A nyíradonyi Szilágyi László közel negyven éve libákkal foglalkozik, ahogy maga mondja, végig járta a létra valamennyi fokát, egyet sem hagyott ki. Nem volt olyan időszak a termelő életében, amelyet ne zavart volna meg valami váratlan esemény. Akadt év, amikor gyakorlatilag újra kellett kezdenie mindent. Mindezek ellenére mára már a Tranzit-Ker Zrt. partnereként 80 ezer darab libát nevel a település környéki telepein, és ami szerinte legalább ennyire lényeges, rajong az állományáért.
„1976-ban a helyi téeszben helyezkedtem el, az állattenyésztési üzemágban, amely csirkével, libával és birkával foglalkozott. Visszatekintve is csak azt mondhatom, nagyon szerettem ott dolgozni, jó közösség volt, és számtalan dolgot tanulhattam. Lehetőségem volt például tanulmányi út keretében eljutni Bábolnára, ahol akkoriban olyan fejlesztésekkel találkoztam, amelyek évtizedekkel előzték meg a korukat. Ezenfelül pedig, ezt vállalkozóként később soha nem tudtam megélni, biztonság érzetem volt, hiszen kiszámítható, kalkulálható volt a termelés.”
A történetmesélést itt most megszakítom, közbeszúrom a kérdésem, hogyha erre az időszakra így emlékszik vissza, és több társa is, akkor miért nem szövetkeznek a termelők, miben látja ennek gátját? László szinte azonnal adja a választ, amelyet a bizalmatlanságban lát, illetve abban, hogy nem viselik jól, ha anyagilag, hatalomban valaki föléjük kerekedik, vagy úgy érzik, hogy ez a szándéka. Annyi mindent látott/láttak már, hogy nem tudna megbízni egy ilyenfajta együttműködésben.
Visszatérve a kezdetekhez, megfogalmazza, hogy a rendszerváltás volt az, ami rávitte arra, hogy vállalkozzon, hiszen más lehetősége nem volt: „Nagyon nehéz volt, az első állomány 6000 darabból állt, amit egy kietlen pusztára kivittem, felállítottam a fóliasátrat, ott teremtettem meg a tartáshoz szükséges feltételeket. Akkor még téptük a libát háromszor, négyszer is egy szezonban. Megértem, hogy a húslibáknál ez már nem engedélyezett, de fel nem tudom fogni, hogy a törzsállományt miért nem lehet. Megfelelő szabályok betartásával, úgy, hogy nem tarra tépik. Tökéletes alkalom volt ez arra is, hogy fel tudjam mérni, hogy milyen az állatok felépítése, csontozata, ennek függvényében lehetett szelektálni.”
Mielőtt valakiben is az a kép alakul ki a tépés kapcsán, hogy Szilágyi László nem tartja szem előtt az állatjólétet, sietve leszögezem, hogy ez koránt sincs így: „Láttam olyan állományokat, ahol leszűkítik a területeket, és szinte egymást tapossák az állatok: ezt így nem lehet, a liba megköveteli magának a megfelelő tartási körülményeket. Ha ez nincs biztosítva, akkor bizony később borsos árat kell fizetnie érte a termelőnek, hiszen nem történik meg a várt súlygyarapodás. Sajnos van olyan termelő, aki ezt nem ismeri fel. Nálam több alkalommal jelentek meg az állatvédelmi alapítvány munkatársai, és minden alkalommal elismerően beszéltek arról, amit itt láttak, és nem túloztak, hogy gyönyörűek az itt nevelt libák, az idei állomány meg különösképpen.”
Persze, a múlt felidézése közben kiderül, hogy nem minden év volt ilyen sikeresnek mondható: „Melyek voltak a legnehezebb időszakok? Sorolhatom bőven. A madárinfluenzát szerencsére megúsztuk, de ez nem a véletlenen múlt. Bevittem az állományt zárt tartásba, 3000 nm zárt felületet hoztam létre, komoly ráfordítással megteremtettem a feltételeket ahhoz, hogy bent tudjak itatni, etetni. Jelenleg is használom, minden tavasszal visszahúzom a ponyvát, idén is elnéztem, ahogy ez alatt hűsölnek azok a gyönyörű kéthetes libák. Egyébként is folyamatosan fejlesztek, ezt másképp nem lehet, azok a termelők, akik kivették a vállalkozásból a pénzt, és elutazták, elköltötték, azok már nincsenek sehol. A pénz megbolondítja az embereket, elfelejtik, hogy befektetni, termelni kell. Tartalék kell, abból lépni egyről a kettőre, én legalábbis így csináltam, mikor lett egy kis haszon, akkor területet vásároltam, gépesítettem, mindezt hitel nélkül.”
Mint azt László leszögezi, nem hisz a hitelben, régi vágású gazdaként azt érzi magáénak, amit kifizetett, ráadásul egyszer – mint azt kicsit restelkedve felidézi – pórul járt. Még a kilencvenes években vett igénybe egy, a gazdákat segítő forrást, amelynél 100%-os volt a kamattámogatás, de több volt a kezelési költség, mintha egy „normál” hitellel élt volna. Azóta különösen szkeptikus. A fejlesztések és a legnagyobb elővigyázatosság sem tudja azonban mindentől megóvni.
