Angéla álma hosszú évek óta egy saját vállalkozás volt. Egy kis pékséget képzelt el, ahol a munka minden elemét ő végzi és a termékek csakis minőségi alapanyagból készülnek. Ez évben végre teljesült mindez, és úgy tűnik, hogy az érdeklődés is megfelelő a péksütemények iránt. Csak éppen mindez nem Kelet-Magyarországon, hanem Új-Zélandon valósult meg.
„2022-ben megfogalmazódott bennünk, hogy a jobb lehetőségek reményében el kellene hagyni Magyarországot. Nem a megélhetési gondok miatt döntöttük így, hanem mert minőségi életet szerettünk volna élni. Ebbe beletartozott az is, hogy azzal foglalkozunk, amivel igazán szeretnénk” – mondta beszélgetőtársunk.
A saját pékség terve nem légből kapott volt. Angéla, aki „civilben” adminisztrátorként dolgozott, 7 évvel ezelőtt kezdett el a kovászos technikával ismerkedni. Ez aztán olyan jól sikerült, hogy ezt követően bolti péksütemény, kenyér nem került többet otthon az asztalra, csak az, amit ő készített.
„Körülbelül 2-3 évvel ezelőtt jutottunk el oda, hogy nem csak a családomnak, barátainknak kellene sütnöm, hanem értékesítésre is. Ezért elvégeztem egy OKJ-képzést, így már papírom is lett arról, hogy pék vagyok.
Amikor azonban utána jártam annak, hogy mi minden szükséges ahhoz, hogy az álmom megvalósuljon, akkor vált világossá számomra, hogy ha mindent az előírtaknak megfelelően csinálunk, akkor a bekerülési költséget visszatermelni csak úgy lehetséges, ha nagy volumenben állítok elő. Én pedig ezt nem akartam.
Egyrészről nem akartunk hitelt felvenni, ami szükséges lett volna ehhez, másrészt szerettem volna, ha minden termék továbbra is az én kezem munkája. Nem akartam, hogy az élménysütést felváltsa a mindennapok mókuskereke.
Abban az esetben, ha rendelkeztem volna megfelelő méretű földterülettel, akkor a megtermelt búzát learatva, megőrölve felhasználhattam volna a lisztet az otthoni sütéshez, majd mint őstermelő értékesíthettem volna az abból készülteket. A rendelkezésre álló terület azonban ehhez nem volt elégséges.
Ekkor még mindig nem adtuk fel tervünket, jött a gondolat, hogy nyissunk vendégházat, ahol a szolgáltatáshoz hozzákapcsolhattam volna ezt a tevékenységet. Ez sem tűnt egyszerűnek, de az aranykalászos gazda és a fogadós végzettségeimmel talán össze lehetett volna hozni.
Mégsem került erre sor, többek között azért, mert időközben jócskán elszálltak az építési költségek, a gazdasági környezet nem kedvezett ennek. Amikor elhagytuk Magyarországot, akkor szilárdan elhatároztam, hogy az új otthonunkban megvalósítom azt, ami odahaza nem sikerült.”
A Föld másik oldalán
Angéla és Tamás sorra vették azokat az országokat, ahol a gyermekeikkel együtt el tudták képzelni további életüket. Tamás korábban dolgozott Angliában, a nyelvet magabiztosan beszéli, így egyértelmű volt, hogy angol nyelvterületek között fognak válogatni. Új-Zéland nyert.
Mint Tamás felidézi, még a „korai” londoni évek alatt is erősen foglalkoztatta az itteni munka, élet gondolata, de ez akkor megmaradt a tervezés szintjén. A tavalyi évben azonban a tervet megvalósítás követte. Mindez nem egyik percről a másikra történt. Angéla így emlékezik erre vissza:
„Miután megszületett a döntés, Tomi felvette a kapcsolatot a »Minden, ami külföld« csapatával. A csapat egyik tagja a vízum intézésben, a másik pedig a munka keresésben segített. Tomi egyik végzettségére (faipar) alapoztuk a vízumot, így én most ún. partnervízummal vagyok itt, amely lehetővé teszi azt, hogy vállalkozóként dolgozhassak.”
