Az európai ember számára a rovarok fogyasztása néhány kísérletező kedvű egyén kivételével teljesen idegen. De mi lenne, ha mi maradnánk a hagyományos ételeinknél, mint a baromfi vagy a disznó, és őket táplálnánk ezzel az új fehérjeforrással? A baromfi esetében ez már bevett eljárás, és biztató kísérletek folynak a sertések takarmányozásával kapcsolatban is.
Mivel 2050-re a világ népessége elérheti a 10 milliárd főt, a csirke- és disznóhús iránti igény is 173%-kal, illetve 105%-kal nőhet. A rovarfehérje viszont könnyen előállítható alternatíva, amelynek piaci értéke már évi 20-30%-kal emelkedik, ahogy elkezdte kiváltani a hagyományos takarmányféléket.
Az Európai Unióban nemrég engedélyezték a feldolgozott rovarfehérjét baromfi- és sertéstakarmányozásra, és ahogy terjed a használatuk, úgy nő majd tovább az értékük is.
Több mint 1900 ehető rovarfajt azonosítottak, amelyek hasznosításán kutatók dolgoznak. Egyelőre az emberek a közvetlen fogyasztást elutasítják, de azt kevésbé, hogy takarmányként, közvetve kerüljenek kapcsolatba a rovarfehérjével.
Az állatok számára pedig jó minőségű táplálékot biztosíthatnak, és jó az elfogadási arányuk. Ráadásul a rovarok gyorsan nőnek, és szinte bármilyen szerves anyagot megesznek, ami szintén mellettük szól.
A rovarok élete fagyasztással vagy hevítéssel ér véget, valamilyen feldolgozási-tisztítási eljáráson mindig keresztülmennek, majd 4-5%-os nedvességtartalmúra szárítják őket, és megőrlik, illetve kivonják azokat az anyagokat, amik máshol hasznosíthatók.
Az ehető rovarok közül a fekete katonalégy (Hermetia illucens), a közönséges lisztbogár (Tenebrio molitor) és a közönséges házi légy (Musca domestica) számít a disznók takarmányozására legalkalmasabbnak. Ezek könnyen szaporíthatók és olcsó szerves hulladékot vagy akár trágyát is szívesen fogyasztanak, ráadásul kiegyensúlyozott fehérje forrást jelentenek a sertéseknek.
A kísérletek szerint a katonalégy és a lisztbogár, amelyek kiváló fehérje- és zsírforrások, indítótáphoz adható a halfehérje kiváltására, a házi légy, amelynek életciklusa gyors és rendkívül igénytelen faj, pedig a záró takarmányba is tehető teljesítmény- és minőségcsökkenés nélkül.
A rovarfehérjét bizonyítottan jobban emésztik a sertések, mint a halat, mivel kiegyensúlyozott az aminosav-összetétele. Ráadásul előállítása kevesebb üvegházhatású gáz termelődésével jár és kisebb a karbonlábnyoma, így a fenntarthatósági szempontoknak is jobban megfelel.
Vannak azonban még ennek az új iparágnak nehézségei. Az egyik, hogy a feldolgozási eljárásokat szabványosítani kell, hogy tömegtermeléshez felhasználhatók legyenek. A másik, hogy a rovarfehérje ára egyelőre nagyon magas, nem versenyezhet a szója- vagy a halfehérje árával. A harmadik pedig, hogy további, egyre részletesebb kísérletekre van szükség annak meghatározására, milyen rovarfaj és milyen arányban kerüljön a sertéstápba, hogy a lehető legjobban hasznosuljon.
(Fotó: SatyaPrem/Pixabay)
