák elleni kezelések hatékonyak a bodobács ellen is.

Fotó: 1-5. kép és 12-13. kép – Dr. Keresztes Balázs; 6-11. kép Dr. Takács András

Az AF szaklap átszerkesztett változata Dr. Marczali Zsolt Dr. Keresztes Balázs: Poloskák jelentősége a napraforgóban (2017. E69. 50. old.) című írása alapján.