Jelen esetben csak azokat a legegyszerűbb és legfontosabb ismereteket szeretném összefoglalni, melyeket hasznos tudni mindenkinek, aki búzát termel, vagy bármi köze van a termesztéshez.

 

Az őszi búzának három rozsdabetegsége van:
• a fekete- vagy szárrozsda (Puccinia graminis f. sp. tritici),
• a vörös- vagy levélrozsda (Puccinia triticina, syn: P. recondita),
• a sárga- vagy pelyvarozsda (Puccinia striiformis).

A három rozsdabetegség gazdasági jelentőségéről eltérőek voltak a vélemények, sőt megítélésük az idők során változott, változik is.

Hagyományosan a szárrozsdát tartottuk a legveszélyesebbnek, a múlt században rendkívül súlyos járványok tizedelték búzatermesztésünket. Különösen súlyos volt az 1932-es járvány, ami ugyanakkor elvezette kiváló mikológusunkat, Húsz Bélát arra a felismerése, hogy a járvány kialakulásáért a tartós déli légáramlatok a felelősek, melyek Afrika északi tájairól, a Közel-Keletről és a Balkánról az ott áttelelt és korán felszaporodó uredospóra tömeget Közép-Európa, így hazánk fölé szállítják. A betegség rendkívüli károk okozására képes, melynek egyik alapja, hogy a fertőzés hatására a beteg növény légzése megkétszereződik és így a már szemtermésbe beépült tápanyagokat a növény ellélegzi. Az eredmény: súlyos fertőzésnél a növény ocsút terem.

A betegség veszélyességét korlátozza viszont, hogy meglehetősen ritkán fordul elő – legutóbb 1972-ben lépett fel nagymértékben. Akkor szerencsére fajtáink zöme ellenálló volt. Kivételt képezett egyetlen fajta, a kiváló termőképességű és minőségű Kiszombori 1, ami éppen termesztésbe történő bevezetésének kezdetén tartott. A betegség intenzív megjelenése „megölte” a fajtát.

Nemcsak a nemesítők, hanem minden növénykórtannal foglalkozó szakember figyelmét ébren kell, hogy tartsa az a körülmény, hogy a kórokozó rendkívül változékony egyre újabb és újabb rasszai jelennek meg. Legutóbb az 1999-ben, Ugandában megjelent és terjedő új szárrozsda rasszal (Ug 99) szemben fajtáink zöme nem ellenálló. (Megjegyzem, az újabb és újabb rasszok megjelenése a másik két rozsda populációjára is igaz.)

A vörösrozsdát szintén nagy kár létrehozására tartjuk képesnek, azonban a tapasztalatok azt mutatják, hogy az általa kiváltott kár mértéke kisebb, mint a szárrozsda esetében.

Ez ugyan igaz, de a betegség gazdasági jelentőségét fokozza, hogy sokkal gyakrabban fordul elő, mint a szárrozsda, az évek többségében kisebb vagy nagyobb mértékben számíthatunk gazdasági jelentőségére. Rendszerint a levélrozsda uredospórái is déli szelekkel jutnak hozzánk, a kórokozó hazai áttelelése ritkább és kismértékű.

A sárgarozsdát hosszú ideig ún. „skandináv rozsdának”, a hűvösebb éghajlat rozsdabetegségének tartották. Első számottevő hazai fellépése az 1970-es években az ún. Rana búzákon (Novosadska Rana 1, 2 és 3) fordult elő – elsősorban Baranyában.
(Akkor Király Zoltán akadémikus telefonon feltett kérdésemre közölte, hogy a sárgarozsda már nem „skandináv” – egyik Egyiptomba visszatért aspiránsa már Kairó környékéről jelezte a betegség intenzív fellépését! Tehát a kórokozó hőmérsékleti alkalmazkodóképessége megnőtt.)

Az uredospórák rendszerint északi vagy nyugati légárammal kerülnek hozzánk.

A búzarozsdák tünettana – röviden

Az uredotelepek felett a bőrszövet mindhárom rozsdánál felreped és ezek a nyári- (uredo-) spórák kiszóródnak és a búzát fertőzve újabb és újabb nemzedékeket hoznak létre. Minél több az uredo-generáció és minél gyorsabban követik egymást, annál gyorsabban fejlődik ki a járvány. (Az uredospórák mindig egysejtűek és nyeletlenek – 1. kép)

1. kép: Szárrozsda egysejtű, nyeletlen uredospórái

A búza éréséhez közeledve megáll az uredotelepek képződése és az áttelelést szolgáló teleutospórákat tartalmazó ún. teleutotelepek jelennek meg és zárják a kórokozó fejlődési ciklusát. (A teleutospórák mindig nyelesek és – Puccinia-fajok esetében – kétsejtűek, 2. kép.)

2. kép: Szárrozsda kétsejtű nyeles teleutospórái

A szárrozsda uredotelepei főleg a száron, levélhüvelyen, kalászon találhatók (3. kép)

3. kép: Szárrozsda uredotelepei

A fekete teleutotelepek felett a bőrszövet mindig felreped (4. kép)!

4. kép: Szárrozsda teleutó telepei – a bőrszövet a telepek felett felreped

A levél- vagy vörösrozsda uredotelepei főként a levélen találhatók (5. kép).

