A szelídgesztenyét, különböző kutatási területekre kiterjedő – növényföldrajzi, flóratörténeti, pollenanalitikai – vizsgálatok alapján, a kutatók „csaknem mindegyike” (Csapody, 1972) a Kárpát-medencében őshonosnak, természetes elterjedésűnek tekinti.
1. kép: Természeti és kultúrtörténeti érték egyben, látkép a nagymarosi gesztenyések egyikéből
Az egyik legőshonosabb gyümölcsfajunk alkotta szelídgesztenyések mai képének kialakításában az emberi beavatkozás jelentős szerepet játszott, ezért kultúrtörténeti jelentőségük elvitathatatlan.
A természeti, kultúrtörténeti és gazdasági értékek összefonódására jó példa a nagymarosi gesztenye-termőtáj (1. kép). A térségben természetes elterjedésű szelídgesztenye-erdő mai képének kialakításában nagy szerepet játszhattak – a néphagyomány szerint – Anjou királyaink, Károly Róbert és Nagy Lajos kertészei mellett Hunyadi Mátyáshoz is kötődő telepítések. Károly Róbert – megtapasztalva a gesztenyések többfunkciós jelentőségét – az őshonos nagymarosi gesztenyésekben sétáló utakat, arborétumot létesített (Bél, 1735-1742). Itáliából (Nápolyból, Firenzéből) a legjobbnak ítélt csemetéket hozatta és telepíttette kertészeivel, gazdagítva ezzel az amúgy is nagy változatosságú nagymarosi gesztenyeállományokat. E változatok egymásra hatásának, a több évszázados szelekciónak, a különböző szaporítási módok alkalmazásának, a helyi gazdák által nemzedékről nemzedékre végzett oltás útján történő szaporításnak eredménye értékes tájfajtáink kialakulása, fennmaradása (Korponay, Szentiványi, 1951). A gazdák megkülönböztettek „őszi” és „téli” gesztenyét (Heincz, 1986). A különlegesebbeket névvel is illeték, például „mahagóni”, a színére utalva, „karácsonyi”, késői érése miatt még november végén is gyűjtötték, „császár”, nagy méretére utalva. A nagymarosi gesztenyefajták különleges minősége abból adódik, hogy a nagy alakgazdaságú ősi és a behozott itáliai fajták évszázadokon át keveredtek, előnyös tulajdonságaik ötvöződtek. A kedvező ökológiai adottságok segítették ezt a folyamatot és a hozzáértő kezek, különböző kertészeti kultúrák (magyar, olasz, sváb) ismeretanyaga, értékőrző munkája eredményeként a 19. századra a nagymarosi gesztenye a jó minőség jelképévé vált. A keveredés további előnye az egyéb fajtákkal szemben, hogy a nagymarosi fajták más termőtájakon is megtartják kiváló tulajdonságaikat (Szentiványi – Csoma, 2002). Szentiványi Péter 1951-ben írt beszámolója is a nagymarosi gesztenye kiemelkedő értékét igazolja: „A jövőben a nagymarosi gesztenyére kell a legfőbb súlyt helyeznünk, azt igyekeznünk kell lehetőleg az ország más vidékein is meghonosítanunk…”.
Szentiványi Péternek és a segítőkész magyar gazdáknak köszönhetően – a jelenlegi országhatárainkon belül 1952-től zajló alapos tájszelekciós munka eredményeként – kiváló államilag elismert fajtáink mellett, megfelelő termesztéstechnológiai adatok is rendelkezésre állnak (Szentiványi, 1976; Soltész – Szentiványi, 2014). Mindezek szilárd alapot nyújtanak ahhoz, hogy a gesztenye újra méltó helyre kerülhessen a magyar gazdaságban.
