A növénytermesztő számára nemcsak bizakodást jelent, hanem esztétikai élményt is az egész vegetációban egészséges, szépen fejlődő növények látványa.
A növénytermesztő számára nemcsak bizakodást jelent, hanem esztétikai élményt is az egész vegetációban egészséges, szépen fejlődő növények látványa. Így van ez a napraforgó esetében is. Természetes tehát, hogy nagyon nem örülünk, ha beteg növényt látunk, teljesen függetlenül attól, hogy melyik növényi testtájon jelennek meg a betegség tünetei. Mégis: a tányér megbetegedése jobban szíven üti a termelőt, nemcsak azért, mert ez a testtáj virágzásakor esztétikai élmény, hanem azért is mert ez a növényi rész a termelés végső céljának – a termésnek – a hordozója. Érthető tehát, hogy tudatosan vagy öntudatlanul, de a tányér megbetegedésének látványa lesújtóbb, mint az egyéb testrészek, mondjuk egy levél megbetegedése.
Amikor számba vesszük a tányér megbetegedéseit, elsősorban a fehér- és a szürkepenészes tányérrothadásra gondolunk – és nem is ok nélkül –, hiszen ez a két tányérbetegség jelentkezik leggyakrabban és okozza a legtöbb kárt.
Jelen írásomban is ezt a két betegséget szeretném a figyelem középpontjába állítani. Mégis – ennek ellenére – tudatában kell lennünk annak, hogy amikor gombaölő szeres kezelésről döntünk, nemcsak ez ellen a két betegség, hanem egyéb tányérmegbetegedések ellen is védekezünk.
Először – a teljesség igénye nélkül – soroljunk fel néhányat azok közül a tányérbetegségek közül, melyek ritkábban keserítik meg a termelő életét.
A rizópuszos tányérrothadást (Rhizopus spp.) melegigényes kórokozók okozzák és elsősorban rovarok okozta sebzéseken keresztül fertőznek. Így tehát a rovarok elleni védelem alapozza meg a rizópuszos tányérrothadás elleni védelmet, de a már bekövetkezett fertőzés tányéron belüli terjedését és pusztítását hatékonyan gátolja a fehér- vagy szürkepenész ellen végrehajtott fungicid kezelés.
A diaportés szárkorhadás (Diaporthe helianthi) kórokozójának aszkospórás alakja is fertőzheti a tányérokat és azokon közel háromszög alakú (tortaszelet-szerű) szárazkorhadást okoz, esetenként az érintett rész morzsalékosan szétesik és földre hull. (Az ilyen tányérokban a kaszatok egy része is fertőzött és a kaszathéj felületén ivartalan termőtestek /piknídiumok/ alakulnak ki. Ennek az ivartalan alaknak a neve: Phomopsis helianthi és a betegség új területekre való behurcolásának eszköze. A járványképzésért az ivaros alak, a fertőzött és áttelelt maradványokon képződött peritécium, illetve a benne képződött aszkospórák a felelősek.)
Az alternáriás levél- és szárfoltosság kórokozói (Alternaria helianthi, A. helianthinficiens) szintén megbetegíthetik a tányért és azon általában száraz jellegű, korhadásos folyamatot indítanak el. Bár nincsenek egzakt mérési adataink e kórokozók tányéron történő mennyiségi kártételéről, azt bizton állíthatjuk, hogy a minőség károsodik, a kinyerhető olaj savszáma nő (1. kép).
1. kép Alternária fertőzés a napraforgó tányérján
A baktériumos tányérrothadás (Pectobacterium carotovorum, korábbi nevén Erwinia carotovora) ritkábban előforduló betegség, meleg nyarakon szokott 1-3 %-os megbetegedés előfordulni. Ez ellen a betegség ellen a gombaölő szeres kezeléstől természetszerűleg nem várhatunk eredményt. A védekezés alapja agrotechnikai – lehetőleg néhány évig ne legyen burgonya napraforgó közelségében. (Egy súlyos esetről tudok: ha jól emlékszem 1984-ben Nógrád megyében egy burgonya után vetett napraforgóban a tányérok 30-45 %-a pusztult el baktériumos rothadásban.)
