Támrendszeres uborka termesztés I. – Talajszerkezet

A termőterület is jelentősen visszaesett, 350-400 hektáron mindössze 9-10 000 tonnát állítanak elő, szinte kizárólag háztáji, házikerti kisgazdaságokban. Egy-két konzervuborka termesztésre szakosodott TÉSz, és a hozzá tartozó gazdaságok kivételével bizonytalan felvásárlási árak, és a szerződések körüli viták miatt meglehetősen bizonytalan a termesztés jövője, noha a környékbeli feldolgozóüzemek fogadnák az árut.

Európában már megoldottnak tűnik a konzervuborka síkműveléses termesztése, és ezzel együtt a gépi szedése. Nálunk változatlanul a kézi munkára alapozott, családi gazdaságokban folyó támrendszeres termesztés a meghatározó, aminek kétségtelen nagy előnye a jobb minőségű, egyöntetű áru, amit gépi betakarítással a nagyüzemek nem tudnak elérni. (Ahhoz, hogy a betakarított termésen belül a leginkább keresett, 3-5 cm-es minőségnek nagy legyen az aránya, egy-két naponként kell az uborkát szedni.) A minőség javítása mellett cél lenne koraisággal a termesztési idő meghosszabbítása (nagyobb termésátlag) – egy-egy évben a meleg április ezt lehetővé is tenné –, de a gyárak, más termékek feldolgozása miatt, a korai időszakban nem képesek az uborkát fogadni.

Annak ellenére, hogy a technológiát illetően kisebb-nagyobb viták vannak a termesztők között, évek során kialakult egy általánosnak mondható termesztési mód, amelyben többnyire csak a fajták és a növényvédelemben használt vegyszerek összetétele változik.

A termesztés alapját – és ezzel részben a technológiát is – a támrendszer kialakítása határozza meg, amely lehet szimpla és ikersoros (1. kép). Noha az ikersor bizonyos növényigény (pl. fényviszonyok, szellősebb növényállomány) és termesztéstechnikai szempontokból (pl. szedés, hatékonyabb növényvédelem stb.) kevésbé szerencsés, a kisebb beruházási költségek és a hatékonyabb betakarítás miatt, nagyobb felületen ezt alkalmazzák a gazdák.

A palántákat 20-30 cm magas bakhátra ültetik, amelyek szimpla sor alkalmazás esetén 60, ikersoros termesztésnél 80-100 cm szélesek. Az öntözés, illetve a fejtrágyázás csepegtetőn keresztül történik, amit a feketefóliás takarást megelőzően helyeznek a sorok helyén a bakhátra. Ezt követően a fóliát a palánták helyén kivágják, megkönnyítve vele az ültetést. A tőtávolság kialakításakor célszerű a fajta igényét, azaz a fajtát forgalmazó cég ajánlásait figyelembe venni. Általában 25 cm-t javasolnak, de az úgynevezett főszár terhelésű fajtákat – amelyek a termés döntő hányadát a főszáron fejlődő levelek hónaljában hozzák – lehet ennél sűrűbbre (18-20 cm-re) ültetni.

Noha a cél a korábbi ültetés, mint a nagyobb termésátlag egyik feltétele, a palánták túl korai kirakásával óvatosnak kell lenni! „A növény nem naptári napokat számol, hőösszeg alapján gondolkodik.” Azaz egy-két nappal korábbi ültetés nem fog termés-koraiság tekintetében is ugyan annyit jelenteni! Április végén, de még május elején is gyakran hidegek a reggelek (igaz évek óta elmaradtak a májusi, hajnali lehűlések és fagyok), a borús időben 25 °C-t, napos időben 28-30 °C-t kedvelő növény alig nő, sőt fázik, megfázik. Az ilyenkor képződő hőösszeg mindössze töredéke a júniusinak, egy-egy hét alatt lehet, hogy csak egyetlen napnak megfelelő hőmennyiség gyűlik össze, amiért nem érdemes a megfázás, vagy akár az elfagyás kockázatát felvállalni.

Korai, május elejei ültetésnél sok helyen alkalmazzák a termesztők a kiültetett palánták fóliával történő takarását, amit csak a májusi talajmenti fagyok elmúltával vesznek le. Hatásos a hideg elleni védelemre, de abban az esetben, ha nem egészen érett szerves trágya került az ültetés előtt bemunkálásra, előfordulhat a fólia alatt a palánták perzselődése a trágyából felszabaduló ammóniától (2. kép).