Nem „csak” gyümölcs
Az EU vidékfejlesztési stratégiájában jelentős szerepet kapnak a „többfunkciós” növények, amelyek több szempontból is fontosak lehetnek. Őseink érdeme, hogy a táji adottságokat és a szelídgesztenyében rejlő lehetőségeket felismerve hozzáértően, nagy odaadással gondozták, fenntartották a szelídgesztenyéseket. A fa minden részét (fáját, termését, virágját, levelét) és komplexen a gesztenyést is hasznosították. Az aljnövényzet takarmányként szolgált, gyűjtötték a gyógynövényeket, a sokféle gombát, szamócát, málnát, a felhagyott állományokat legelőnek használták. A magyar gesztenyének mezőgazdasági szerepe megmutatkozik kiváló áruértékében, termése méretben is felveszi a versenyt a külföldi fajtákkal, minőségben pedig felül is múlja azokat (2-3. kép).
2. kép: A magyar gesztenye fajtáink minősége kiváló, ízben és méretben is kielégítik a piaci igényeket
Sokoldalú felhasználása (lisztként, elő- és főételekhez, italok, desszertek alapanyagaként), magas vitamin- és ásványianyag-tartalma az egészséges táplálkozásban is növeli jelentőségét.
3. kép: A szelídgesztenye tüskés burokkal együtt hullik a földre
A gesztenyeméz több szempontból is kitűnik az egyéb mézek közül. Szárazanyag-tartalma a virágmézek közül a legmagasabb, ásványianyag-tartalma mennyiség és összetétel szempontjából is kimagasló értékű. A gesztenye virágpora a méhcsaládokra kedvező, felerősítő hatású (4. kép). Erdő- és vadgazdasági szerepe is jelentősebb volt a múltban, fája sokoldalúan felhasználható, kiváló alapanyag, termése a vadállomány táplálása révén hasznosult. Parkokban, főtereken díszfaként is megállja a helyét, virágzáskor ragyogó szépségével a kertek koronája lehet (5. kép).
4. kép: Virágzáskor a méhek dongása már messziről jelzi, „ilyenkor nem csak látni, hallani is lehet a gesztenyést”
5. kép: Díszfaként is beválik. A gesztenye impozáns megjelenésével a tájtervezés eszköze is lehet, főleg virágzás idején tűnik ki környezetéből
Gesztenyéseink idegenforgalmi szerepe is számottevőbb lehet kultúrtörténeti, tájesztétikai értékei alapján. A szelídgesztenyések természetvédelmi jelentősége is sokrétű, összetett. A gesztenyések élővilágának sokszínűségét fokozzák a különböző gesztenyés típusok. Változatos jelleget öltenek a – kitettségtől függően – zárt erdőjellegű (6. kép), vagy nyíltabb ligetes állományok és ezek átmeneti formái. A változatos gesztenyések sokféle, különböző élőhely-igényű védett növénynek, védett és fokozottan védett állatfajnak biztosítanak élőhelyet. A gesztenyések különleges kultúrélőhelyek, különböznek az általánosságban vett gyümölcsösöktől és különböznek az erdőtől is. Az intenzívebb erdőgazdálkodásban a vágásérett kori kitermelés miatt az idős, odvas fák hiányoznak, gesztenyéseinkben viszont ezek megléte számtalan odúlakó számára megfelelő életfeltételeket teremt (7. kép). A gesztenyéseink élővilágának sokszínűsége nem „csak” természetvédelmi szempontok miatt jelentős. Az aljnövényzet meghatározza a talaj minőségét, levegősségét, vízmegtartó képességét, a mikro- és makroorganizmusok összetételét. A többféle alternatív zsákmányállat, ragadozó (8. kép) és ezek parazitoidjainak jelenléte miatt önszabályzó képességük erősebb, kevésbé vannak kitéve jelentősebb rovarkárnak, vagy korokozónak, általuk okozott problémának.