„A tavalyi év volt pályafutásom egyik legnehezebb éve. Nagyon gyenge volt az állomány, és ebben ütötte fel a fejét a úgynevezett Derzsy-féle betegség, amely vírusos, az elhullások a 8-ik napon kezdődnek, és általában a 15-ikig tartanak. Nem tudom, hol csúszott a hiba a rendszerbe, a vakcina nem volt megfelelő erősségű, vagy az állománnyal volt a gond, de komoly veszteséget szenvedtem, nem csak én, hanem más termelő kollégák is. Más években is előfordulnak betegségek, elhullások, de közel sem ekkora mértékben. A tartási körülményekkel, már megint ezt hangsúlyozom, nagyon sok bajt meg lehet előzni. Van 50-60 hektár szántóm, egy részéről a takarmányt biztosítom, de az alomszalma jelentős része is innen érkezik, és ez lényeges, mert a liba kényes az alomra. A penészes szalmától könnyen tüdőpenészes lesz az állomány, amire gyógyszer gyakorlatilag nincs, csak a szabad levegő, de az meg gyakran már nem tud segíteni.
Egyébként is azt gondolom, a libáknak a legjobb, ha szabad területen vannak, nem szeretik a zárt helyet, feszültebbek, csipkedik, kikezdik egymást, másrészt a napra is szükségük van. Annak, hogy a magyar libahús íze elsőrangú, szerepe van a kint töltött, napsütéses órák számának is. Ahogy az idő engedi, azonnal kiengedem az állományt, ha csak egy órára, akkor annyira, az is számít.”
Aztán vannak/voltak más olyan események is, amelyek, ahogy beszélgetőtársam fogalmaz, padlóra küldték. A legjelentősebb, amelyet a mai napig sem tud kiheverni 2006-ban történt: „Nem felejtem a napot, az órát, november elsején a 6000 libámból 1550 darabot elloptak. Utólag már tudható, hogy gondosan előkészítették ezt az elkövetők, részt vettek ebben termelők, integrátorok, akik ismerték a telepeket, körülményeket. Húsz perc alatt történt az egész, megvárták, amikor az éjjeliőr éjfélt követően lepihent, majd kivágták a kerítést, lepedőt tettek a zseblámpa elé, hogy a fény ne tűnjön fel, de az állatok kövessék őket, és másfél kilométerre így elterelték őket. Ott aztán bepakolták ládába a lopott jószágot, és elvitték az orgazdához. Nem én voltam az egyedüli károsult, négy megyében összesen közel 100 millió Ft kárt okoztak a gazdáknak. A rendőrség jó munkát végzett, viszonylag hamar felderített mindent, de a bírósági per még a mai napig is tart.”
Voltak azonban olyan katasztrófák is, amelyeket sikerült elkerülnie, mivel hallgatott belső megérzésére és a piaci ismereteire. Ilyen volt az elhíresült Hajdú-Bét Rt. ügy is. Így emlékszik erre vissza: „2002-ben engem is felkeresett a cég egyik képviselője, szerződést ajánlott. Becsületes embernek ismertem, mégis volt valami rossz érzésem, talán az olyan szóbeszédek miatt, amelyeket akkor már lehetett hallani, hogy nincs minden rendben a céggel. Jó árat kínált, mégis volt egy rossz érzésem, nem állapodtunk meg. Hamar kiderült, hogy jól döntöttem.”
Ezek után érthető, hogy László megbecsüli az olyan nyugodt éveket, mint az idei, amelynek árképzési problémairól hall ugyan, de nem sokat tapasztal belőle, hiszen ez évben is, hasonlóan, mint az utóbbi közel tízben, szerződéses kapcsolatban áll a Tranzit-Ker. Zrt.-vel. Így beszállítóként, a megállapodásban rögzítetteknek megfelelően kapja a fizetséget. Ettől függetlenül nem derűlátó, hiszen az ágazat problémáit jól ismeri.
„Pár évvel ezelőtt a német, osztrák kereskedők, már áprilisban itt voltak és már írták is a szerződést a termelőkkel, most szeptemberben, októberben érkeznek, tudják, hogy túltermelés van, ők diktálhatják a feltételeket. Jelenleg 500-600 Ft haszon van egy libán, ha a felvásárlási ár csökkenni fog, akkor nagyon sokan fel fognak hagyni a termeléssel, hiszen egy esetleges betegségnek a gyógyszerköltségei elvihetik akár a teljes jövedelmet, 200 Ft-ért pedig senki sem fog napi tíz-tizenöt órát dolgozni. Abban az esetben pedig, ha az állatjóléti támogatás szűnne meg, akkor a jelenlegi felvásárlási árak sem lennének elégségesek, emelni kellene, ez pedig jelenleg nem tűnik kivitelezhetőnek.”
