A Hungaro Torma Kft. egyike annak a mintegy tíz felvásárló cégnek, amely Bagaméren és környékén, ha lehet így mondani a „tormaland-en” működik. A Kft. az Erich Trapp Scandia Meerrettich-Fabrikate GmbH & Co. KG leányvállalataként tevékenykedik, így - ez pedig manapság már ritkaságszámba megy - biztos felvásárló áll mögötte. A cég ügyvezetőjével, Gergelyné Nagy Krisztinával, és a bagaméri telep vezetőjével, Gergely Jánossal beszélgettünk.
A Hungaro Torma a 2000-es évek óta családi vállalkozásként üzemel, az alapköveket Krisztina édesanyja tette le, aki 2018-ig a cég ügyvezetőjeként dolgozott. A cég méretei az elmúlt tizennyolc évben nem sokat változtak, ügyvezetőből, felvásárlóból, egy titkárnőből és öt-hat alkalmazottból áll mindössze a csapat. A beszállító családok száma, hangsúlyozom családoké, mert erre mindkét beszélgetőtársam nyomatékosan felhívja figyelmemet, 150 körül mozog:
„Nem termelőink vannak, hanem családjaink. Ez a dolog nem működik úgy, hogy évi egy alkalommal találkozunk, átvesszük a tormát az emberektől, aztán feléjük sem nézünk. Ez itt, a keleti végeken nem lehetséges. Az itt élő családoknál rengeteg probléma adódik év közben, szociális, egészségügyi, és még sorolhatnám… Mi próbálunk a családjainknak segítséget nyújtani ezeknek a nehéz élethelyzeteknek a megoldásában is.” – mondja Krisztina.
Mint megtudom, az, aki egynegyed hektáron termel, elképzelhető, hogy más anyagi körülmények között él, mint az, aki nagyobb területet művel. Előfordulhat ugyanis, hogy a negyedhektáros családok mögött biztos munkahely áll, a „tormázást” keresetkiegészítés miatt folytatják, ennyi telik az energiából, időből. Arról, hogy mennyire jellemző az éveken átnyúló kapcsolat felvásárló és beszállítók között, János így beszél:
„Háromnegyedében ugyanazokkal a családokkal dolgozunk, mint a kezdetekben, ez azonban azt is jelenti, hogy a termelőink idősödnek.”
Nem akarják…
Ezzel elérkeztünk az ágazat egyik legnagyobb gondjához, ez pedig a munkaerőhiány.
„Nem akarják a fiatalok ezt a munkát választani. Az itt élők zömét az elmúlt években felszívta az építőipar, sokan külföldön, vagy az ország nyugati felében keresnek maguknak megélhetést. Azok pedig, akik mezőgazdasággal foglalkoznak, sokkal inkább választják azt, hogy kukoricát, búzát termesszenek, mint a kézi munkát igénylő, évek óta egyre kevéssé rentábilisan termeszthető tormát.” – sorolja János.
Egy ilyen év, mint az idei, vetem fel, hozhat változást ebben a szemléletben, hiszen hosszú idő óta most először van jó ára a tormának. Az elsőosztályúért 500 Ft-ot fizetnek, de jó áron kel el akár a harmad, sőt a negyedosztályú is. Ennek a magas árképzésnek a munkaerőhiányon túl az oka roppant egyszerű, nevezetesen az, hogy nincs elég torma:
„Mintegy harminc-negyven százalékkal termett kevesebb az idén, mint amennyire igény lenne” – mondja Krisztina. Ennek több oka is van: leginkább az aszályos időjárás, de a romló talajviszonyok is közrejátszottak abban, hogy nem jött le annyi torma a földekről, illetve nem olyan minőségben, mint amire igény lenne.