6. kép: Északias kitettségű, művelt, zárt erdőjellegű nagymarosi gesztenyés erdőfolt
Piaci igények
A gesztenyetermés és -méz kiváló áruértéke árában is megmutatkozik, ennek „telepítésösztönző” hatása révén jobban ki lehetne elégíteni a gyakorlatilag korlátlan igényeket. Régen a gabonát helyettesítette, kenyérfának is nevezték. Nem is oly régen a nagyobb városok őszi-téli utcái, terei elképzelhetetlenek voltak a sült gesztenye illata nélkül. A társadalmi igény pillanatnyilag kielégítetlen a feldolgozás útján létrehozott számtalanféle gesztenyéstermék esetében is. Ennek ellenére a jelenlegi „képlet” inkább az, hogy kiváló gesztenyetermő vidékeinken a „még túlélő” évszázados gesztenyék esnek áldozatul az erőművi, a beépítési és egyéb igények oltárán. Adottságaink megvannak ahhoz, hogy piacainkat magyar földről származó gesztenye árassza el import helyett, de ennek érdekében még van tennivalónk.
7. kép: Az odúlakók számára kiváló életteret jelentenek az idős, odvas fákkal tarkított gesztenyések, az odúk egyik gyakori lakója a nagy pele (Myoxus glis)
8. kép: Az élővilág szerepe igen összetett a gesztenyésekben, például a pókok (Araneae) csapdájukkal stabilizálják a rovarvilág egyensúlyát, ugyanakkor a madarak számára téli élelemként is szolgálnak. A tüskés kupacson tartózkodó apró pókfajok védik a termést, de mivel „nem tudják, hogy értünk vannak”, virágzáskor a házi méheket is „ölelik”
Helyreállítási, telepítési lehetőségek
A gesztenye azon gyümölcstermő fajaink közé tartozik, amelyeknél az ökológiai szemléletű termesztési módok könnyen megvalósíthatók. Jól illeszkedik a napjainkban egyre nagyobb hangsúlyt kapó természettel harmonikus, környezetkímélő gazdálkodást igénylő elvárásokhoz.
A gesztenyéseink jellegét befolyásolja az emberi beavatkozás mértéke is, eltérő képet mutatnak a rendszeresen kaszált, gondozott, illetve a felhagyott területek akár egy-egy gesztenyésfolton belül is. A változatosság nemcsak a gesztenyésre, hanem faegyedekre is vonatkozik. Elődeink úgy jellemezték a gesztenyést a termést illetően, hogy „nincs két egyforma fa”. A már említett gesztenyés típusoknál tehát beszélhetünk fajon belüli elegyességről. Gesztenyések fajon belüli elegyességének, változatos koreloszlásának előnye (az eltérő lombfakadás, virágzási idő, termésérés hatására), hogy a biotikus, abiotikus károknak kevésbé kitettek, kevésbé szorulnak emberi beavatkozásra. Összességében ez a károk kockázatát, súlyosságát csökkenti, jobb egészségi állapotot, nagyobb biztonságot jelent.
Az őshonosság, a századokon átívelő értékőrző gazdálkodás, a tájszelekció, a kutatási eredmények alapozták meg az 1970-es években történő nagyarányú telepítéseket. A jól kialakított, gondosan megválasztott, az adott tájegységhez alkalmazkodott fajtákkal telepített, ültetvény jellegű gesztenyésekben jobban meg tudjuk becsülni, hosszabb távra tudjuk tervezni a termés mennyiségét, minőségét. Az ökológiai szemléletű, környezetkímélőbb gazdálkodás itt is megvalósítható. A fajon belüli elegyességnek is megvan a lehetősége, az adott tájegységbe illő fajták vegyes telepítésével. A változatosság a megporzás, valamint a méhészeti hasznosítás szempontjából, és a szüret, termésértékesítés elnyújtása szempontjából is előnyökkel jár. A szürethez köthető teendők melletti fontosabb feladatok a kéregrák, illetve az újabb veszély, a szelídgesztenye-gubacsdarázs (Dryocosmus kuriphilus) elleni védekezés.
Az egykor méltán híres, természetes elterjedésű gesztenyetermő vidékeink életében katasztrofális változást hozott a Cryphonectria parasitica gomba okozta kéregrák betegség megjelenése, terjedése, pusztítása.
