Hódok, kincskeresés, na meg a Mariska

A lelkes kis csapat Tiszafüredről indult el erre a minitúrára, összességében mindössze 8 km-t tettünk meg, ez idő alatt viszont valóban hihetetlen mennyiségű információhoz jutottunk. A Tisza melletti ártéri erdőt, ahol jártunk a helyiek Kalmár-partnak hívják. Két magyarázat van erre, az egyik az, hogy, egykor messze földön híres gyümölcsösök voltak itt, a fürediek pedig a megtermelt almával, szilvával a folyó segítségével intenzív cserekereskedelmet folytattak. Mások szerint pedig a Kalmár családé volt az a terület…

Mindez mára a múlté, legfeljebb egy-egy birsalmafa maradt mutatóba, helyüket az ártéri erdő fái, zömében szürkenyár és juhar vette át. A túraútvonal ezen vezetett át, egy keskeny, számomra gyakorlatilag láthatatlan ösvényen, amit, mint megtudtam, Barbara és Csaba (róla később esik majd szó bőven) alakított ki, a magunk mögött hagyott tél alatt. A kanyargós ösvény időnként a víz közvetlen közelében haladt, így több helyen láthatók voltak a hódok – erősen megosztó – jelenlétének nyomai. Megdöbbentő látni azt, ahogyan 30-40 éves fákkal is képesek viszonylag rövid idő alatt elbánni. A friss vidranyomok a kiszáradt iszapban szintén gyakran fel-feltűntek, ha halkabban, gyakorlatilag csendben járunk, ezeket az élőlényeket is láthattuk volna, így azonban nekünk csak a nyomaik maradtak. A vízimadarak viszont megszokták az emberi jelenlétet, a kócsag fel sem röppen közeledtünkre…

100 éves ipartörténeti emlék

Az erdőt magunk mögött hagyva a szivattyútelepre érkezünk, amely közel 100 éves, bőséges látnivalót tartogat az ide érkező számára, a vezetője pedig örömmel válaszol a kérdéseinkre. Útközben már Barbarától megtudtuk, hogy a telep rendeltetése az volt, hogy a Tiszafüredi-főcsatornán érkező belvizet átemelje a Tiszába. A Kiskörei Vízlépcső megépítése folytán a Tisza visszaduzzasztása a tiszafüredi szakaszt is érintette, a gravitációsan történő vízbevezetés lehetetlenné vált, így a gravitációs zsilipet 1973-ban elbontották. Ezt követően a Tiszafüredi-főcsatorna által szállított belvizet teljes mennyiségben a szivattyútelep emelte a Tiszába. Ma már a szivattyúház nem üzemel, de a csodálatos, háromhengeres dízelmotorok és egyéb ínyencségek adnak bőven még okot a szemlélődésre, mint ahogy az épület is, amely immár ipartörténeti érték.

A túra a „Mariskánál” ér véget, ahol ottjártamkor éppen Pilvax napok voltak, vagyis az 1800-as éveket megidéző desszertekkel, kávékkal fogadták a betérőket. Mielőtt azonban hihetetlen gyorsasággal magamhoz vettem volna a leadott kalóriákat, Barbarával, majd Csabával igyekeztem szót váltani. Barbara gyorsan leszögezi, hogy az ötletgazda Csaba, vagyis, Barabás Csaba Heinz, mint ahogy a Mariska étterem, illetve falusi vendégház létrehozása is hozzá köthető. Ennek ellenére bőven van beszélgetnivalóm Barbarával is, hiszen az ilyen típusú, gyakorlatilag a térségről teljes képet nyújtó túravezetés rendkívül ritka. Mint megtudom, Barbara, mikor nem a „We Love Tisza-tó” ügyeivel foglalkozik, akkor tanít, mégpedig egy közgazdasági szakközépiskolában.

