A zöldségtermesztésben a palántanevelésnek, mint szaporítási módnak különösen nagy jelentősége van. A hajtatásban - néhány kisebb jelentőségű növényt leszámítva, mint a hónapos retek vagy a sárgarépa - csak palántát ültetnek, és szabadföldön is, az egyre dráguló vetőmagvak miatt, szívesebben választják szaporítási módnak a zöldségkertészek a palántát.
A palánta egy speciális áru, amelynek megnevelése egyéni bánásmódot, nagy szaktudást igényel. Bizalmi árunak is nevezzük, mert úgy a vevő, mint a palántát előállító személy részéről feltételezi azt, hogy a palántanevelőben, majd a kiültetést követően a termesztőnél, megfelelő környezetben, szakszerű, a növény egészségügyi előírásoknak megfelelő bánásmódban részesül. A palánta vásárlásakor – noha magára a palántára is vonatkoznak szabványban rögzített paraméterek – néhány palántanevelési hiba (pl. fertőzöttség) nem ismerhető fel, csak a kiültetés után jelentkezik, és fordítva is igaz, a termesztés során történő fertőzésekről sem állapíthatók meg minden esetben egyértelműen, hogy palánta korban, vagy a kiültetés után betegedett meg a növény.
Ahhoz, hogy a palántanevelésnél használt takaróföldeket értékelni tudjuk, ismerni kell a palánta fejlődésének egyes fenológiai fázisait, amelyek a következők:
1. szakasz: magvetéstől a csírázásig,
2. szakasz: csírázástól a sziklevelek kifejlődéséig,
3. szakasz: szikleveles fejlettségtől a lomblevelek megjelenéséig,
4. szakasz: lomblevelek megjelenésétől az értékesítésig (kiültetésig).
A takaróföldnek az 1. és a 2. szakaszban van jelentősége. Ebben a két szakaszban a közegnek a csírázás feltételeinek kell tökéletesen megfelelnie, azaz meleg, toxikus anyagoktól mentes, nedves, de mégis levegős legyen. Ebben a két szakaszban nincs szüksége a növénynek tápanyagokra, viszont szüksége van olyan anyagra, amely a magot, később a csírát a kiszáradástól védi.
A magtakaróföld, ami nem azonos a magvető vagy szaporítófölddel – noha néha a szaporítóföldet is használják magtakarásra – a tápkockába, szaporítóládába, cserépbe sekélyen elvetett mag takarására, védelmére szolgál. (A szaporítóföldbe vetjük a magot, a csíranövény ebbe fejleszt gyökereket, ebből veszi fel a vizet, esetleg – későbbi tűzdelésnél – tápanyagokat. A tápkockaföldnek pedig a tűzdeléstől a kiültetésig van víz-, levegő-, tápanyag-szolgáltató, valamint gyökérrögzítő szerepe.)
A takaróföld kiváló víztartó képességénél fogva óvja a magot, majd a csíranövényt a kiszáradástól, amíg a csíragyök nem fejleszt vízfelvételre alkalmas gyökereket. Laza szerkezeténél fogva nem akadályozza a csíranövény föld fölé jutását, öntözések alkalmával is elegendő levegő marad benne. Kémiailag semleges, tápanyagokat nem tartalmaz, szokás oligotrof anyagként jellemezni. Alapvető kritérium: csírázást gátló, vagy csírázást lassító anyagok, gyommagvak ne legyenek benne, mint ahogy gombás, baktériumos, betegségektől, növényre veszélyes vírusoktól és kártevőktől is legyen mentes. Nem túlzott követelmény az abszolút sterilitás, ami ásványi eredetű takaróanyagoknál majdnem természetes, de szerves közegeknél (pl. átrostált komposztföldeknél, bizonyos tőzegeknél, lombföldeknél, átdarált kertiföldeknél stb.) a fertőtlenítés elengedhetetlen.
Vannak anyagok, amelyek kiváló vízkapacitással rendelkeznek, de mint takaróföldek, gyenge levegőkapacitásuk miatt nem jöhetnek számításba. Arról nem is beszélve, hogy a víz jelentős részét holtvíz-formában tartalmazzák, amihez a növény nem vagy csak nagyon nehezen tud hozzájutni (1. táblázat).
1. táblázat: Néhány talaj (közeg) levegő és vízkapacitása
Talaj (közeg) | Levegőkapacitás (%) | Vízkapacitás (%) |
2-3 éves darált komposzt | 12-14 | 30-35 |
Fenyőfalomb | 25-45 | 30-40 |
Lombföld | 25-45 | 30-40 |
Tőzegkorpa | 20 | 75 |
Felláptőzeg | 30-50 | 45-60 |
Síkláptőzeg | 25-35 | 40-50 |
Folyami homok | 17-25 | 10-20 |
Mezőségi talaj | 15-25 | 10-25 |
Homoktalaj | 15-25 | 25-28 |
Vályogtalaj | 8-16 | 25-38 |
Agyagtalaj | 4-9 | 38-55 |
Homok és a homok-tőzeg keverékek talán a legelterjedtebb takaróföldek a zöldségpalánta-nevelésben. Ez adódik az olcsóságukból, a könnyű beszerzésből, ugyanakkor a homok és a tőzeg minőségéből, változatosságából adódóan a következőkre nagyon kell figyelni. A homok lehetőség szerint durva (nagy) szemcséjű legyen, agyagot ne tartalmazzon. (Az agyag az öntözés következtében összecementálódik, a csíra nehezebben tudja áttörni, levegőtlenné válik.) Ezért – szemben a bányahomokkal – elsősorban az agyagtól mentes folyami homokok jönnek számításba, természetesen átrostálás után. A tőzegek is csak darálást és átrostálást követően használhatók ilyen célra. A rostos (felláp) tőzegek jobbak, esetleges kiszáradás után is könnyen újranedvesíthetők.
