Nemrégiben immár másodjára jelent meg „A sebzett nagyvad utánkeresése” című könyve, amely ez alkalommal is nagy érdeklődésnek örvend. Ön szerint mi az, ami ennyire kedveltté teszi?

A könyv fő elemei, a fajták kialakulásával-kialakításával, hazai elterjedésével, illetve azzal foglalkozik, ami a lényeg, ha az utánkeresésre kerül sor: hogy milyen találatok érhetik a vadat. Ehhez kapcsolódóan többféle gyakorlati tanácsot állítottam össze. Ezenkívül bemutatásra kerülnek a könyvben a jelenleg használt eszközök, amelyeket az utánkeresésben használunk. Portrékat is tartalmaz a könyv, neves és rendkívül eredményes vérebeseket mutatok be, akik számukra meghatározó eseteket osztanak meg az olvasóval. Ez tehát egy gyakorlati ismeretet bőségesen tartalmazó könyv, amely – a hasonló kiadványokhoz képest – más megközelítésben tárgyalja a témát. Nemcsak a fajták ismertetésére koncentrál, hanem azok használatára, a tanítás folyamatára is. A szemléltető fotók szintén nagy segítséget nyújtanak az adott tudnivaló megértéséhez, elsajátításához.

Egy kis fajtatörténet…

Fajtákat említett, milyen véreb fajták léteznek?

Az 1600-as években Németország nem volt egységes, hanem fejedelmeségekből állt. Ezek úgynevezett vadászati udvarokat tartottak fent, ahol a kutyákat, sólymokat tartották és itt éltek a velük foglalkozó vadászok, solymászok is. Az egyik ilyen vadászudvar volt a hannoveri, ahol megalapozták ennek a vegyes használatú csapakövetésre és sebzett vad hajszára is alkalmas fajtának a tenyésztését, bevezetését. Ezért lett ennek, az itt kialakított fajtának a neve hannoveri véreb. Viszonylag nagy testű, robosztus kutyáról van szó, amelynek súlya 30-40 kg körül mozog. Az Alpokban viszont kockázatosnak tartották ezt a fajtát használni, a vezető és a kutya fizikai épségét kockáztatta volna, pl. egy zerge keresése során. Ezért Bajorországban ezt a vérebet egy könnyebb kopóval, a tirolival keresztezték, így alakult ki a bajor hegyi véreb, amely filigrán és gyors a maga 20-25 kg-jával. Mind a két típusnak Németország a fajtagondozója.

Munkájuk során milyen követelményeknek kell megfelelniük a vérebeknek?

Ahhoz, hogy a kérdést megválaszoljam, vissza kell mennünk az időben, a véreb kitenyésztésére, a fajta kialakítására. Annak idején a vezető ebeket arra használták, hogy lecsapázzák azt, hogy a vadászó előkelőségnek érdekes vad beváltott-e egy bizonyos pagonyba. Odáig követni kellett a csapát, és ennek a bizonyos vezető ebnek a szarvast, vaddisznót stb. meg kellett mutatnia, hogy kiváltott-e az adott sűrűből. Abban az esetben, ha kiderült, hogy bent van még a területen, akkor azt a részt más fajtával, a kopókkal hajtották meg.

A golyós fegyvereknek a harcászatból a vadászatba való átkerülése viszont változásokat hozott. Ezekkel a kezdetleges tűzszerszámokkal pontatlan lövések történtek, amelyek nagyon sok esetben sebzéssel jártak együtt. Emiatt szükségessé vált a két fajta előnyeinek az összekapcsolása, hiszen az ebnek nem csak követni kellett, hanem ha szükséges, a feladat végén kopómódra kellett űzni és megállítani a beteg vadat. Ezért a vezető ebet keresztezték a kopóval, így a csapatartás biztonsága is megmaradt, hiszen a vérebek szinte lehetetlen körülmények között is képesek teljesíteni, de ha a sebzett vad feláll a sebágyból, akkor ki kell jönni a kopóvérnek, és üldöznie kell azt, amíg meg nem állítja.

Két ellentétes genetikai tulajdonság keresztezésekor ritka az a kutya, amelyben mindkét adottság egyenlő mértékben fellelhető. A kopóvér általában nagyon erős, rendkívül kitartók a hajszában, elmennek 20 km-t, vagy akár átússzák a Dunát a sebzett szarvasbika után. Vannak azonban olyan ebek is, amelyek pedig a csapa követésben rendkívül erősek. Mi, érthető okokból, azt szeretnénk továbbtenyészteni, amely mindkettőben jó, ennek felmérésére pedig a vizsgák alkalmasak.

