Baku László: a repülő puskaműves

„A műszaki középiskolát Nyíregyházán végeztem és azt gondolom, megmaradtam volna gépésztechnikusnak, ha nem lett volna egy szobatársam, aki, mikor azt kérdezték tőle, hogy mi szeretne lenni, rávágta, hogy pilóta. Én pedig erre visszakérdeztem: Hát azt meg hogyan kell?”

Nem tudom, hogy a társa milyen mélységekig tudta megválaszolni László feltett kérdését, de az biztos, hogy a felvételi dolgozatot mind a ketten megírták, és rövidesen azzal is szembesültek, hogy nem jutottak be a Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskolára, ahol akkoriban a mezőgazdasági pilóták képzése folyt: „Elhelyezkedtem a Mezőgépnél, egy évig forgácsolóként dolgoztam ott. Aztán újra nekiveselkedtem a felvételinek… Egészségügyi alkalmassági vizsgával kezdődött, ahol igen magasra tették a lécet. Hatvan társammal vettünk részt az orvosi vizsgálatokon, huszonötünket nyilvánítottak alkalmasnak. Három ilyen turnus volt, csak a túlélők mehettek felvételizni. Igyekeztek ugyanis úgy válogatni, hogy a belátható jövőben – amely egy pilóta esetében legalább 15-20 év – „használhatóak” maradjunk, megérje úgymond, belénk fektetni időt, pénzt, energiát.”

A jelentkezőknek az egészségügyi megmérettetésen túl természetesen fizikából és matematikából is számot kellett adni tudásukból. László megfelelt a követelményeknek, így 1977-ben elkezdhette a tanulmányait a főiskolán. „Volt egy tantárgyunk, a mezőgazdasági kemizálás, amelyet sajnos csak egy félévig hallgathattunk, ugyanis helyet kellett adni olyan fontos tantárgyaknak, mint pl. a tudományos szocializmus” – meséli erős iróniával László.

„Tehát ez alatt a félév alatt igyekezett a nagy tudással rendelkező tanárunk megértetni velünk azt, hogy milyen anyagokkal, vegyszerekkel is lesz dolgunk munkánk során. Emlékszem, így kezdte az első órát: azokat a mérgeket, amelyeket Önök tonnaszámra fognak kiszórni, azokat a patikában milligrammonként mérik ki. Hogyan védtük magunkat ezektől a kemikáliáktól? Jószerivel sehogy: megvoltak az előírások, de nem nagyon lehettet betartani őket. Két típusú gépen repültünk, az egyik az Antonov An-2, duplaszárnyú típus, a másik a cseh Zlín-Z37 (Čmelák) volt. Ezek egy részén volt vegyszerszűrő: a vegyszert, ami a levegővel együtt be került volna, azt visszatartotta, másrészt, mivel a kabinban túlnyomás uralkodott, ezért a réseken kifelé áramlott a levegő, így a permet nem került vissza. Már amelyik gépen volt és működött ez a berendezés.”

Mikor a végzést követő elhelyezkedésről kérdezem beszélgetőtársam, csupán az emlékek hatására is elkomorul: „1968-ban indult ez a képzés Magyarországon, egy párthatározat rendelkezett arról, hogy szükség van mezőgazdasági pilótákra idehaza. Kétszáz emberre tervezték körülbelül a kapacitást, vagyis ennyi ember számára volt munkahely. Mire én a 10. évfolyam tagjaként végeztem, nem volt szükség már további pilótára, nem tudtak bennünket elhelyezni. Így az a döntés született, hogy teljesítenünk kell a sorkatonai szolgálatot. Azok, akik előttünk végeztek, szintén teljestették ezt a kötelezettséget, de azzal a lényeges különbséggel, hogy nekik csak 28 napot kellett főiskola után szolgálniuk, nekünk pedig másfél évet.

Ez előtt a másfél év előtt azt gondoltam naivan, hogy életem legjobb és legrosszabb dolgai már megtörténtek velem. Tévedtem: a legjobbak megmaradtak, de a legrosszabbakat a katonaságban szerzett élmények könnyedén felülírták. Maga az is rettenetes volt, hogy 24 évesen, olyan alig 18 éves vezetőink lettek, akik minden eszközzel igyekeztek bizonyítani, hogy itt ők a főnökök, de ezen még túl is lehetett lépni. A legrosszabb az volt, hogy akkoriban, akárcsak jelenleg, évente kellett a pilóta jogosítványunkat meghosszabbítani. A katonaság másfél éve alatt erre nem volt lehetőség, egyszerűen mi voltunk az első fecskék a rendszerben, nem volt kidolgozva az, hogy ezt hogyan tehetjük meg. Tehát, miután végig küzdöttem a képzést, úgy tűnt, kútba dobhatom a szakszolgálati engedélyem, és egyedül a mérnöki végzettségemre támaszkodhatom.”

Végül is, mint meséli László, megoldódott a helyzet, de az addigi bizonytalanság, tehetetlenség nagyon megviselte. „A leszerelést követően rendeződtek a dolgok, hiszen addigra megüresedett itt a Nyíregyházi Repülőtéren egy oktatói állás, így 1983-ban, hatvannégyes sorszámmal bekerültem az oktatói nyilvántartásba. A 80-as évek végéig elsősorban mezőgazdasági pilótákat, utána 2004-ig kereskedelmi pilótákat, azóta pedig közforgalmi pilótákat képeznek itt.”

