Törjük össze az aszalt birsalmát porrá, reszeljünk le fekete retket, majd mindezt keverjük össze, és adagoljuk pálinkához! Hogy miért tennék ilyet? Mert ezzel lehet az arénát gyógyítani.
Ja, hogy mi az az aréna? A 17. században, amikor ezt a receptet lejegyezték, a vesekövet, a kőbántalmakat hívták így.
Rég elfeledett gyógylikőr-receptek után kutattam a könyvtár polcain, amikor kezembe akadt Deme Zoltán kötete, az „Arpeggio”. Ebben egy teljes fejezet nem csupán a patikák egykori gyógyboraival, pálinkáival, likőrjeivel foglalkozik, hanem a népi gyógyászat olyan megrázó termékeit is bemutatja, mint például
a sós borok, sós pálinkák.
A megrázkódtatások elkerülése végett azonban haladjunk lépésről lépésre, vagyis kezdjük a fűszerillatú nevet viselő italokkal, mint például a Vörösarany Lacrimae Christi. A 19. századi patikák merőben mások voltak, mint napjaink laboratóriumokat idéző üzletei. Ezekben bőven jutott polc az úgynevezett gyógyboroknak.
A szerző felidézi, hogy Rozsnyay Mátyás aradi gyógyszerészetében Chinabort, Vasas Chinabort, Pepsin-bort és Ménesi Aszúbort is kínáltak az oda betérőknek. Valószínű, hogy a malátaborok (maltonborok) és a mentolos borok is gyógyszertári készítményként kezdhették pályafutásukat egykor.
Az Új Idők Lexikona megemlékezik a condurangó borról, amelynek valószínűleg gyomorjavító ereje volt; a másik, amellyel lapjain találkozhatunk, a stibiumos bor, amelyet a torok, a gégejárat tisztítására javasoltak.
A Magyar Gyógyszerkönyv első kiadásában további gyomorpanaszokra ajánlott borok receptjei találhatók.
Vinum Cholchici, Vinum Stibiatum Tartaricum: többek között kikerics magjával és stíbiummal (antimon) dúsított malagáról van szó. A gyógyászat mellett kiemelt szerepet kaptak az olyan „egészségőrök”, mint a tokaji és somlai borok.
Személyes kedvencem a különleges patikaszerek közül a rozsólis, vagyis az illatos, aranyszínű narancslikőr. Az ízén kívül azért javasolták, mert állítólag komoly étvágyjavító ereje volt. A tudomány előrehaladásával a patikák hangulata erősen megkopott, patikabor pedig mára nem akad. A legújabb Magyar Gyógyszerkönyvben már egyetlen egyet sem találunk ezekből, az ötvenes évek elejéről származóban még lehet találni egyet:
a Vinum Rheith.
Ez a rebarbarának a kivonatából készült, narancshéjjal fűszerezték, és főleg gyomorpanaszok ellen írták föl.
És akkor a szelíd kezdést követően jöjjenek a sós pálinkák és sós borok. Jó néhány máramarosi, erdélyi sótelep, mint például Vízakna, Görgénysóakna, Szováta, Marosujvár, száz évvel ezelőtt már híres gyógyhelynek számított. A sóbányák környékén, a sófinomító, sópároló üzemek közelében többnyire sós forrásokat is lehetett találni, amelyek alkalmasak voltak gyógyítás céljára is, olvasható Deme kötetében.
Az alsósebesi, csízi, cigelkai gyógyvizeket például gyomorfájdalom és bélbántalom esetén itták, mivel ezek az ún. gyönge konyhasós vizek voltak; a só mennyisége az oldatban nem haladta meg a tizenöt ezreléket.
A székelyudvarhelyi és a korondi telepek környékén erősebb koncentrációban fordult elő, ezekkel az ízületi fájdalmakat igyekeztek csillapítani. Az itteni só hajdanán „gyógyerejű” sós pálinkák alapanyagául szolgált.
Minderről a korabeli feljegyzések is tanúskodnak, mint ahogy arról is, hogy jobbára gabonából, kukoricából, burgonyából, törkölyből készítették ezeket, majd sós vízzel dúsították. Hogy mire használták ezeket? Kis túlzással mindenre, kívül és belül is. A kívül ebben az esetben azt jelenti, hogy a fájós testrészeket dörzsölték be velük.