A szaklapokat, internetet böngészve a tápanyagellátással kapcsolatos tapasztalatok és javaslatok nagyon változóak, és nagyon nehéz belőlük valami közös álláspontot megismerni, tapasztalatot szerezni, vagy következtetést levonni. Legtöbben a saját elképzeléseik szerint, saját körülményeinek megfelelően mondják el a javasolt receptet, meglehetősen fontos tényezőket és szempontokat kihagyva. Hiányoznak olyan alapvető adatok, mint a talaj minősége (kötöttség stb.), tápanyag-ellátottsága (talajvizsgálati eredmények), szerves trágyázás és annak paraméterei, a fajta leírása (fajta típus), a vízminőség ismertetése. Még ezek ismeretében is marad számos olyan termesztés eredményességét befolyásoló tényező, amely összefüggésben van a tápanyag-hasznosítással (hő és fényviszonyok, csapadék) is. Ritkán alkalmaznak helyrevetést az uborkatermesztők, de a szaporítás mikéntje is módosítja a tápanyagellátást. Vegyük az egyes tényezőket sorra.

Nem csak közhely, amit egyébként a legtöbb zöldségfélével kapcsolatban a szakkönyvek megjegyeznek, az uborka esetében különösen igaz: igényes a talaj minősége iránt, csak jó szerkezetű talajon szabad termeszteni. Minden növény jobban fejlődik a jó szerkezeti paraméterekkel rendelkező talajon, ezektől az uborka annyiban különbözik, hogy a jótól eltérő talajminőség esetén a termésmennyisége drasztikusan csökken, jobban, mint sok más zöldségféléé. Ezért, ha trágyázási szaktanácsról van szó, elsőként a talaj minőségét kell kiemelni.

Semmi értelme addig speciális mikroelem készítményekről, termésfokozókról beszélni, amíg legalább egy „jó közepesnek” mondható talajszerkezetet nem tudok a növénynek biztosítani, ennek pedig feltétele nagy adag szerves trágya (szerves anyag) talajba munkálással, és szakszerű talajművelés. Nem a szerves trágyával bevitt tápanyagokon, azaz makro- és mikroelemeken van a hangsúly, amelyek pótlása megfelelő műtrágya készítményekkel könnyen megoldható, a szerves trágyával, komposztokkal bekerülő kolloidok, és egyéb szerkezetet javító humuszanyagokon van a hangsúly, azok, amelyek a mikroorganizmusok hatékony közreműködésével (is!), a jó szerkezetet alakítják.

Számtalan esetben tapasztalható, hogy a talajvizsgálatok alatt nálunk csak a kémiai paraméterek meghatározását értik (pH, EC érték, tápanyagtartalom), a fizikai tulajdonságokra legritkábban terjed ki a meghatározás és a szaktanács.

A talajkötöttség a szerkezetre utaló fontos tulajdonság. Bár a szántóföldi termesztésben egyéb értékeket is használnak a talajféleségek besorolásánál (1. táblázat), kertészetben ez terjedt el, ezt használják. Uborka számára ideálisak a homokos vályog és vályog kategóriába tartozó talajok.

1. táblázat: A talajok kötöttség szerinti csoportosítása

Fizikai talajféleség	Leiszapolható rész (%)	Arany-féle kötöttség	Talajellenállás (kg/dm2)
Laza homok	0-10	< 25	10-20
Homok	10-25	25-30	20-30
Homokos vályog	25-30	30-37	30-40
Vályog	30-60	37-42	40-50
Agyagos vályog	60-70	42-52	50-60
Agyag	70-80	50-60	60-70

A leiszapolható rész elsősorban az agyagtartalmat jelzi. Ha jelentős a talajban a leiszapolható rész aránya, kötöttebb a talaj, az jó vízgazdálkodásra és tápanyag-megkötésre utal, de az ilyen talajokban kevés a levegő, amire az uborka nagyon érzékeny. További hátránya ezeknek a talajoknak a cserepesedési hajlam, az öntözés következtében, a felszínen kialakuló páncélszerű réteg. A homok és homokos vályog talajok esetében mérhető 10-30% leiszapolható rész, még az uborka számára kedvező. Bár a kötött talajok lassabban melegszenek fel, de lassabban is hűlnek ki, kisebb rajtuk a fagyveszély.