Túl sok az eszkimó kevés a fóka…
A tormára ugyanis folyamatos, nagy érdeklődés van, leginkább Németországban, illetve az észak-európai térségben. Ennek az igénynek a kielégítésére pedig egy viszonylag kis terület áll rendelkezésre, ez pedig az Érmellék, a maga mintegy 1200-1500 hektárjával, amelyen a torma termesztése mintegy száz éve folyik. Az európai össztermelés mintegy 80%-át ez a térség biztosítja. Hazánkon kívül Lengyelországban, Ukrajnában, illetve Ausztriában foglalkoznak még termesztéssel, de meghatározó jelentőségűek továbbra is a Bagaméren és körzetében elhelyezkedő földek, amelyek igen változatos talajjal rendelkeznek. Ahogy János fogalmaz, a homoktól a kötött agyagig minden megtalálható itt.
„Egy hektárról 10 tonna tormának kellene lejönni, akkor lenne átlagos években rentábilis a termelés, most pedig ez a mennyiség extraprofitot jelentene.”
Csak éppen ezt a mennyiséget ebben az évben igen kevesen tudták hozni, a már említett, kis túlzással csapadékmentesnek nevezhető nyáron túl, az évtizedek óta tormatermesztésre használt talajok kifáradása miatt.
„Évről-évre romlik a minőség, mára már a következő évre szükséges mennyiségű szaporító anyagot sem tudjuk betakarítani. A megoldás kézenfekvő volna, vetésforgó szerkezet alkalmazása és trágyázás. A gond csak az, hogy negyedparcellákon nem tud a termelő vetésforgót alkalmazni, a falusi állattartás megszűnésével pedig a szerves trágya forrása is bezárult. Természetesen lehetne talajjavítókkal, műtrágyákkal segíteni, azok azonban túl drágák ahhoz, hogy a termelők zöme élni tudjon azokkal. A termesztők tehát a feltétlenül szükséges és muszáj input költségeket, mint pl. növényvédő szereket kifizetik, de ennél többet igen ritkán.”
Apropó növényvédelem: János elmondja, hogy a „régiek” beszámolói szerint egykor egyáltalán nem, vagy alig volt kártevője a tormának. Ma már ez sajnos nem így van, a földibolha, a repcedarázs fekete álhernyója komoly pusztításra képes, a vírusos levélmozaik ellen pedig gyakorlatilag nincs megfelelő hatékonyságú védekezés. Ennek következtében az egykori csalánleves permetezés már nem elég, a rendelkezésre álló engedélyezett szerek azonban drágák, és csak viszonylag kis választékban elérhetőek.
„Annyira kicsi ez az ágazat, hogy a vegyszer gyártóknak nem éri meg erre specifikus fejlesztésekkel előállni.” Kérdésemre, hogy valamilyen módon nem tudnak-e ezen segíteni, elmondja, hogy ezt is megpróbálták.
„Voltak évek, amikor előre megfinanszíroztuk a növényvédelmi költségeket, és a termelők 95% korrekten vissza is fizette azt, de volt olyan, aki költségekkel és a tormával együtt eltűnt. Ezt a kockázatot sajnos nem engedhetjük meg magunknak, így, bármilyen fájó is, fel kellett ezzel a gyakorlattal hagynunk.
Az öntözés, illetve a nem öntözés mögött is hasonló okok állnak, mint a talajmegóvás esetében. Vagy a szükséges anyagiak hiányoznak, vagy az akarás, hiszen egy bérlőnek nem áll érdekében a kútfúrással együtt járó adminisztrációs kihívásoknak eleget tenni, illetve öntöző rendszert kiépíteni. Mindezek a tények baljós jövőt sejtetnek, mint ahogyan a már említett munkaerőhiány is, amelyre egyetlen válasz a gépesítés lehetne.
Csakhogy…
Akárcsak a növényvédő szerek esetében, kifejezetten a tormatermesztésre kifejlesztett gépek sincsenek. Amelyeket pl. az osztrák gazdák használnak, tudom meg Krisztinától, azok egyéni fejlesztések, amelyek kivitelezését a szerencsésebb Lajtán túli gazdálkodó tudja finanszírozni, bagaméri társa azonban nem. Az is hozzátartozik az igazsághoz, tudom meg, hogy a torma termelésnek legfeljebb bizonyos szakaszait lehet gépiesíteni, a munkálatok java részét nem.