Csabával egy turizmussal kapcsolatos képzésen találkoztak, és hamar közös nevezőre is jutottak, így érthető, hogy másfél évvel ezelőtt Barbara is csatlakozott a portál stábjához. Szerkesztői feladatai vannak, összeszedi az összes programot, amelyet a Tisza-tó környékén, illetve a Hortobágyon meghirdetnek, emellett cikkeket ír, hiszen a portál fő feladata az információnyújtás: „Nagyon sok témában szeretünk elmerülni, van helytörténeti sorozatunk is, ezt nagyon szeretik az olvasóink.” A cikkek mögött, igen komoly szakmai munka húzódik, Barbara levéltári anyagokat kutat fel, könyvtárba jár források után keresgélve, szakembereket keres fel. Mindemellett pedig programokat szervez.

Vízitúrák, SUP oktatás, kincskeresés

„A programszervezés úgy jött, hogy észrevettük, hogy az igényekhez igazodó koordináció hiányzik. Olyan, hogy programszervező, nincs a Tisza-tónál. Rengeteg itt a látnivaló, de sokszor az ide érkező vendég nem tudja, hogy mit lenne érdemes a nyaralása alatt megnéznie, felkeresnie. Mi pedig ismerjük a Tisza-tó legszebb részeit, tudjuk melyek a felkapott, vagy esetleg a csendes, eldugottabb részek. A csoportok, családok elmondják, hogy mit szeretnének, mennyi időt és mekkora összeget akarnak erre fordítani én pedig összeállítom a javaslatomat. Vagyis bérelek csónakot, biciklit, foglalok asztalt. Nyáron leginkább a csónak, a kerékpár-, illetve a vízitúrák jönnek szóba, illetve nagy az igény a SUP oktatásra, illetve túrákra is. Kell a változatosság, de ehhez szükséges, hogy ismerjem a Tisza-tó minden szolgáltatását. Tavaly pl. minden strandot körbejártunk a Tisza-tavon és leteszteltük azokat, melyből cikk is született, amit az olvasóink megint csak nagyon szerettek”.

Az általam is végigjárt túra mellett, a nagy meleg beköszöntéig a Tiszaigari Arborétumba szervezett program az, amely fokozott érdeklődésre tart számot. Nem csoda, hiszen a környék egyetlen arborétuma számos ritka fajnak ad otthont, de mindezeket a látnivalókat Barbara interaktív tanösvénnyel gazdagította, illetve – a kisebbekre is gondolva – még kincskereséssel is:

„Az arborétumot egy telefonos alkalmazás segítségével járhatják be a túrázók. Ez az alkalmazás segít abban, hogy minél érdekesebben, hasznosan teljen el az a pár óra. Az applikáció abszolút felhasználóbarát és a tartalma úgy van összeállítva, hogy gyerekek, családok is könnyen tudják kezelni. A gyerekeknek készült kör igazából egy keresőjáték, mivel az állomásokon egy 9 részből álló játék darabjai vannak elrejtve. Mindegyik körhöz GPS pontok, állomások vannak rendelve és minden állomásnál előre feltöltött információkat tölt be az alkalmazás. A túravezetésen telefonos alkalmazás használata nélkül is részt lehet venni, az információkat folyamatosan ismertetem, a pedagóguspályának köszönhetően szerencsére a hangom távolabb is jól hallatszik.”

És akkor a Mariska

Mielőtt Barabás Csaba Heinzzel beszélgetni kezdtem, az járt a fejemben, hogy rendben, én szeretem ezt a térséget, de vajon mi vesz rá valakit arra, hogy hátrahagyva a nyugodt (?) budapesti életét, a Covid-járvány közben, vidéki nehezítő körülmények között éttermet nyisson, vagy pl. egy machete-vel ösvényt vágjon a bozótba, hogy az megfelelő legyen túraútvonalnak… Íme, Csabától a válasz:

„Anyai nagyapai ágon tősgyökeres tiszafüredi vagyok, a nagyapámék módos parasztemberek voltak, gazdálkodtak. Szántóföldjük, jószáguk, gyümölcsösük volt, sőt, még egy sörfőzdéjük is. Mivel rengeteget voltam kiskoromban náluk Tiszafüreden, már gyermekkorban rám ragadt a Tisza és a Tisza-tó szeretete.”

