A régészeti ásatásokon előkerülő növényi magvak sokat elárulhatnak arról, mit termesztettek és fogyasztottak évezredekkel ezelőtt. Egészen más azonban, amikor magának a termésnek egy része vészeli át az évszázadokat. Japánban egy körülbelül 2100 éves dinnyemaradvány került elő úgy, hogy a héj mellett a gyümölcshús egy része is felismerhető maradt.
A lelet nemcsak régészeti ritkaság: közvetlen bizonyítékot szolgáltat arra is, hogy milyen kabakos növényeket ismertek a térségben több mint két évezreddel ezelőtt.
Nem egy „megkövesedett” dinnyéről van szó
A különleges növényi maradvány Japán középső részén, Shiga prefektúrában, Morijama város Shimonogō nevű régészeti lelőhelyén került elő. A területen a Yayoi-korszak egyik jelentős, árkokkal körülvett településének nyomait tárták fel. A lelet korát radiokarbonos vizsgálattal határozták meg, ennek alapján mintegy 2100 éves.
A maradvány nagyjából tíz centiméteres darabja körülbelül egy méterrel a felszín alatt feküdt. Felülete az évezredek során sötétbarnára színeződött, ám nem pusztult el teljesen.
Fontos különbség, hogy nem fosszilizálódott, vagyis megkövesedett termésről van szó. A növényi szövet azért maradhatott fenn, mert olyan vízzel telített talajrétegbe került, ahol erősen korlátozott volt az oxigén jelenléte. Ez lassította a szerves anyag lebontásában részt vevő mikroorganizmusok működését. A korabeli beszámolók ezt szemléletesen „vákuumcsomagoláshoz” hasonlították, bár természetesen nem valódi vákuum alakult ki.
A DNS is segített az azonosításban
A régészek számára önmagában a forma nem adott volna teljesen biztos választ arra, milyen növény maradványa került elő. A kabakosok termései között ugyanis jelentős alaktani hasonlóság lehet, ráadásul több mint kétezer év elteltével a külső bélyegek jó része elveszik.
A kutatók ezért genetikai vizsgálatot is végeztek. A növényi maradványból származó DNS-szekvencia összevetése a ma élő kabakosokéval azt mutatta, hogy a lelet a Cucumis melo fajhoz, vagyis a dinnyék köréhez tartozik. Mérete és a térségben ismert típusok alapján a kutatók a kelet-ázsiai makuwa dinnyéhez vagy ahhoz közeli termesztett formához kötik.
Ez azért lényeges, mert régészeti feltárásokból dinnyemagok korábban is előkerültek Japánban. A terméshús fennmaradása viszont egészen kivételes: a magas víztartalmú, puha növényi szövet normális körülmények között gyorsan lebomlik.
Nem egyetlen gyümölcsről mesél a lelőhely
A Shimonogō-lelet jelentőségét igazán a környezete adja. Az ásatások során nemcsak edények, kő- és fémtárgyak, illetve faeszközök kerültek elő, hanem számos növényi és állati eredetű maradvány is. Ezekből jóval részletesebben rekonstruálható az egykori település lakóinak gazdálkodása és étrendje, mint pusztán a használati tárgyak alapján.
A későbbi archeobotanikai vizsgálatok rizst és Cucumis melo típusú dinnyemagokat is kimutattak a lelőhely anyagában. Egy feltárási szakaszból például 15 dinnyéhez tartozó mag került elő. Ez már nem egy véletlenül odakerült termés története: a növényi leletek együtt arra utalnak, hogy a dinnye része volt a korabeli növényhasználatnak, és a kutatók termesztett növényként számolnak vele.
Több mint kétezer éves termesztési emlék
A lelet azért különösen érdekes mezőgazdasági szempontból, mert a termesztett növények történetének olyan időszakába enged betekintést, amelyből írott termesztéstechnológiai feljegyzések alig állnak rendelkezésre. A magvak, termésmaradványok és az archeogenetikai vizsgálatok együtt viszont képesek megmutatni, hogy egy-egy növény mikor és milyen formában lehetett jelen egy adott térség gazdálkodásában.
A japán maradványt megtalálásakor a legrégebbi ismert olyan dinyeleletként írták le, amelyen gyümölcshús is fennmaradt. A korábban ismert hasonló kínai leletet a Kr. u. 4. századra datálták.
Képek: Pixabay.
Szereti az Agrofórum cikkeit? Állítsa be, hogy gyakrabban jelenjenek meg a Google keresőben!