Lagúnák, óceán, Mount Maunganui
Mivel Új-Zéland a bolygónk déli részén található, ezért az évszakok fordítva értendők, vagyis a nyár decembertől februárig tart. Tehát jelenleg a Föld túloldalán beszélgetőtársaim a tavasznak örülnek, amely már beköszöntött hozzájuk.
„Tauranga az otthonunk, amely az Északi-szigeten, a Csendes-óceán partján fekszik, és van egy kis hegye is, a Mount Maunganui. Ezek csak száraz adatok, nem adják vissza a látványt, amely házunk ablakából nyílik, vagy azt, hogy milyen érzés esténként az óceán partján esetleg a Mount Maunganui körül sétálgatni” – mondta Angéla.
„Az óceán közelsége együtt jár azzal, hogy a várost Velencét idéző lagúnák szelik át” – egészítette ki Tamás.
Vállalkozóbarát környezet
Az otthoni bonyodalmas ügyintézés után – bár volt információjuk arról, hogy itt némileg egyszerűbb – igencsak megdöbbentek az engedélyeztetés menetén.
„Nincsenek túlbonyolítva a dolgok, annyi az egész, hogy először IRD-számot (adószámot) kellett igényelnem, ez szükséges ahhoz, hogy dolgozni tudjak. Majd jeleznem kellett az IRD felé, hogy egyéni vállalkozó szeretnek lenni, akik ezt tudomásul vették.
A helyi önkormányzatot e-mailen értesítettem, hogy eladásra péktermékeket akarok készíteni, a válasz is e-mailben jött. Megküldték a szükséges nyomtatványokat kitöltésre, majd az általam megadott kezdési dátum előtt par nappal megérkezett elektronikusan az engedély is.
Tájékoztattak, hogy számítsak egy ellenőrzésre októberben, amikor is megnézik a konyhát, valamint ki fognak jönni a piacra is, ahol értékesítem az általam legyártott élelmiszert. A költségem annyi, hogy ki kell fizetnem az ellenőrzés díját.
Itt addig, amíg nincs bevétel, nem kell adót, járulékot fizetni, ezek nem terhelik pluszköltségként a kezdő vállalkozásokat. Azt azonban tudni kell, hogy itt gyakorlatilag nincs eltitkolt bevétel, nagyon magas szintű az adózási morál.”
Tamás ennek érzékeltetésére felidézi azt, hogy miután befizette az adót, levele érkezett, amelyben tájékoztatták arról, hogy többet fizetett a szükségesnél, és visszatérítik számára a különbözetet. Egyúttal meg is köszönték azt, hogy kötelezettségét teljesítette.
Miután pedig a gépjárművel kapcsolatos díjfizetésnek tett eleget, ismét levelet kapott, ez azt tartalmazta, hogy azt az összeget mire fordítja és hol az állam.
„Az, aki itt adót csal, a többségi társadalom megveti, egyszerűen azért, mert úgy gondolják, hogy ellop tőlük is valamit, hiszen ezekből az összegekből épülnek az utak, iskolák, ebből működnek az ellátások” – világított rá Tamás.
Miután a számunkra csodaszámban menő hétköznapokat megbeszéltük, visszatértünk a kiinduló ponthoz, a pékséghez, pontosabban az ott készülő termékekhez.
Helyi alapanyagok, magyaros ízek
„Az angol konyha elterjedt ízei, formái a megszokottak itt. Mint pl. fahéjas csiga, sokféle és rendkívül finom húsos pite, hot-dog kifli, fánk, valamint scone, amit lehet sós és édes változatban is kapni – mesélte Angéla. – Az egyik helyi, aki evett mar a pogácsámból, a scone-t ahhoz hasonlította, bár szerintem tömörebb, nem légies, könnyed, mint egy jó pogácsa.