E hosszúra nyúlt bevezető után koncentráljunk a két leggyakoribb tányérrothadást okozóra, kissé áttekintve biológiájukat (bár már többször megtettük) és ne csak a kémiai védekezést, hanem az egyéb fontosabb lehetőségeket is említsük meg.
Amennyiben ezt a cikket, valamikor 1965 és 1980 körül írnám, biztos vagyok abban, hogy a szürkepenészt, mint elsőszámú „közellenséget” mutatnám be.
Ezt a Magyarországon „őshonos” kórokozót több növényfaj – elsősorban a szőlő – veszélyes kórokozójának tartották, de ezek közé nem tartozott a napraforgó. (Az 1965 előtti időkből a Kurnik Ernő akadémikus által leírtak tükrözték a közvélekedést: „A botrítisz a levágott és garmadában tárolt napraforgó szaprofiton penésze”.)
– És ez igaz is volt!
– Miként vált a szürkepenész a napraforgó nagyon veszélyes betegségévé?
– Mi változott meg 1965 után?
A múlt század 60-as éveinek közepéig Magyarországon az alacsony olajtartalmú tájfajtákat (Kisvárdai, Nagyecsedi – 3-4 m magasak, 24-28 % olajtartalommal) vagy a nemesített, de szintén alacsony olajtartalmú Iregi csíkos, Iregi szürke csíkos (már kevésbé magas, de csak 34-37 % olajtartalmú) fajtákat termelték.
A változás: a modern növényolajipar létrehozásához nagy olajtartalmú (47-52 % olajtartalom), két méternél alacsonyabb és a gépesített termesztésre alkalmas fajtákra volt szükség. Ezt az igényt a nagy olajtartalmú, ún. szovjet fajták elégítették ki. Ezek a 1960-as évek elejétől kerültek fajtakísérletbe, majd termesztésbe. (Nemesítőjük: Pusztavojt, akinek lánya, Galina Pusztavojt folytatta apja munkáját.)
Hogyan történt a nagy olajtartalom elérése a nemesítői munka során? Meg kellett változtatni az ún. héj/bél arányt! Magyarán szólva: el kellett vékonyítani a kaszathéjat! És mindez hol történt? A nálunk sokkal szárazabb klímájú Krasznodárban az ottani klíma alatt nem fordul elő a szürkepenész kórokozója – a Botrytis cinerea – (igaz, a fehérpenészt okozó Sclerotinia sclerotiorum sem) – tehát még a spontán darwini szelekció sem érvényesülhetett e fajták kinemesítése során.
Mi lett a következmény? Óriási károkat okozott – eleinte elsősorban a szürkepenész, másodsorban a fehérpenész. (Később, 1980 körül e két betegség gazdasági jelentősége felcserélődött – ennek okairól talán majd egyszer később.)
Szürkepenészes tányérrothadás (Botrytis cinerea)
Magyar neve annyiban megtévesztő, hogy a kórokozó a növény bármely föld feletti részét képes megfertőzni (levelét, bimbóját, sőt régebben nem ritkán a szárat is) – persze nagyon is indokolja a nevet a betegség leggyakoribb és legfájóbb jelenléte, a tányér rothadása.
A kórokozó kettős „stratégiája”
Az egyik támadási mód a tipikus sebparatizmus: a bármilyen okból megsérült növények – leggyakrabban jég-, viharkár, esetenként rovarkártétel – sebein keresztül hatol be a kórokozó.
Az igazán súlyos járványos mértékű megbetegedéseket egy másik fertőzési mód váltja ki: a pollenstimuláció jelensége.
Ezt a jelenséget hazánkban kiváló növénykórtanosunk, Dr. Podhradszky János igazolta először, amikor a szőlő virágporáról mutatta ki, hogy annak vízoldható anyagai stimulálják a kórokozó konídiumainak csírázását, ami a fertőzés létrejöttének alapfeltétele. Ez a jelenség a napraforgó – botrítisz kapcsolatban is igazolást nyert (2/a-b. kép).
