PITRES, Spanyolország – Spanyolország déli hegyvidékének magaslatán mintegy 40, vasvillákkal és ásókkal felszerelt ember kitakarította a kőtörmeléket és a fűhalmokat egy évszázadokkal ezelőtt épített csatornából, amely ma is zöldellő hegyoldalakat táplál.
Ez létkérdés – jelentette ki Antonio Jesús Rodríguez García, a közeli, 400 lakosú Pitres falu egyik gazdája. – Víz nélkül a gazdák nem tudnak termeszteni, a falu képtelen fennmaradni.
A Dél-Európán végigsöprő extrém hőség újabb figyelmeztetés volt arra, hogy az éghajlatváltozás milyen kihívások elé állítja Spanyolországot, ahol a hőmérséklet már elérte a 42.7 °C-ot is, így a terület nagy részén narancssárga és vörös riasztást rendeltek el. A rekkenő hőség és a hosszan tartó aszályok azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy az ország háromnegyede még ebben az évszázadban sivataggá válhat. A valósággal szembesülve a spanyol gazdák és a kutatók a történelem mélyére ástak le megoldást keresve, és a középkorban az Ibériai-félszigetet meghódító és ott letelepedő muszlim népesség, a mórok által épített öntözőcsatornák szerteágazó hálózatához fordultak. Az „acequias”-nak nevezett csatornák élhető hellyé tették Európa egyik legszárazabb régióját, hiszen ezek táplálták a fenséges Alhambra palota szökőkútjait, miközben Andalúziát mezőgazdasági nagyhatalommá varázsolták.
Az 1960-as évek környékén rengeteg acequias „került parlagra”, amikor Spanyolország egy olyan mezőgazdasági modell felé fordult, amely a víztározókat részesítette előnyben, és ami a spanyolokat arra késztette, hogy elhagyják a vidéki területeket és a városokba költözzenek. Ahogy a hálózat használata háttérbe szorult, úgy tűntek el azok az ősi tapasztalatok és hagyományok is, amelyek segítségével korábban a víz Andalúzia legtávolabbi zugaiba is eljutott. Most ezt a komplex rendszert próbálják újjáéleszteni.
– Az acequias ezer éven át működött – mondta José María Martín Civantos archeológus és történész, a helyreállítási projekt vezetője. – Miért kellene lemondanunk róla?
A mórok legalább 24 140 kilométernyi acequias-t építettek Granada és Almería andalúziai tartományaiban. Az acequias előtt nehéz volt élelmiszert termeszteni a Földközi-tenger ingadozó, időszakos aszályokkal sújtott éghajlatán. A rendszer „zsenialitása” abban rejlik, hogy lelassítja és szabályozza a hegyekből a síkságra áramló víz áramlását. Acequias nélkül a hegycsúcsokról leolvadó hó közvetlenül a nyáron kiszáradó folyókba és tavakba folyna, így azonban a hegyek között kanyargó acequiasba terelődik az olvadék és eljut a legszárazabb, legtávolibb falvakba is.
A rendszer nyomai mindenütt megtalálhatók a déli Alpujarra-hegységben, a Sierra Nevada déli lejtőin. A hegyek minden kanyarulatában feltör a víz. Megpuhítja a fennsíkok talaját. A régió jellegzetes, fehérre meszelt házakkal teli falvaiban kútból ered a víz.
– A mórok nem csak ezt a rendszert hagyták ránk, hanem az általuk teremtett vidéket is – hangsúlyozta Elena Correa Jiménez, a granadai egyetem által vezetett restaurációs projekt egyik kutatója. – Az acequias nélkül nem lenne ivóvíz, nem lenne termés. Az egész terület elsivatagosodott volna.
Amikor Spanyolország modern vízgazdálkodási rendszerekkel helyettesítette a sok acequias-t, Sierra Nevadában az acequias-ok egyötödét felszámolták. Az Alpujarra-hegységben fekvő kis falut, Cañart súlyosan érintette az aszály és a közelben lévő acequia elhanyagolása. A falu elnéptelenedett. A terület legtöbb hegyi patakja ma már elkerüli Cañar-t, és az alatta lévő völgyben lévő folyót táplálja, amely az avokádót termesztő üvegházakat látja el. Civantos hónapokon át 180 önkéntessel együtt, a tűző napon ásta a földet, hogy helyreállítsa az egykori csatornát.
– Néhány idős gazda elsírta magát. Azt hitték, hogy soha többé nem látják itt a vizet újra folyni – mesélte Civantos, aki a csapatával eddig 96,5 kilométernyi öntözőcsatornát hozott helyre az Alpujarra hegységben. Hiányzik azonban a pénzügyi támogatás, mivel a politikusok úgy vélik, hogy az acequias már avitt. – Nehéz megváltoztatni a mentalitásbeli különbségeket, pedig ezek az öntözőrendszerek sokkal hatékonyabbak, mint a modern technológiák. Jobban megtartják a vizet, feltöltik a víztartó rétegeket és javítják a talaj termékenységét.
Az olyan falvakban, mint Cañar, ahol a lakosok még mindig egy 19. századi naplót használnak a víz kiosztására a gazdák között, az elvándorlás veszélye azzal fenyeget, hogy a szájhagyomány útján terjedő módszerek örökre elvesznek. Az egyik lakos, aki a környéken kiépített 35 kilométernyi acequias minden egyes ágát ismerte, nemrégiben meghalt, ezzel „az ősök tudását” magával vitte a sírba. Az 58 éves pitresi polgármester, José Antonio García szerint az éghajlatváltozás elleni küzdelemben az ősi rendszer, a jól bevált tapasztalatok segíthetnek.