Ezentúl a bagaméri torma egyik fontos előnye épp a kézzel történő termesztésből adódik, és ezáltal plusz értékkel bír: a világon egyedülálló, hogy kézzel teszik a földbe, rakóvassal. Ahol ez a művelet géppel történik, ott a gép nem tudja a gyökeret 90 fokos szögben letenni, csak ferdén, így nem tudja úgy felszívni a tápanyagokat a földből, mint az általunk termesztett. Külföldön jobbára géppel rakják a tormát, ott szinte mindenhol sréhen, majdnem fektetve helyezi a talajba a gép. Az érmelléki torma egyedülálló ízében jelentős szerepe van annak , mondja János, hogy mennyi időt tölt a földben. Az ideális az, ha a torma legalább fél évet van a talajban, ellenkező esetben éretlen keserű íze lehet.
Ez, a mostani kiélezett versenyhelyzet pedig ennek sem kedvez. A korábban hatvan napra fizető felvásárlók is előre utalnak, versenyeznek egymás áraival, így próbálnak a szükséges mennyiséghez hozzájutni.
„A mostani helyzet nekünk sem egyszerű, elsődleges feladatunk a szerződött partnerünk igényeinek kielégítése. A német cég előre finanszíroz, mint minden évben. Jelenleg a felvásárláshoz azonban dupla akkora összegekre van szükségünk, mint a korábbi években, természetesen a szükséges pluszköltséget megkapjuk, de ehhez idő kell. Hiányévben szerencsésebbek azok a cégek, akik egyszerre kevesebb mennyiségre, de több feldolgozó felé kötnek szerződést, ezáltal gyorsabban tudják forgatni a tőkéjüket és fizetni a termelőket. Azonkívül mi szigorúan betartjuk, betartatjuk a nyomon követés előírásait. Ez alatt azt értem, hogy a mi telepünkre külön válogatva, osztályok szerinti csoportokban, zsákolva érkezik be a torma, így könnyen visszakövethető, melyik tétel pontosan melyik termelőtől származik.”
Fix árra volna szükség
Beszélgetőtársaim töviről-hegyire ismerik a torma ágazat minden szegmensét. Ennek ellenére, mint elmondják, teljességgel bizonytalanok a jövőt illetően. A mostani magas árak elképzelhető, hogy új termelőket vonzanak be, akik jó lehetőséget látnak a torma termesztésében, és várható, hogy akár új tőkét is tudnak invesztálni az ágazatba. Ismernek azonban olyan gazdát is, aki most, a csúcson kívánja ezt a munkát abbahagyni. Amiben azonban teljesen biztosak az az, hogy az árképzést valamilyen módon szabályozni kell, illetve kellene:
„Minden szezon kezdetén meg kellene állapodni egy olyan felvásárlási árban, amely elfogadható a termelőnek és a feldolgozónak is. Így lehetne tervezni, kalkulálni mindegyik félnek. Enélkül a mostani helyzet többször is megismétlődhet, és a piac teljességgel kiszámíthatatlanná válik.
| Ha nem is a nyereg alatt hozták magukkal, de a feljegyzések szerint már a honfoglaló őseink is ismerték és rendszeresen fogyasztották a Kárpát medencében is őshonos tormát. A legújabb kori torma történelem az 1800 és az 1900-as évek fordulóján vette kezdetét, mégpedig Debrecenben, ahol az akkoriban megtelepedő bolgár kertészek mintegy 25-30 ha területen, hagyományos módon termesztettek tormát. A termelési technológia gyökeres átalakulása az 1920-as években történt meg, amikor Ausztriából Bagamérba ”érkezett” a nürnbergi szaporítóanyag és az akkoriban újdonságnak számító ún. bakhátas termelés. A második világháború a tormaföldeket és művelőiket sem kímélte, így a hajdúságban a tormatermesztés az ötvenes években indult újra, immár merőben más tulajdonviszonyok között. |