A 70-es években történt telepítések sorsa, tanulságai
Ezeknek az ültetvényeknek a sorsát is nagyrészt a kéregrák betegség pecsételte meg, de egyéb problémák is gyorsították a pusztulási folyamatot. A Dunántúli területeken, főként Zala megyében több mint száz településen, több mint ezer hektár területen történtek tervszerű telepítések, ahol az adott tájhoz alkalmazkodó államilag elismert fajtáinkat használták fel. A beérkező telepítési igények esetében előfordult, hogy nem a gesztenyetelepítés lehetősége volt a fő vonzerő, hanem az ezzel járó pénz. Az ilyen érdekű telepítések sorsa már ekkor megpecsételődött, a kijelölt terület alkalmassága, illetve a későbbi „törődés” is megkérdőjelezhető volt. A tsz-ek megszűntével – már a „tsz időkben” sem volt problémamentes a fenntartás – a gesztenyeültetvények „halmozottan gazdátlan” területekké váltak. Ezek a körülmények és a már járványszerűen terjedő kéregrák pusztításának következményeként, az egyébként ígéretes folyamat – a gesztenyetelepítés és fenntartás – megtört, a gesztenyések pusztulásra ítéltettek. A területek az említett események, az állapot-, tulajdon- és helyrajzi szám változások miatt, mára nagyrészt be sem azonosíthatók. A tapasztaltak alapján a legfontosabb tanulság, hogy a gesztenyés területnek „legyen gazdája”, akinek alapvető érdeke, hogy kertje egészséges, jövedelmező legyen. Ennek értelmében a „jó gazda” rendszeresen ellenőrzi fáit, ha fertőzésre utaló jeleket lát, vagy csak a lehetőségét észleli, azonnal cselekszik. „Mindig legyen kéznél a fűrész és a gyufa”, ezzel a lehető leggyorsabban meg lehet akadályozni a fertőzési gócok kialakulását. Ha a biológiai védekezési módszerek „eszközei” is rendelkezésre állnak, kombinálva a mechanikai védekezéssel hosszútávon jövedelmező gesztenyést tarthatunk fenn. Fontos az ideális termőhely megválasztása, megfelelő előkészítése, termőhelyi adottságokhoz alkalmazkodó fajták kiválasztása.
A kéregrák (Cryphonectria parasitica)
Mára, hála a természetnek és a kutatók, gazdálkodók lelkiismeretes munkájának, együttműködésének, megvannak a lehetőségek (biológiai, mechanikai védekezési módszerek) a kéregrák betegség terjedésének megakadályozására, visszaszorítására. A Kínában őshonos Cryphonectria parasitica gomba mesterségesen behurcolva jutott el az USA-ba, ahol 1904-ben Merkel végzett a gombával kapcsolatos megfigyeléseket (Merkel, 1906). A tapasztaltak alapján Európában is nagy riadalmat keltő betegségre az Erdészeti Kísérletek szaklap az elsők között hívta fel a figyelmet (Vadas, 1908). A gomba agresszivitását, gyors terjedését jellemzi, hogy szinte pillanatok alatt (kb. 40 év alatt, mintegy 4 millió ha területen) az észak-amerikai gesztenye (Castanea Dentata) állományok csaknem teljes megsemmisülését okozta. Európába valószínűleg Amerikán keresztül érkezett, az első hivatalos adatok Olaszország területéről, az 1938-as évből származnak (Biraghi, 1946). A kór járványszerű terjedésével az európai gesztenye (Castanea sativa) állományokban is hatalmas károkat okozott (az egyes állományokban 80-90 %-os pusztulások voltak megfigyelhetők). Azért „csak” ilyen mérvű, mert az európai gesztenye kevésbé érzékeny, mint az amerikai gesztenyefaj. Nálunk a gombát először Zala megyében, Nemeshetés település mentén lelték fel 1969-ben (Körtvély, 1970). A határozott intézkedéseknek köszönhetően a terjedése lassult ugyan, de teljesen megfékezni nem lehetett. Agresszív térnyerését jellemzi, hogy a 70-es évek közepéig gesztenyéseink majd mindegyikén észlelték a kórokozó jelenlétét (Eke – Gál, 1975).