Mint azt Csaba felidézi, nem csak játék és móka volt ez a gyermekkor: „Nagyapám igazi parasztember lévén befogott mindenbe, szóval tavasztól őszig a kertben minden munkában nekem is részt kellett vennem. A kézi talajműveléstől kezdve a gyümölcsszedésen át az osztályozásig, a borsófejtésig, máktörésig, szőlőszedésig – egyszóval mindent kipróbáltam. Nem is emlékszem, volt-e olyan kerti munka, amiben nem kellett előbb-utóbb ’napszámban’ dolgoznom, melyek közül számomra a legnagyobb kihívást a krumplibogár-szedés, illetve a hernyógyűjtés jelentette. Ilyenkor pedig az volt a legjobb a számomra, amikor elment valahova és nagymamám így szólt: Na, gyere be fiam a napról!”

A családi ház a 90-es évek végéig megvolt Tiszafüreden, és amíg a történetben szereplő nagymama élt, Csaba gyakran lejárt ide. Aztán mikor tehette, vett egy romos házat, lebontotta és épített helyére egy új vályogházat, ezekből aztán vendégváró apartmanok lettek. Az étterem ötlete is elég korán megfogalmazódott, de a lehetőség anyagi és egyéb megfontolások miatt csak 2017-ben jött el. Akkor kezdték el feleségével közösen tudatosan építeni és tervezni az éttermet, ami 2021. június 10-én nyílt meg.

„A terv eredetileg egy ‘farm to table’ típusú étterem volt, ami időközben módosult, részben azért, mert bármennyire is vidék, Magyarország nem Franciaország, itt helyi vagy környékbeli termelésből szinte teljesen lehetetlen egy étterem étlapját összerakni. Ezért időközben egy modern magyaros és kifinomultan házias étterem lett a Mariskából. De erre sem mondjuk vagy gondoljuk azt, hogy végleges: pont az a lényege a koncepciónknak, hogy még a szezonon belül is rugalmasan és frissen reagálunk az idényenként változó éttermi igényekre, így egyáltalán nem biztos, hogy ami most a Mariska, az öt év múlva is a Mariska lesz. Nyilván erre most sokan felkapják a fejüket, hogy így hogyan lesz az étteremnek kialakult stílusa, miként találja meg ’önmagát’. Ez egyszerűen egy más szemlélet, mi pedig mindig az aktuális és friss fogyasztói igényeket akarjuk megtalálni, aztán ők majd megtalálnak benne minket…”

Valamennyire azért sikerült megvalósítani az eredeti irányt is, egyre több dolgot tudnak ugyanis helyből vagy a közelből beszerezni. Persze, hangsúlyozza Csaba, ebben benne van az is, hogy ha meglátják azt, hogy valaki értéket termel, akkor azonnal melléállnak, támogatják vásárlással és kommunikációval is. Ehhez jön, hogy bár a gyerekkori élmények kiábrándítóak voltak, végül mégiscsak elkezdtek gazdálkodni, még, ha oly kicsiben is:

„Nyilván a gasztronómiai fejlődés fontos, ennek része a minőség javítása, a helyi alapanyagok nagyobb mértékű alkalmazása, de ugyanennyire lényeges, hogy egyfajta igazodási vagy kiindulási pont legyünk fiatal tehetségeknek akár szakács, felszolgáló vagy cukrász vonalon. Ez a legnehezebb, mert itt is – akárcsak az ország más pontjain – nem mindig tudják vagy akarják a fizetéssel arányos munkát nyújtani. Egyelőre ott tartunk, mint sokan mások, hogy a nem kis összegű fizetésekért cserébe még nem minden esetben azt kapjuk, mint feltételeznénk azt tanulmányi vagy szakmai múlt alapján, hanem inkább a felét.”

A Pilvax rendezvény is jól mutatja azt a koncepciót, hogy a Mariska nem csupán „étkezések színtere” szeretne lenni, hanem az adottságok miatt kulturális program szempontból kiemelt hellyé kíván válni, és ezen az úton is nagyon jól halad.