Beszélgetőtársam 2013-ban vonult nyugdíjba, addig számos területen dolgozott, volt oktató, üzemeltette és kezelte a repülőgép szimulátort, oktatott néhány „pilóta tantárgyat”, és mindemellett termesztésen, folyamatosan repült és tanította repülni a hallgatókat.

De mindehhez hogyan jött a puskaművesség?

Lászlónak ugyanis – és eredetileg innen indult a beszélgetésünk, mielőtt jócskán elkanyarodott volna – tizenöt éve van meg a fegyverjavító műhelye, ahol polgári kézi lőfegyverekkel, vagyis sport- és önvédelmi, de leginkább vadászfegyverekkel foglalkozik. „A kilencvenes évek végén éreztem, hogy jó lenne valami teljesen másba vágni a fejszémet, mint amit ezidáig csináltam. Szerettem volna több lábon állni, olyan munkát végezni, amiben örömöm lelem és nem kell a konkurenciával küzdenem. Hosszú ideig nem jutott eszembe semmi ilyen, mígnem egyszer a kötelező orvosi vizsgálatra kellett utaznom, és a vonatútra olvasnivalót vásároltam. A lap, amit megvettem történetesen a Kaliber volt, abban pedig rátaláltam a Diana Szakképző Iskola hirdetésére.”

Az iskola, mint azt megtudom, többek között vadászfegyverek gyártásával és javításával, forgalmazásával foglalkozó fegyverműszerészeket, vadászpuskaműveseket és vadászpuskaműves mestereket képez. A képzés során, idézi fel László, jó hasznát vette a korábbi tanulmányainak, leginkább a szakközépiskolai – általános gépész – ismereteinek, meg a hozzá társuló másfél éves termelésben eltöltött forgácsoló gyakorlatának: „Így egy éven keresztül, havonta egy hetet töltöttem Csongrádon. Ez alatt az időtartam alatt elméleti és gyakorlati képzésünk egyaránt zajlott. 2005-ben nyitottam meg a műhelyem. Kezdetben, mivel képesítésem ezt lehetővé teszi, magam is készítettem muzeális lőfegyvereket, de mára már csak – jogszabályváltozás miatt – javítással foglalkozom.”

A kettő közti lényeges különbség, tisztázom, az, hogy a javító nem készíthet úgynevezett fődarabokat, tehát csövet, tokot vagy zárszerkezetet, de pl. tust igen. Amikor arról kérdezem, hogy jellemzően milyen feladatokkal bízzák meg, elmondja, hogy rendkívül széles a skála: „Amikor még foglalkoztam fegyverkészítéssel, akkor volt olyan, hogy egy gyűjtő számára kellett egy 1920-as évekbeli puskát tulajdonképpen újjáépíteni úgy, hogy az működésre alkalmas legyen. Ez az újjáépítés magába foglalta a csövek és a tus kiegészítését is. Ez a skála egyik végpontja, a másik pedig az, hogy a tulajdonos nem tudja felhúzni az elsütő billentyűt, és ezért keres meg. Ez utóbbi gond akár a csavarok meghúzásával is orvosolható. Az ütőszeg törés is például egy viszonylag gyakran előforduló probléma.” – sorolja. Mint megtudom, a sláger most a távcsőszerelék készítés.

Ha nem is túl gyakran, de előfordul, hogy tuskészítés miatt kopogtatnak be hozzá.

„Több oka lehet ennek. Az egyik, hogy megsérült a tus, eltört vagy elrepedt, és pótolni kell, hiszen a fegyver így nem használható. Sokan gondolják azt, hogy a mai világban megoldható úgy, hogy az interneten keresztül rendelek egy tust, majd azt ráillesztem a fegyverre és készen is vagyunk. Ez azonban nem így van, a tuskészítés munkaigényes, és ennek következtében komoly anyagi ráfordítást is igényel a megrendelő oldaláról. Van aztán olyan is, hogy nem sérült meg a fegyver tusa, de a tulajdonosa szeretné egy kényelmesebb, testfelépítéséhez jobban illőre lecserélni a meglévőt. A test anatómiáját figyelembe kell venni, kézhosszúság, vállgörbület, az állkapocs szélessége stb., ezek mind fontos tényezők egy tus elkészítése során. Miután kiválasztottuk ehhez a megfelelő alapanyagot, hézagmentesen kell beilleszteni a fegyver fémszerkezetét a fába, vagy más néven az ágyazatba. Ezt követi majd az a bizonyos „testre szabás”.

És miből készül(het) a tus?

A hazai fafajok tökéletesen alkalmasak, körte, dió, vadcseresznye megfelelő erre a célra. László a fekete diót kedveli a leginkább, ennek mintázatát tartja a legszebbnek. Természetesen egzotikus fákat is fel lehet használni, lehetőség van bőven, az a kérdés, hogy a megrendelő milyen mélyen kíván ennek érdekében a zsebébe nyúlni…

Kiemelt kép forrása: www.ballisztik.hu