5. kép: Vörösrozsda uredotelepei a búza levelén

A fekete teleutotelepek felett a bőrszövet nem reped fel (6. kép)!

6. kép: Vörösrozsda teleutotelepei – felettük az epidermisz nem reped fel

A sárgarozsda uredotelepei világossárgák, igen aprók, sorokban rendezettek (7. kép).

7. kép: Sárgarozsda apró, sorokban rendezett uredotelepei

A teleutotelepek apróbbak, mint a levélrozsda esetében, néha fekete vonalként összefolynak és felettük a bőrszövet nem reped fel (8. kép)!

8. kép: Sárgarozsda apró, helyenként vonalszerűen összeálló teleutotelepei

A pelyva belső felületén is megindul az uredospóra képzés (9. kép), sőt később itt is kifejlődhetnek az apró teleutotelepek.
(A szár- és a levélrozsda gazdacserés faj – a köztesgazdák ismertetésétől és szerepétől ez alkalommal eltekintünk. A sárgarozsdának nincs köztesgazdája – ún. egygazdás rozsdagomba.)

9. kép: Sárgarozsda uredospórái a kalászpelyva belső felületén

A rozsdagombák hőigénye

Az irodalomban rendkívül változatos adatokat olvashatunk a gombák hőigényéről.
Az uredospórák csírázási és fertőzési optimumáról azt találjuk, hogy a
• szárrozsdánál 20-24 °C,
• levélrozsdánál 15-17 °C,
• sárgarozsdánál 10-15 °C.

Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy az uredo-generációk akkor követik leggyorsabban egymást, ha a nappali maximum hőmérsékletek magasabban vannak (szárrozsda 25-27, levélrozsda 20-24 és sárgarozsda 10-15 °C). Persze, ilyen esetben az éjszakai hőmérséklet – amikor a fertőzéshez szükséges felületi nedvesség (harmat) több órán keresztül biztosított – valójában az előzőekben jelzett tartományban lehet.
Mindenesetre egyértelmű, hogy a szárrozsda igényli leginkább a meleget, a sárgarozsda pedig legkevésbé.

A védekezés lehetőségei és nehézségei

A betegségekkel szembeni rezisztencia az egyik nagy fegyver mindhárom rozsdabetegséggel szemben: mindhárom rozsdával szemben rendelkezünk jó ellenállóságú, ugyanakkor jó gazdasági értékmérő tulajdonságú búzafajtákkal. Az ellenálló képesség különböző mechanizmusokon keresztül realizálódhat.

 

A sárgarozsda esetében az ellenállóság egyes fajtáknál hiperszenzitivitáson alapszik. A hiperszenzitív fajtát az uredospórák megfertőzik ugyan, de levelükön uredotelepek nem, vagy csak nagyon korlátozott számban képződnek, viszont a fertőzésre szövetelhalással reagálnak.

Ezek a fajták tehát gyakorlatilag nem terjesztik a betegséget – mivel „nem termelik újra” az uredospórákat – ez bennük az érték. Viszont ilyen nagy járvány esetén – amikor a levegőben uredospórák milliárdjai lebegnek – olyan mértékűvé válik a szövetek elhalása, hogy a fajta termése az asszimilációs felület nagymérvű csökkenése miatt súlyosan károsodik (10. kép).

10. kép: Hiperszenzitivitáson alapuló rezisztenciájú búza – bár uredospórát nem termel, de – a nagy járványban a fertőzésre szövetelhalással reagál és súlyosan károsodik

A védelem másik nagy fegyvere a rozsdák elleni szokásos gombaölő szerek (főként azolok és kombinációik) használata.

Nem túl szerencsés azonban, hogy ezeknek a szereknek a hatékonysága az eddigi tapasztalatok szerint kissé elmarad a másik két rozsdánál tapasztalt kiváló hatástól. Feltételezések szerint ennek az az oka, hogy a sárgarozsdánál az uredotelepek nemcsak a levél színén, hanem a fonákján is jelentkeznek.

A kémiai védekezés további nagy kérdése, hogy hányszor kell védekezni.

Mivel a kórokozó számára ennyire kedvező időjárás esetén 8-10 naponként követik egymást az újabb uredo-nemzedékek, legalább háromszori védekezést kell szükségesnek tartanunk.
Általánosságban megállapíthatjuk, hogy a védekezési készség jónak volt mondható a termelők körében.

Nem szeretnék állást foglalni abban a kérdésben, hogy miként alakulnak a sárgarozsda fellépése nyomán a terméseredmények, milyen veszteségekre számíthatunk.

Annyi bizonyos, hogy ilyen mértékű sárgarozsda-fertőzéssel még nem találta szemben magát búzatermesztésünk, ezért a baj ellenére igyekeznünk kell minél több tapasztalatot szerezni. Nemcsak a kutatóknak, nemesítőknek, hanem az üzemi növényvédőknek, termelőknek is gyűjteni kell tapasztalataikat.

De semmiképp nem feledkezhetünk meg arról, hogy nemcsak a sárgarozsda, hanem másik két „rokona” is súlyos veszélyt jelenthet búzatermesztésünkre!

Dr. Békési Pál c. egyetemi tanár
Szentendre

(Agrofórum Online)