Természetesen, vannak küllemi előírások is, amelyeknek meg kell felelniük: ne legyen méret, szín és súlyos szem vagy foghibája, illetve a munkakutyáknál jól ismert csípőízületi probléma is kizáró ok. Rendkívül sok feltételnek kell megfelelni, ahhoz, hogy tenyésztésbe lehessen vonni. Azt azonban le kell szögeznem, hogy tenyésztésbe nem vonható kutyával is lehet rendkívül jól dolgozni.

Vizsgarendszer a vérebezésben

Vizsgákat említett. Milyen vizsgák azok, ahol meg kell magát mérettetni a vezetőnek, illetve a vérebnek?

A gazdák áttételesen tudják megmérettetni magukat, vagyis azt, hogy mennyi munkát fordítottak kutya bevezetésére. Azt gondolom, a kutya teljesítménye mögött ott van a gazda tapasztalata, illetve a szakmai-gyakorlati tudása. Mind a hazai egyesületnek, mind a nemzetközi vérebszövetségnek, amelynek szintén elnöke vagyok, komoly előírása, hogy a kutyák megmutassák azokat a genetikai képességeket, amelyek bennük vannak.

A mi vizsgarendszerünk az elővizsgával kezdődik, amely kizárólag mesterséges csapán történik. Egy, 20 órával a vizsga előtt készített mesterséges csapát kell követni kutyának, legalább 1 kilométeren keresztül. A kölyökkutya bevezetése során először vonszalékot húzunk – egy szarvaslábat -, folyamatosan növelve a távolságot és az időt. A vizsga során már úgynevezett csapacipővel készítjük a nyomot. A bakancsra szerelt sarkantyúszerű eszközbe egy szarvasláb van befogva, ez nem folyamatosan éri a talajt, minimális vér csepegtetéssel segítjük a vizsgázót. A mesterséges csapa végén fekszik egy vad, itt tudjuk felmérni azt, hogy a véreb miképp viselkedik a meglőtt vadnál. Tapasztalatok azt mutatják, hogy a kutya akkor jutott el a megfelelő szintre, ha 80-100 km mesterséges csapa munkakidolgozása benne van. Ez nem kis idő, nem véletlen, hogy mindaddig, amíg a vizslával adott esetben akár már nyolc hónaposan vadászni lehet, egy véreb három évesen van „készen”.

Ez volt tehát az elővizsga, és akkor miből áll a fővizsga?

A fővizsga elbírálása csak vadászati körülmények között történhet. A vadászat során megsebzett vadat kell a kutyának a vizsga szabályzata alapján elbírálva megkeresnie. Így a fővizsgát nem tudjuk tervezni, hiszen természetesen tilos akarattal sebezni, nem kínozhatunk meg azért egy állatot, hogy a kutya vizsgázhasson. Az a tapasztalatunk, hogy egy vadászaton 10-15 százalék a sebzés aránya, de hajtásban ez több is lehet.

Tehát, vagy elmegy a bíró és vizsgázó egy társasvadászatra és várja, hogy spontán sebzés történjen, vagy a sebzést követően a vadászat szervezői értesítik azt, aki vizsgázni szeretne, az pedig felkér egy bírót, hogy utazzon oda. Ezt a részét a kollegák rugalmasan kezelik, hiszen mindannyiunk érdeke, hogy gyarapodjon a tenyésztésbe vonható egyedek száma. Van olyan véreb, amely ötödjére próbálta meg a vizsgát, mert három alkalommal nem járt sikerrel, negyedjére pedig ott feküdt pár száz méterre dermedten a vad, ennek megtalálása nem értékelhető mestervizsgának.

Komoly értékmentők

Mekkora az igény jelenleg a vérebek munkájára?

Azon vadásztársaságok számára, amelyek főleg a szarvasbikákból szerzik bevételüket, igen komoly probléma, ha a megsebzett 10 millió forint értékű bikának nyoma vész… Ilyenkor nem csak az anyagi kár jelentkezik mindkét félnél, hanem komoly presztízsveszteség is.

Általában milyen eredményességgel dolgozik egy véreb?

Egy kutya, ha 100 indításból ötvenet megtalál, az már jónak mondható. Volt olyan vérebünk, amely 80%-os találási arányt tudott felmutatni. Egy kutyának, amelyről kiderül, hogy jó arányban találja meg a vadat, nagyon komoly értéke van, mint ahogy a kölykeinek is. Ezenkívül pedig mindenki „őt” hívja majd szarvasbika sebzése esetén.

Van-e díjszabása a véreb és felvezetője munkájának?

Hivatalosan nincs, azt természetesen elvárható, hogy minimum az útiköltséget térítsék meg ezekben az esetekben. Jellemzően azért ezen felül is meg szokta köszönni a sebző a segítséget, hiszen a szarvasbika esetén a 8000 euró 50%-át akkor is ki kell fizetnie, ha nincs meg a vad. Hangsúlyozom tehát, nem kötelező adni, de örömmel adják, ha sikeres a keresés.