2/a. kép: A Botrytis cinerea konídiumai 8 óra elteltével sem csíráznak vizes szuszpenzióban (kb. 1 % csírázás tapasztalható – tehát a fertőzés valószínűsége elenyésző)
2/b. kép: A Botrytis cinerea konídiumai a napraforgó virágpor kivonatát tartalmazó szuszpenzióban 8 óra elteltével tömegesen csíráznak – óriási a fertőzőképesség
A fertőzés nyomán a szövetek barnulnak, elhalnak és csapadékos, párás időjárás esetén a beteg felületen egérszürke színű penészbevonat jelenik meg, végül a tányér szétrothad (3-4. kép). (A fertőzött tányérokban estenként a fehérpenészéhez hasonló szkleróciumok képződhetnek!)
3. kép: Szürkepenész a napraforgó tányérján
A betegség elleni védekezés lehetséges alapja – mint minden esetben: a genetikai védelem. A hibridek között számottevő fogékonyságbeli különbségek igazolhatók.
Fogékonyabb hibridek használata esetén fokozott jelentősége van az agrotechnikai védelemnek: a napraforgó minél később kövesse önmagát, de a kórokozó polifág volta miatt ez az egyéb gazdanövényekre (pl. repce) is igaz. Fontos a N-bőség és az állománysűrítés kerülése (60 ezer tő/ha fölé semmiképp ne sűrítsünk). Szintén fontos a gyomok távoltartása: a gyomok virágpora is stimulálja a kórokozó konídiumainak csírázását.
4. kép: A lehullott, szétesett tányér csonkján még felismerhető a botrítisz szürke penészbevonata
A biológiai védekezés egyelőre még nem az üzemi gyakorlat, tapasztalatom sincs ezen a téren, de például a Trichoderma-fajokkal végzett kísérletekről biztató híreket kapunk.
A kémiai védekezést illetően nem a szer megválasztásában szeretnék tippet adni – az engedélyezett növényvédő szerek több lehetőséget is kínálnak. Sokkal inkább a védekezési idő helyes megválasztására szeretném felhívni a figyelmet: a napraforgó virágzásának kezdete a „biológiai startpisztoly” a kórokozó számára – ha csapadékos az idő a virágzás kezdetekor vagy csapadék várható a virágzás folyamán, úgy a gombaölő szer jelenlétére feltétlenül szükség van. Mégpedig ez a jelenlét a csapadék érkezése előtt kívánatos – ugyanis, ha a fertőzés megtörténte után kerül ki a hatóanyag, akkor a hatékonyság felére vagy az alá csökken. (Figyelem: az erős harmatképződés nyomán is felléphet a pollenstimuláción alapuló fertőzés.)
Jó hír viszont, hogy ha a virágzás teljes folyamatában száraz, meleg időjárás van, úgy a szürkepenész támadásától nem kell tartanunk. (Sok éves tapasztalat igazolta, hogy a virágzás utáni esők már nem okoznak szürkepenészt – igaz a fehérpenész aszkospórái citromérésig képesek kiváltani a fertőzést.)
Fehérpenészes szártő- és tányérrothadás (Sclerotinia sclerotiorum)
A betegség ebben az esetben is a növény bármely föld feletti részét képes fertőzni. Bár a kórfolyamatot rothadásnak nevezzük, tudnunk kell, hogy nagyon száraz időjárás esetén a folyamat száraz jellegűvé, tehát korhadássá válik. Ez főként a szártő megbetegedésénél tapasztalható, a szár közepén és a tányéron létrejött fertőzésnél ritkábban.
A fertőzés helyén gyakran koncentrikus rajzolatú, alapszínében kifehéredő folt jelenik meg. Csapadékos vagy legalább nagyon párás időjárásnál a kórokozó vegetatív teste vattaszerű, fehér penészszövedékként jelenik meg a felületen. Egy idő után a felületen, de szár vagy tányér belsejében is megjelennek a kórokozó fekete színű, kemény állagú áttelelő képletei, az ún. szkleróciumok. A szkleróciumok mérete 1-2 mm-től akár 2-3 cm nagyságúak lehetnek.
A kórokozó biológiájában alapvető jelentőséggel bírnak ezek az áttelelő képletek.
Annak ellenére, hogy a betegség a kaszatokra tapadó micéliummal, vagy azokra tapadó kisebb szkleróciumok segítségével is terjedhet, a fő fertőzési forrás a talajba jutó és ott 6-8 évig is életképesen maradó szkleróciumok tömege. A kaszatból kiinduló fertőzés következménye rendszerint csíraképtelenség, csírapusztulás vagy az éppen kikelt növény palántadőlés-szerű elhalása.