A light változat: sós cognac
Az előbbi szelídebb változata az ún. sós cognac volt. Alapanyaga zamatos borok párlata, amelyet sózott vízzel hígítottak föl. Mivel a századforduló táján már sajnálták fölhasználni hozzá a finom borpárlatot, kezdték közönséges pálinkákkal, tiszta szesszel helyettesíteni. És ezzel el is jutottunk egy ma is ismert termékhez, a Diana sósborszeszhez.
Ahol nem volt só a föld alatt,
ott, tudjuk meg Deme Zoltántól, a sót a porcsinfűvel, vagy porcsfűvel helyettesítették. Egy 17. századi paraszti receptkönyvben azt találjuk, hogy a porcsfű felhasználásával gyógyító sós bor is készült, bélférgek, bélgiliszták ellen.
A csángók és a székelyek körében gyűjtő néprajzosok még a hatvanas években is találkoztak a só és a bor párosításának eleven élő emlékeivel. A feljegyzéseik szerint (ezen ugye nem lepődünk meg?!) igen tömény, kellemetlen ízű italokként élnek az adatközlők emlékeiben.
Ahhoz, hogy elképzeljük, talán elég, ha az összetételt ismertetem: a hideglelés ellen ivott boroknak az egyharmada volt só. Jobban járt, aki csak szédült, mert az ez ellen készült szer már csak annyira volt sós, mint egy átlagos leves.
Fűszeres borok, pálinkák
Ha nem is narancslikőr, de a sós boroknál kellemesebb ízű italok is készültek a népi gyógyászatban. Vadon termő füvek, virágok, cserjegyökerek fölhasználásával készítették a régi paraszti fűszeres gyógyborokat.
A néprajzi és orvostörténeti folyóiratok számos ilyen gyógyital receptjét közreadták. Ilyen ismert és kevéssé ismert növények nevével találkozhatunk ezekben az írásokban: csomborfű, méhfű, földi tök gyökere, csüngőfű, ezerjófű, mályvavirág, levendula, almafagyöngy, pápafű, szászfű, kaporlevél, nádkender, tormagyökér, szívvirág gyökere.
A klasszikus gyógyfüvek közül sűrűbben szerepel a fekete és a fehér üröm, a sárga gyopár, a kakukkfű, a fodormenta. A felsorolt növényekkel fűszerezték a borokat, és jellemzően forrón itták.
A csomborfüves bort méhbántalmak ellen, a kaporleveles bort fulladás ellen, az aszalt alabástrommal elkészített bort vérhas gyógyítására, a szászfüves bort bélgiliszták ellen, a tormagyökeres bort hideglelés ellen, míg a gyopáros bor sárgaság gyógyítására szolgált.
Mai ésszel, amikor a gyógyszeres dobozokra is gondos kezek írják fel a negyed vagy fél tablettás adagolásokat, némileg meglepő, hogy a növényfölhasználás mértékére vonatkozó tanácsot igen ritkán lehet a javallatokban találni.
Vadhagyma + pálinka?
Fűszeres gyógypálinkák is készültek, így például egy zalai faluban jegyezték fel, hogy a sárga gerezdű vadhagymát megszárították, porrá őrölték, és pálinkába keverve a húgyhólyag megbénulásakor itták. A húgyhólyag-betegségek ellen a palócok hatásosnak tartották az aszalt földieperrel fűszerezett pálinkát.
Ennél is komolyabb medicinának számított, amellyel a csángók a szívpanaszokat kezelték, ők ugyanis a szívvirág frissen ásott tövét pálinkába áztatták három napig. Azt, hogy ezt kúraszerűen fogyasztották, vagy panasz esetén, arról nem szólnak a feljegyzések.
Ha ez sem, akkor jöhettek a varázserejű szerek
Ha eddig némileg hüledeztünk az összetevőkön, adagolás hiányán, akkor jobb, ha tudjuk, emellett a paraszti gyógyászatban létezett egy ősibb réteg, amelyben a babona, a vajákosság igen nagy szerepet kapott.
Ennek az irányzatnak a termékei teli vannak különféle varázserejűnek gondolt szerekkel, mint például békabőrrel, tyúkganéjjal, fekete bika epéjével. Elfogyasztásuk sem történt egyszerűen, azt igen gyakran ráolvasások, énekek, szertartások kísérték.
