A káposztafélék (Brassicaceae) botanikai szempontból az egyik legnépesebb család, de gazdaságilag is igen jelentős, számos zöldségfaj mellett takarmánynövények, gyógy- és fűszernövények tartoznak a csoportba. Emberi táplálkozásban több mint 30 fajnak van kisebb-nagyobb szerepe, a világ minden táján termelik, több országban a legjelentősebb, legnagyobb mennyiségben fogyasztott zöldségnövény.
Magyarországon 20-25 kg/fő/év között mozog a káposztafélékhez tartozó zöldségfajok fogyasztása, a nagyobb jelentőséggel bíró fejes és kelkáposzta (1. kép), valamint karalábé és karfiol mellett, az utóbbi években megnövekedett a brokkoli, a kínai kel és a kelbimbó iránti igény is, a leveles kel, a bordáskel (pakchoy) és botanikai értelemben a családhoz tartozó étkezési répáknak, mint érdekességeknek és különlegességeknek csak a házikerti termesztésben van kisebb jelentősége.
Nemcsak a fajok száma miatt – melyeknek levelét, hajtását, virágát, gumóját fogyasztják – nehéz egységes környezeti, azaz tápanyagigényről beszélni, a tenyészidejükből adódóan is nagy a különbség, sok esetben egy-egy fajon belüli tápanyagigény nagyobb különbséget mutat, mint az egyes fajok közötti. Egy korai fejes káposzta a 20-30 tonnás termésével viszonylag kevés tápanyagot vesz fel a talajból, szemben egy tárolási fajtával, amelynek hozama esetenként meghaladja a 100 tonnát is.
Tápanyagigény vonatkozásban a számos különbség és eltérés mellett van néhány hasonlóság is, főleg a mikroelemek, illetve ultramikroelemek tekintetében, amit a termesztésben, a tápanyagellátás tervezésénél célszerű figyelembe venni.
Talajigény
A gyakran tapasztalt mikroelem-hiánytüneteknek sok esetben nem az abszolút hiány az oka, a szükséges mennyiség rendelkezésre áll a talajban, csupán egyes környezeti tényezők, mindenekelőtt talajtulajdonságok gátolják a felvételüket, így az okok vizsgálata során érdemes a talajigényből kiindulni. A káposztafélék általában a középkötött, hűvösebb fekvésű, vályogtalajokat kedvelik, de a koraiak homokos vályog, illetve vályogos homokon történő termesztése, a gyorsabb felmelegedés és az abból adódó koraiság miatt, előnyösebb.
A talajok szerkezetével, humusztartalmával szemben támasztott magas igényük miatt, mindenképpen a szerves trágyázott szakaszba kerüljenek, ami különösen érvényes a karfiolra és a brokkolira.
Zöldségfélék között a káposztafélék az úgynevezett „kevésbé sóérzékenyek” csoportjába tartoznak, ami azt jelenti, hogy a nagyobb adagú műtrágyát, a töményebb tápoldatot, a kisebb mértékű túltrágyázást jobban elviselik, hasonlóan a magasabb EC értékű öntözővizet. Ilyen tekintetben kivételt képez a brokkoli és a karfiol, amelyet a szakkönyvek a sóérzékenyek csoportjában említenek.
pH igény tekintetében a többi zöldségfajokhoz képest nincs különbség, a semleges, enyhén savanyú talajokat kedvelik, bár egy veszélyes betegségük gyakorisága, a káposztafélék plazmodiofórás gyökérgolyvája (Plasmodiophora brassicae), a savanyúbb kémhatású talajokon szokott fellépni.
Meszes talajokat kevésbé viselik el, 5% szénsavas mésztartalom felett több mikro- és félmikroelem hiánya jelentkezhet.
Tápanyagigény – mikroelemigény
A szárazanyag döntő többségét (93-94%-ot) három elem (szén, oxigén és hidrogén) alkotja, a többit 15 elem teszi ki, amelyek mennyisége jelentős mértékben eltér, csoportosításuk egyik gyakori módja is ezen az alapon történik. Az úgynevezett makroelemek és mezoelemek 1-0,01%-ban alkotják a szárazanyagot, míg a mikroelemek csak 10-2-10-4 mennyiségben, azaz nyomokban fordulnak elő, innen származik a nyomelem elnevezésük is. A molibdén, mint a káposztafélék fontos tápeleme ennél is kisebb arányban, csak 10-5-10-6-ban van jelen a növényi szövetekben (1. táblázat). Hangsúlyozni kell, a mennyiség szerinti csoportosítás nem a tápelemek fontossági sorrendjére utal, pusztán a növényben előforduló mennyiségüket jelzi.
1. táblázat: A növények által felvett tápelemek mennyiség szerinti csoportosítása
A fentiekből következik, hogy a zöldségnövények kiugró termés esetén is, legfeljebb néhány kilogrammot hasznosítanak hektáronként a mikroelemekből, szemben a makrotápanyagokkal, melyekből nagyságrenddel több az igény.
A hosszú tenyészidejű ipari és tárolási káposztafajták (fejes káposzta, kelkáposzta, karalábé, karfiol) hosszabb tenyészidejükből, nagyobb termésükből és magasabb szárazanyag-tartalmukból adódóan 3-4-szer annyi tápanyagot építenek be szervezetükbe, mint a korai fajták. Vagyis a tenyészidő hosszúsága, a termésmennyiség és a növény által felvett tápanyagok mennyisége szoros összefüggést mutat, ami a mezo- és mikroelemekre is érvényes, és amit az igény számításakor figyelembe kell venni.
Felvetődik a kérdés: Ennyire szegények a kertészeti talajok mikroelemekben (mezoelemekben), hogy a jelzett néhány kg-os igényt sem képesek fedezni? Szokás beszélni abszolút és relatív tápanyaghiányról, az egyik esetben ténylegesen hiányzik az illető tápelem a talajból, míg az úgynevezett relatív hiány esetében, ami gyakori a mikroelemeknél, a talajban ott van a tápelem, csak a felvétele, a növénybe jutása akadályozott. Míg a mezoelemek esetében (pl. magnézium) gyakoribb az abszolút hiány, addig a mikroelemekre általában a relatív hiány a jellemző. Ilyen esetben az elsődleges megoldás a zavaró tényező megszüntetése, a tápelem pótlása csak abban az esetben indokolt, ha felvételt akadályozó tényező felszámolása lassú, nagyon költséges, vagy nem lehetséges.
A zöldségfélék – abból adódóan, hogy botanikailag és származásuk tekintetében nagyon különbözőek (8 géncentrumból származnak) – tápanyagigényük és tápanyagfelvétel-dinamikájuk is nagyon különböző, ami természetesen vonatkozik a mikroelemkre is. Ebből is adódhat, hogy szinte azonos körülmények között, az egyik káposztafélén jelentkezik, a másikon nem a mikroelemhiány. A szakirodalomban a zöldségnövények mikroelemigénye tekintetében számos besorolás ismert (nem egy esetben ellentmondások is felfedezhetők). Ugyanakkor vannak fajok, amelyeket kutatók, termesztők, kísérletek és a termesztési gyakorlat alapján következetesen ugyanabban a csoportban említenek (2. táblázat).
2. táblázat: Zöldségnövények mezo- és mikroelem-érzékenysége