A szkleróciumok kétféle módon csírázhatnak és ennek következtében eltérő tünetek jöhetnek létre.
Az egyik csírázási mód a micéliumos. Ilyenkor a szkleróciumból micéliumok fejlődnek és ezek növekedve és gazdanövényre találva megfertőzik azt. Ez a fertőzés a szártő megbetegedését eredményezi. A szkleróciumok micéliumos csírázásából származó szártőfertőzés a növény fiatal korától szinte bármikor bekövetkezhet és a károsodás a fertőzés idejétől függ. A korai fertőzés nyomán a növény rendszerint elhal és ugyanerre a sorsra jut a növény a bimbózásig bekövetkező fertőzésnél. A fertőzött növények hervadnak, pusztulnak. A virágzás folyamán bekövetkező fertőzésnél még termést is köt a növény, nagyon késői megbetegedésnél még valamennyi termést is produkálhat. (Mintaterek szakaszos – hetenkénti – vizsgálatánál azt tapasztaltuk, hogy bizonyos esetekben még a ciromérés folyamán is történnek új szártőfertőzések.) (5. kép)
5. kép: A fehérpenész szártő fertőzésének tünetei
A szkleróciumok ivaros csírázása apotéciumok fejlesztésével történik. A talajban a 2,5-3,0 cm-nél nem mélyebben elfekvő szkleróciumokból 1-3 cm hosszúságú nyélen ülő körömnyi, őzbarna színű tölcsérszerű képletek fejlődnek. A tölcsérszerű apotéciumokban képződnek az aszkuszok, bennük az aszkospórák. Egy szklerócium 2-5 – átlagosan 3 – apotéciumot fejleszt. Az érett apotéciumokból 20-25 cm magasságba lökődik ki az aszkospórák tömege. Egy szkleróciumból 2,5-3 millió aszkospóra képződik. Ez a csírázási mód tehát a kórokozó leghatékonyabb terjedési módját jelenti.
A levegőbe lövellt aszkospórák a felszálló légáramlat segítségével a leveleket fertőzik és a kórokozó a levélnyélen keresztül a szárba jut, végül szárölelő rothadás alakul ki és a fertőzés feletti növényi rész teljesen elpusztul (6. kép).
6. kép: A fehérpenész szárközép fertőzésének tünetei
Amennyiben az aszkospóra a tányérra jutva azt fertőz, úgy a tányéron fehér penészbevonat jelenik meg (7. kép), fekete szkleróciumok képződnek, és a tányér rothad. Csapadékos időben igen gyakran a szétrothadt tányér a kaszatokkal együtt a földre hullik és csak a tányértartó szárrész csonkja emlékeztet a pusztításra (8. kép). Tányérfertőzésnél nem ritka, hogy a szkleróciumok rácsszerű képződménnyé állnak össze
7. kép: Fehérpenész a napraforgó tányérjain
A szkleróciumok ivaros csírázása nagyobb 30-40 mm, vagy ezt meghaladó esők után gyakori, a micéliumos csírázáshoz viszont kevesebb nedvesség is elegendő lehet.
A betegség elleni védekezésnél ez esetben is érdemes tekintetbe venni a genetikai védelem adta lehetőségeket.
A hibridek megismerésénél szem előtt kell tartanunk, hogy a fehérpenész esetében a fogékonyság testtáj-specifikus. Tehát akadnak hibridek, ahol a fogékonyság elsősorban a szártő megbetegedésében nyilvánul meg, más hibrideknél a levél fogékonyságából származó szárközép fertőzés gyakorisága nagy. Előfordul, hogy egy hibrid fogékonysága elsősorban a tányér megbetegedésében jut kifejezésre.
8. kép: A fehérpenész elpusztította a tányért: a maradványokon a beszáradt fehér micélium és a szkleróciumok tömege látható a rostok között
Az agrotechnikai védelem jelentősége egészen kiemelkedő. A fehérpenész kórokozója is rendkívül polifág, több száz gazdanövénye közül a szántóföldi kultúrák közül a repce és a szója is igen könnyen esik áldozatául: tehát a növényi sorrend megtervezése kiemelkedő jelentőségű. A N-bőség veszélyét még markánsabban igazolhatjuk ebben a gazda-parazita kapcsolatban, mint a szürkepenész esetében.