A kapilláris vízemeléssel is jellemezhető a talajkötöttség. A száraz talaj alulról nedvesítve, különböző ütemben veszi fel a vizet, a homok kezdetben viszonylag gyorsan, majd egyre lassuló ütemben. Az agyag folyamatosan lassan nedvesedik, az uborka számára optimális talajok vízfelvételi üteme a kettő között van.

Agronómiai értelemben a talaj szerkezetén a talaj morzsalékosságát értjük. Jónak azokat a morzsalékos szerkezetű talajokat nevezzük, amelyek enyhe nyomás hatására apró darabokra, morzsákra esnek szét. Az olyan talaj esetében, amelyben túlnyomórészt 2 mm nagyságú morzsák vannak jelen, nem kell tartani a túlöntözéstől, a levegőtlen gyökérközeg kialakulásától, azokban mindig marad az uborka számára elegendő levegő az öntözések alkalmával, és ami további előnyük, a nedvességet is jól megkötik.

A fajsúly alatt az összetömörített talaj egységnyi térfogatának tömegét (súlyát) értjük, amely függ a talaj egyes fázisainak (szilárd részek, talajoldat és a levegő, azaz pórustérfogat) arányától. A gyökérközeg teljes pórustérfogata fordítottan arányos a térfogattömeggel, azaz a térfogattömeg csökkenésével a pórustérfogat lineárisan növekszik. Az ásványi talajoknak megközelítőleg 50%-a szilárd fázis és hasonló nagyságú a pórustérfogatuk. Mesterséges közegekben kevesebb a szilárd rész, több a pórustérfogat. Az uborka számára azok a jó talajok, amelyekben sok a pórustérfogat (60-70%), és alacsony a szilárd fázis aránya (30-40%), mely érték szerves anyagok bemunkálásával javítható. A pórustérfogatot levegő és víz tölti ki, uborka termesztése során kívánatos, hogy a pórustérfogatban lévő levegő aránya legalább 12-15 térfogat % legyen.

Szokás még a talajokat a természetes vízkapacitással is jellemezni, ez az érték, az a vízmennyiség, amely a talaj felületére kerülve a pórusokon keresztül beszivárog, és amit abból a talaj gravitációval vissza tud tartani. Azonban ennek a vízmennyiségnek a növények ásványi talajokon csak egy kis részét (homok és agyag talajoknál 10%, vályog esetén 20%) tudják hasznosítani, mivel olyan erővel kötődik a talaj felületéhez, hogy az a növény számára felvehetetlen. Szerves trágyázással ez az érték, így az uborkánál is, jelentősen növelhető, javítható.

Mint ahogy a fentiekből is látható a talaj szerves anyag (humusz) tartalma a szerkezet szempontjából kulcskérdés, ebből adódóan a szerves trágyák és a komposztok kijuttatásának nagy szerepe van az uborka számára alkalmas talajszerkezet kialakításában. De! A szerves trágya lebomlik, ásványosodik, ebből adódóan, ha nincs utánpótlás, évek folyamán a talaj ilyen tekintetben kiürül. Ez a folyamat a mi arid jellegű éghajlatunkon, a lazább talajok esetében különösen gyors, mindössze 2-4 év. Ezért a szerves trágyát – a lehetőségekhez képest – rendszeresen, 1-2 évenként kell adni az uborka alá.

A bakhátakat fekete fóliával takarják a gyomosodás és a párolgási veszteség csökkentése miatt, a sorközökbe sokszor vastag szalmaréteget terítenek az uborka számára kedvezőbb, párásabb mikroklíma biztosítása céljából, amit ősszel a tenyészidő végén leszántanak. Az így leszántott magas cellulóztartalmú szalma ugyan a szerkezetet jelentős mértékben javítja, de a nitrogéntartalmat csökkenti. Ennek tünetei is jelentkeznek a növény alsó levelein, sárga, klorotikus elszíneződés formájában (3. kép). A jelenséget szaknyelven pentozán hatásnak nevezzük. (Pentozán hatás akkor alakul ki, ha a talajban sok a cellulóz a nitrogénhez képest. A cellulózbontó baktériumok az elszaporodásukhoz a nitrogént a növény elől felhasználják.) Ilyen eset megelőzhető, ha a szalma leszántásakor nitrogéntartalmú műtrágyát is juttatunk a talajba.