Kísérjenek el minket egy különleges időutazásra! Először Pécs egyik múzeumába látogatunk, majd egy neves gyógyszerész-feltaláló nyomába szegődünk, és felkeressük Nagyhalászt is. Mindezt azért tesszük, hogy felidézzük a méltatlanul elfelejtett „magyar teát”: a Plantát.
Két éve pár napot töltöttem Pécsett, és az úticélok között szerepelt a Janus Pannonius Múzeum felkeresése is. Csak bátorítani tudok mindenkit, hogy bár elképesztően gazdag programlehetőségeket kínál a város, és remek gasztronómiai kalandozásokra is lehetőség van, ha idejük engedi, látogassanak el az ország legnagyobb vidéki múzeumába. Ígérem, nem fogják elpocsékolt időnek tartani.
Azóta követem az eseményeiket, el-ellátogatok az intézmény online felületére is. És milyen jól teszem. Legutoljára ugyanis belebotlottam a Planta teáról készült írásukba, amely felkeltette az érdeklődésemet és nyomozókedvemet.
Mielőtt elkezdjük mélyebbre ásni magunkat a magyar tea gyökereihez, egy alapvetést tisztázzunk. A Planta tea alapanyaga, a hasonló hangzás ellenére, közel sem a közönséges platán (Platanus hispanica) vagy a juharlevelű platán (Platanus acerifolia), hanem a hamvas szeder (Rubus caesius) és/vagy a földi szeder (Rubus fruticosus).
Hazaiak
Hazánkban ez a két szederfaj él vadon, míg a hamvas szederrel leginkább az ártéri erdőkben találkozhatunk, a földi szedernek pedig a hegy- és dombvidék a hazája. A legjellemzőbb különbség a terméseik között látható. Most azonban nem erre, hanem a növény leveleire fordítjuk a figyelmünket. De nem a teakészítés fortélyainak feltárása következik; utazzunk ismét, de most az időben.
Ínséges (tea)idők
A Planta tea piacra dobása előtt is volt már kísérlet arra, hogy a teaínség megoldására valamilyen hazai válasz érkezzen, vagyis nagyobb mennyiségben állítsanak elő a hagyományos tea ízére emlékeztető „készítményt”.
A teaínség magyarázata pedig roppant röviden megfogalmazható: az I. világháború, amikor is számos póttal kellett pótolni az eredeti termékeket. Az első, széles körben elterjedt pót-teakeverék a hazai flóra képviselőiből – például szederlevélből, hársfavirágból és koriandermagból – született meg dr. Augustin Béla és dr. Darvas Ferenc kutatásainak köszönhetően. Arról, hogy milyen ízű volt, sajnos feljegyzést nem találtam.
A második generációs teakeverékről, amelyet Halmi Pál gyógyszerész-feltaláló nevéhez köthetünk, már annál inkább van információnk. A második világháború idején a fekete tea beszerzése jelentősen megnehezült, így új, hazai alapanyagokból készült teapótlókra volt szükség.
Halmi szederlevélből fermentált teát alkotott meg, melynek különleges aromáját saját fejlesztésű egyiptomi illóolajkeveréke adta. Az 1920-as évek végén, az egyetem elvégzését követően Halmi, amellett, hogy az egyetemi gyógyszertárban dolgozott, munkát vállalt a MEDICA PLANTA gyógynövényexport- és importcégnél, mint gyógynövényszakértő, sőt a MIR vegyészeti vállalatnál is mint illóolaj-specialista (ahogy nyilatkozta, az álláshalmozásnak az érdeklődésen kívül a megélhetés volt a fő motivációja).
A MIR vállalatnál a tea utóízesítéséhez szükséges illatanyag kutatására kapott megbízást. Ezt sikerrel teljesítette, azonban a II. világháború kitörése megakadályozta abban, hogy a fejlesztéssel megjelenjen a piacon. A háború miatt a teának és más egyéb élvezeti termékeknek is igen megemelkedett az ára a vámok miatt, így az ifjú gyógyszerész immár egy póttea elkészítésére kapott megbízást.
Trágyaléből élvezeti érték
Miután Halmi rátalált az elődök receptjére, ő is a szederlevelet választotta a feladat megvalósításához. Mint azt a visszaemlékezésében felidézi: „az első forrázat mindenhez hasonlított inkább, mint teához, leginkább trágyaléhez. Nyersen tehát nem volt fogyasztásra alkalmas.”
Elkezdett vele kísérletezni, és rájött, hogy fermentálva teljesen megfelelő színű, méregmentes anyagot kap, az illatosításához pedig felhasználta a korábban kifejlesztett illóolaj-keveréket. A találmány sikert aratott, már csak név hiányzott, de nem túl hosszú gondolkodás után a termék a Planta nevet kapta meg.
Amikor még mi szállítottunk teát a MEINL-nek
Akadozva indult meg a terjesztés. A megélhetési gondok ösztönzően hatottak a feltalálóra, így egyrészt a gyógyászatba „ajánlotta be” a találmányát, sikerrel, mint kiderült, az újszülött csecsemők teáztatására kiválóan alkalmas volt.