Érdemes messzemenően figyelembe venni azt a tényt, hogy a közvetlen napfény rövid idő alatt képes elpusztítani a felszínre törő apotécium kezdeményeket! Ezért nem nehéz belátni, hogy a sűrű állományokban több aszkopóra képződhet. Sőt: a gyomosodás még erősebb árnyékoló hatást adhat, mint a besűrített napraforgó. Ehhez még hozzátehetem, hogy bizonyos gyomok (parlagfű, szerbtövis-félék stb.) gazdanövényei is a fehérpenész kórokozójának és akár évenként újratermelhetik az áttelelő képletek tömegét.
A fehérpenész elleni biológiai védekezés már jelen van a napraforgó-termesztés gyakorlatában: a Coniothyrium minitans nevű hiperparazita gomba élő preparátumként (Contans WG, ÖKO-NI WP) való felhasználásával a talajban elfekvő szkleróciumok hatékonyan pusztíthatók, gyéríthetők. E védekezési móddal szemben érvként szokták felhozni a beavatkozás költséges voltát. Nem tudom, hogy ilyenkor mérlegelik-e azt a tényt, hogy a hiperparazita gomba nemcsak a kijuttatás évében fejti ki hatását, hanem még további egy-két évig, amíg nagymértékben el nem pusztítja a fehérpenész áttelelő képleteit. Úgy gondolom, hogy a szkleróciumokkal elszennyezett táblákon, vagy járványos évek (pl. 2005) után feltétlenül van létjogosultsága ennek a védelmi módnak. (Nem dolgoztam ezzel az anyaggal, de gyanítom, hogy kijuttatásakor a talaj nedvességtartalma kiemelkedő jelentőségű – tehát a forgalmazók útmutatását maximálisan követni kell.)
A kémiai védekezésnél megint csak szeretném elkerülni a konkrét szerek említését, ebben az esetben még szélesebb az engedélyezett készítmények választéka, mint a szürkepenésznél. A védekezés kérdésében alapvetően az időjárási viszonyokat kell figyelembe venni: csapadékos nyarakon gombaölő szeres kezelés nélkül nem tudhatjuk biztonságban napraforgóinkat. Azt érdemes még megemlíteni, hogy míg a szürkepenész konídiumai a virágzás vége után már általában nem képesek fertőzni a napraforgó tányérjait, addig a fehérpenész aszkospórái, bár kisebb intenzitással, de valamivel tovább, esetenként citromérésig fertőzhetnek.
*
Megismétlem, hogy a védekezésnél azért nem adtam meg a készítményeket, sőt még hatóanyagokat sem, mert a rendelkezésre álló anyagok folyamatosan változnak, másrészt a hazai szakemberek kellő mértékben tájékozottak mind a kontakt, mind a szisztémikus készítmények tekintetében.
Ugyanakkor számtalanszor tapasztalom, hogy növénykórtani szempontból nem kellően tudatos a fajtaválasztás – másrészről igaz az is, hogy az elmúlt évtizedekben csökkent a termelők ilyen információkkal való ellátottsága.
Különös figyelmet szerettem volna szentelni az agrotechnikai védelem lehetőségeinek. Úgy látom, hogy a termesztői gyakorlatban itt volna szükség több tudatosságra. Bár, csak a legfontosabb agrotechnikai védelmi vonatkozásokat említettem – de úgy hiszem, nem nehéz belátni –, ezek szem előtt tartása rendkívül hasznos lehet. Másrészről tudnunk kell, hogy az agrotechnikában elkövetett hibák már rendszerint a növényvédő szeres védekezéssel sem korrigálhatók.
A hibridek tudatos megválasztásának és az agrotechnikai védelemben rejlő lehetőségek kihasználásának nincs közvetlen költsége, csak megszerzett tudásunkat kamatoztatjuk.
Dr. Békési Pál c. egyetemi tanár, Szentendre
(Agrofórum Online – Fotó: a szerző felvételei)