Gyakori kérdés az arány, azaz mennyi tőzeghez mennyi homokot kell keverni. Amennyiben gyengébb minőségű síkláptőzeget használunk, a homok aránya ne legyen több 20-25, maximum 30%-nál. Jó szerkezetű felláptőzegek esetében akár az 50-50 térfogatszázalék tőzeg-homok is elképzelhető. Mindkét esetben meghatározó a gondos, alapos, egyenletes elkeveredés, ilyen hibát, az egyenetlenségeket a kelés rögtön mutatja.
A vermikulitot, nemcsak mind takaróanyagot, számos kedvező fizikai tulajdonsága miatt széles körben használják a palántanevelésben egyéb célra, így a dugványkészítésben és a talaj nélküli zöldség- és dísznövény-termesztésben. Nevét féreg- vagy kukacszerű, oszlopos kristályalakzata miatt kapta. (A latinban a vermiculus apró férget, férgecskét, pondrót jelent.) Réteges szerkezetű, csillámszerű agyagásvány, a gyakran előforduló biotit málása során keletkezik, de hazai talajokban nem található. Igen kedvező vízfelvevő és vízmegtartó képességét magas hőmérsékleten (870 ºС-on) történő kezelésének köszönheti. Ugyan a vermikulit többféle fémes, növényi táplálkozás szempontjából is fontos elemből tevődik össze (kalcium, magnézium, kálium, vas, alumínium, szilícium, mangán stb.), de abból adódóan, hogy takaróanyagként, csak rövid ideig érintkezik a gyökérzettel, nem oldódik olyan mennyiségben a növény számára felvehető formává, hogy az a palánták tápanyagellátásában bármi szerepet is játsszon.
Szerkezete – szemben a humuszokkal – tartós, idővel sem bomlik el, kedvező szerkezeti tulajdonságait a talajkeverékekben sokáig megtartja. Nagy a vízfelvevő és vízmegtartó képessége, duzzadásával a tömegének négyszeresét képes elérni. Azáltal, hogy a nedvességet magába szívja, a talaj (tápkocka, szaporítóföld vagy cserép) felülete száraz, így – szemben a tőzegekkel és más szerves eredetű takarófölddel – használata során kisebb a palántadőlés veszélye. A kereskedelemben különböző szemcsemérettel hozzák forgalomba (2-7 mm), magvetés takarására az apróbb, 2-3 mm-es szemcseméretűek a legjobbak (1. kép).
A kertészetben, talán a vermikulitnál is ismertebb, mint ásványi gyökérközeg és takaróföld a perlit, amit viszonylag magas víztartalmú, vulkáni eredetű, savanyú kőzetből, a rioltból állítanak elő. Sajátos tulajdonsága, hogy 850-900 0C-ra hevítve 7-16-szorosára megduzzad, ekkor a benne lekötött víz gőz formájában eltávozik. Nevét a francia pearl szóból kapta, ami gyöngyöt jelent, ugyanis hevítéskor, apró fehér gyöngyszerű anyaggá szétpattog, maga a folyamat a pattogatott kukorica előállításához hasonló. Míg az eredeti anyag fajsúlya 1000-1100 kg/m3, addig a duzzasztott kertészeti perlité 100-120 kg/m3, tehát egy rendkívül könnyű anyag, ami kismértékben a kezelését is nehezíti. Kémiai összetételére a magas szilíciumtartalom (70-75% SiO2) jellemző, emellett jelentős mennyiségű az alumínium-, a nátrium-, a kálium-, a vas-, a magnézium- és a kalciumoxid-tartalma is.
Takaróföldnek a nagyobb 2-3 mm szemcsenagyságú perlit alkalmas, az egészen apró (pl. amit az építőipar is használ), eltömíti a szaporítóföld (tápkocka és cserép) felszínét. Nedvesítve, homokkal keverve (így könnyebben kezelhető), néhány mm vastagon takarják vele a magot. A vermikulit és a perlit használhatóságukat és alkalmasságukat tekintve azonosak, ebből adódóan keverésük értelmetlen, noha a kertészetekben néha próbálkoznak vele.
A zeolitok térrácsos szerkezetű alkáli- és alkáliföldfém-alumínium-hidroszilikátok. Kristályos felépítésükből fakadóan pórustérfogatuk viszonylag nagy (általában 0,2-0,3 cm3/g), kationcserélő sajátosságúak, alapállapotban is nagy mennyiségű kötött vizet tartalmaznak. A hazai két üledékes zeolitfajta – a klinoptilolit és a mordenit – mikroszilikátok formájában foglal helyet a vulkáni anyakőzetben, a riolittufában. A kőzet mechanikai szilárdsága nagy, így őrléssel a kívánt szemcseméretű anyag előállítható belőle, és ez az őrlemény mind savas, mind pedig lúgos miliőben is megőrzi alakját, méretét. A felsorolt tulajdonságok alapján a két zeolitfajta, bizonyos mértékben természetes formájában is, de még inkább tovább feldolgozva eredményesen alkalmazható a talajok vízháztartásának javításához, és gyökérrögzítő anyagként, így a magvetések takarására, takaróföldként. A gyakorlati alkalmazás során bebizonyosodott, hogy a 2-3 mm-es szemcsenagyság esetén, 20-50%-ban agyagmentes folyami homokkal keverve kiváló magtakaróföld. Hátránya, hogy gépi töltés, takarás esetén, szilárdságából adódóan erősen igénybe veszi, koptatja a gépek fémrészeit.