A valódi áttörést az jelentette, hogy a MEINL cég teáért folytatott beszerzési nehézségei miatt új megoldásokat kellett keresni. Az osztrák cég tíz mázsát(!) rendelt a magyar teából, TEAN néven kezdte el forgalmazni azt a teakeveréket, amelynek 10%-a valódi tea és 90%-a magyar Planta volt. Mindeközben a Planta – érzékelve a MEINL nyomását – fokozott erővel kezdte népszerűsíteni az eredeti terméket.
Minden időben Planta-tea!
A Nyírvidék című lap 1943-ban közölt írása pontosan beszámol arról, hogy miként is készült a magyar tea szederlevélből a nagyhalászi teagyárban. Eszerint a fermentálás hatvan fokos teremben kezdődött, majd innen kerültek át a levelek egyre hűvösebb helyiségekbe.
A fermentálás eredményeképpen a levelek pórusa kitágult, a kellemetlen ízű és illatú anyagok távoztak, az illóolajok és aromák felszabadultak. A fermentálás után a levelek a szitálóba kerültek, majd színezték őket.
Az állam államosít
1949-et követően a MEDICA PLANTÁ-t is államosították. A magyar tea előállításának és forgalmazásának lehetősége így került át a HERBARIA-hoz. Ahogy a boltok polcain megjelentek a baráti országokból érkező teafélék, úgy szorult vissza a Planta iránti érdeklődés. Az idősebb generáció az 1970-es évek elején még találkozhatott egy-egy jellegzetes papírzacskóval, amelyen a Planta név szerepelt.
Múltkóstoló recept
Azok számára, akik ezek után ugyanúgy kedvet éreznek arra, mint én, hogy a Planta teát elkészítsék és megízleljék, azt javaslom, hogy látogassanak el az Erdőkostoló blogra, ahol – többek között – megtalálják az elkészítésének módját.
Borsos (árú) tea
A tea mint herbatea első hazai említése egyébként 1701-re tehető. A teafüveket eleinte a patikák gyógyszerként árusították, mégpedig igen borsos áron. 1736-ban a debreceni városi patika „Decocto Caffe et Thea” (kávé és teafőzés) címen 16 Ft és 14 krajcárt szedett be, ez ma több mint havi 460 000 forintot jelentene.
1744-ben Moser Zsigmond (a debreceni városi gyógyszertár gondnoka) részére kiadott tanácsi utasításból látható, hogy az élvezeti cikk árusítása fontos része volt a patikuslétnek: „[…] Az, ami a borszesz (vinum sublimatum), tea, kávé, dohány eladásából naponkint befolyik, külön kasszában tartandó s az eladott mennyiségről jegyzék vezetendő.”
Van, aki forrón, van, aki sóval szereti
A teát hazánkban 1820 körül kezdik általánosabban fogyasztani. A teadélutánok és a teaestélyek divatba jöttek. A megfontolt polgárság kezdetben elítélte a párizsias tea-, kávé- és csokoládéfogyasztást, de aztán engedett.
A teázás elterjesztésében nagy szerepet játszottak a honleányok, de hazánk nagy férfiúi, így Petőfi, Jókai, Széchenyi István, Görgey Artúr is teáztak, mégpedig utóbbi a feljegyzések szerint sóval ízesítette az illatos italt.
Van, aki szőlőlevélből
Hazánk első ismert teapótszerével Török József gyógyszerész kísérletezett, találmányának teszteléséről beszámolt az Orvosi Tár 1845-ös számában. Lepecsételt, jelzés nélküli dobozokból vizsgálta egy illusztris bizottmány a frissen készült forrázatot színre, illatra és ízre.
„Eredményül […] a rendszeresen theával nem élők, kellemesebb ízű és illatúnak találták a szőlővirág forrázatát […] majd ismét a tejjel és rhummal vegyített forrázatok sajátságai hasonlíttattak össze. Ez alkalommal, miként az ízlés dolgában szokott lenni, elágazóak voltak a vélemények. Bár a honi szőlővirág honfiúi buzgalommal sem lett versenytársa a kínai teának, […] az idegrendszert kevésbé izgatja.”
Vigyázat, hamisítvány!
A Kőszeg és Vidéke 1902. június 15-ei számában tanulmány jelent meg a teáról: „[…] A tea igen kellemes, enyhén fűszeres ital, a kávénak megfelelő jó ízzel, de ennél sokkal jobb hatással.
A teánál is fordul elő ugyan hamisítás, például vadcseresznye-levelekkel, már kifőzött teával is sokszoros visszaélés történt, különösen régebben mikor a tea meg drágább volt. […] Ajánlatos nem nagyon olcsó, hanem jobb teát jó hírnevű teakereskedésekből beszerezni, ahol azt jól elzárva és becsomagolva és ekként idegen illatoktól megóva tartják.”
(Forrás: Gyógytörténet)