A betegség terjedéséről
A kéregrákot okozó gomba sebparazita, tehát bármilyen kis sérülés a fán gondot okozhat, sőt akár a természetes kéregrepedés is elég a fertőzés kialakulásához. Járványszerű terjedését segíti a szél, az ízeltlábúak, a madarak, a kisemlősök. Az ember a kórokozóval szennyeződött termés és a kivágott fertőzött fa szállításával, oltványok nem megfelelő kezelésével terjesztheti. A termés leverésekor a faágakon okozott sérülések által szintén felgyorsítja a terjedés, a pusztulás folyamatát. A jelenleg is komoly fenyegetést jelentő gomba jelentőségét fokozza, hogy a Bükkfafélék családjába tartozó többi fajt is megtámadja, veszélyt jelentve ezzel erdőgazdaságunk számára is fontos bükkre és tölgyfajokra.
A kéregrák tünetei, valamint a védekezés lehetőségei
A kéregrák tüneteit időben felismerve, hatékonyan védekezhetünk ellene. A jellegzetes, feltűnő jelek egyike a már messziről szembetűnő, úgynevezett „zászlók” megjelenése (9. kép). Jelenlétük oka a lombozat vegetációs időben történő hirtelen száradása, mivel ilyenkor az elválasztó szövet nem alakul ki, az elszáradt levelek (virág, termés) még évekig a fán maradnak. Fiatal fákon a fertőzött részen besüppedő, sárgásan, pirosasan elszíneződő kéreg jelzi jelenlétét. A tünetek ismeretével, rendszeres ellenőrzéssel, megfelelő eszközökkel és módszerekkel (mechanikai, biológiai védekezés) féken tartható a betegség terjedése, helyreállíthatók az állományok.
9. kép: A „zászlók”: a fertőzés feletti rész hirtelen, forrázás szerű száradása után, az ágrészen maradt elszáradt virág, levél, termés még évekig őrzik a kéregrák pusztításának nyomát
A mechanikai védekezés legfontosabb, egyszerű eszközei a „fűrész és a gyufa”, valamint a „gyorsaság”. A gomba szaprofitaként elhalt ágrészeken, letört, lehullott ágdarabokon is képes évekig fennmaradni, szaporodni, ezért fontos a beteg ágrészeket, fákat minél hamarabb eltávolítani, kivágás után (lehetőleg helyben) eltüzelni.
Kiskertekben, ahol a fák száma nem túlzottan sok, az időben végzett mechanikai védekezés mellett ősi módszerekkel, az antagonista mikroorganizmusok segítségével védekezhetünk a kéregrákot okozó gomba ellen. Kísérletek zajlottak e téren is, a felhasznált anyagok a fertőzött felületeken gyógyulást eredményeztek. Komposzt (McCabe, 1974), különböző magas humusztartalmú, szerves anyagban gazdag talajok, vagy érett istállótrágya sebfelületre juttatásával a „hatóanyagok” – különféle antagonista baktériumok és gombák – elpusztítják, kiszorítják a kéregrákot okozó gombát. A fertőzési gócpontok megszüntetésével kordában tartható a kórokozó.
Az Egyesült Államokban és Európában az eddigi kísérleti eredmények tapasztalata alapján a fertőzött gesztenyeállományokban nagy területen is hatékonyan, gazdaságosan végrehajtható biológiai védekezési módszer, a hipovirulens törzsekkel való oltás (10. kép) (Heiniger – Rigling, 1994). Elterjedésének előzménye, hogy természetes eredetű gyógyulásokat figyeltek meg (spontán gyógyulások) Genova környékén már 1950-ben, a terület 80 %-osan fertőzött állománya egészséges állapotúnak mutatkozott. Ez a megfigyelés alapozta meg a hipovirulens törzsekkel való védekezést. A hipovirulenciát a kórokozó gombákat fertőző vírus (mikovírus) okozza. A hipovirulens törzsekkel való oltással cél a természetes szétterjedés felgyorsítása, a még menthető fertőzött állományok megmentése. Szabadföldi alkalmazások a világban több helyen történtek. A jelenlegi Magyarország területén az első szabadföldi kezeléseket 1997-ben Ágfalván és Pécsvárad-Zengővárkony térségében végezték. Ennek eredménye a kezelt fák 80-90 %-os gyógyulása (Radócz – Szabó – Varga 1997; Radócz, 2002; Vidóczi – Horváth, 2008).
10. kép: A hipovirulens törzsekkel való oltás folyamata
További előrelépést a nemesítési programok jelenthetnek, amelyeknek alapját a kínai (Castanea mollissima) és a japán (Castanea crenata) gesztenye fajok kórral szembeni toleranciája adja. A keresztezések és a vegetatív szaporítás során a cél az ellenálló képesség növelése mellett az európai klímaviszonyok tűrése is.
Áttörést jelenthet a modern géntechnológiai eszközök bevetése, az ázsiai fajokban a rezisztencia kialakításáért felelős gének megtalálása, beazonosítása, beépítése az európai (és észak-amerikai) faj, fajták genetikai állományába.
A gomba virulens törzseinek génmódosítása kapcsán is történtek bíztató eredményekkel szolgáló kísérletek (Anagnostakis, 1995). A kutatók és a gazdálkodók közötti szorosabb együttműködés biztosíthatja gesztenyéseink hosszú távú fennmaradását.
Nem „csak” unokáinknak ültetjük
Az adott tájhoz jól kiválasztott oltvány, már az oltást követő ötödik évben jelentékeny termést produkálhat, mennyiségben és minőségben egyaránt. Sűrűn telepítve a későbbi ritkítás révén haszonfa is nyerhető. A méhészeti, tájesztétikai adottságából adódó lehetőségeket is figyelembe véve, fenntartható, hosszú távon is kiszámíthatóan jövedelmező gazdálkodás teremthető.
A tradicionális ökológiai tudáson alapuló gazdálkodás, a különböző tájegységekhez alkalmazkodó fajtáink megléte a kidolgozott termesztéstechnológiák alkalmazásával párosulva, lehetőséget teremtenek gesztenyetermő vidékeink helyreállítására, bővítésére. Kiemelt jelentőségű, jövedelmező érték lehet azokon a területeken, ahol a gesztenye „jól érzi magát”, viszont a szántóföldi és egyéb mezőgazdasági művelés a táji adottságok (gyenge termőképességű talaj, domborzat stb.) miatt gazdaságtalan, környezetterhelő.
A gesztenyéseink jelenlegi állapotát figyelembe véve azonban láthatjuk, hogy nincs okunk megelégedésre, sok teendőnk van még. A kutatásnak szélesebb körű összefogással, az eddigi kutatási eredményekre, a gazdálkodói tapasztalatokra alapozva feladata, hogy megteremtse a lehetőséget a gesztenyés kultúrtájaink újbóli életre keltésére. Fontos feladat a fajtafenntartás mellett, a termőkörzeteket bejárva a megváltozott piaci, társadalmi (pl. feldolgozhatóság) igényeket kielégítő, változó éghajlati körülményekhez alkalmazkodó, betegségekkel szemben ellenállóbb változatok felkutatása, begyűjtése. Mindezek figyelembevételével faj-, fajtakísérletek végzése szükséges. Termesztéstechnológiai szempontból, agrotechnikai, szaporítási kísérletekkel (mikorrhiza kapcsolat vizsgálatok, mikroszaporítás) is szolgálhatjuk a gazdálkodók, feldolgozók, vásárlók érdekeit. A természettel harmonikus, ősi tudás által stabil alapokon álló, különböző gazdasági ágazatokra is építő többfunkciós gesztenyések kiváló alternatívát, követendő értéket teremthetnek gazdaságunkban.
Zeller Zoltán
NAIK, Gyümölcstermesztési Kutatóintézet, Érdi Kutató Állomás
Fotó: A szerző felvételei