Itt a Pavlova torta (tojáshabból készült) a nemzeti süti, rettentően édes. A boltokban kapható kenyér az olyan, mint otthon a zacskós szeletelt toast kenyér, vagyis nem igazán finom. Természetesen van erre kézműves pékség, ahol lehet kapni kovászos kenyeret, croissant-t, bagettet, sausage rollt, hamburgerzsemlét, húsos pitét.
Viszont nem ismerik a kiflit, a kalácsot, a pogácsát, a kakaós csigát, a túros batyut, az aranygaluskát vagy a lángost. Pontosabban a lángost Új-Zéland bizonyos városaiban igen, mert több helyen is készítik és árulják azt a magyarok. Nekem is a terveim között szerepel, hogy a közeljövőben lángossal megjelenjek a helyi piacok egyikén.
A termékeimről elmondható, hogy helyi és minőségi alapanyagokból készülnek. Sajnos, a liszt minősége itt nem olyan, mint otthon, ahol az utóbbi időben már igen sok jó malom dolgozott.
Így itt soha nem fogok tudni olyan minőséget előállítani, mint Magyarországon, de igyekszem kihozni az elérhető alapanyagokból a maximumot. Csupán az érdekesség kedvéért mondom, hogy a túró sem ismert itt, ezt is magam készítem.”
Magyar motívumos sátor
Mint elmesélik, a piacok itt és az egész országban nem csupán az értékesítés helyszínei. A piac egy meghatározó esemény, ahol a kézműves termékek mellett programok várják az oda érkezőket. Amíg a szülők nézelődnek, beszélgetnek, pihennek, addig a gyerekek játszanak.
Előkerülnek a plédek is, amelyekre letelepednek az emberek. A kínálat rendkívül színes, az élelmiszereken túl kaphatóak itt használati tárgyak, eszközök is. Az árusok sátrakból, lakókocsikból, bódékból árusítanak, rövidesen köztük lesz a magyar család sátra is.
„Alapvetően jelenleg rendelésre dolgozom, home bakery-ként, a saját konyhámban, heti két alkalommal. A vásárlóim ott helyben veszik át az árut vagy igény esetén elszállítom a megadott címre.
Október elejétől tovább bővül a termékportfolió és az értékesítés is, hétvégenként a város egyik piacán fogunk lángost árulni, abban mind a négyen részt veszünk majd. Szerettük volna a hazai ízek mellett a nemzeti identitásunkat a sátor küllemén is megjeleníteni, ebben segített egy itt élő magyar grafikus lány, aki tökéletesen megvalósította az elképzelésünket. Mivel Tomi első szakmája fafaragó, ő is készít a sátorhoz pár kiegészítőt fából, amelyek magyar népművészeti motívumokat hordoznak.
Élni az életet
„Szeretném megtartani az egyensúlyt a munka, a családi élet, a szórakozás, a kirándulás, az énidő között. Nem fogok megint abba a hibába esni, mint Magyarországon, ahol mókuskerékben teltek a mindennapok.
Így, ötvenévesen eljutottam oda, hogy a hátralevő életemet tartalmasabban szeretnem élni, mint eddig tettem. Amennyiben lesz rá igény, bővítem a portfoliót, hiszen rengeteg finomság van a magyar konyhában, de a fontossági sorrendre figyelek most már.
Nagyon vegyes érzelmek kavarognak bennem még. Egyrészről még az itt maradásért küzdünk, ez azért árnyékot vet a mindennapokra. A nagyfiam, aki már önálló életet él, és a többi családtagom, barátaink Magyarországon maradt, nagyon hiányoznak.
Másrészről csodálatos ez az ország, kedvesek, segítőkészek az itt élő emberek, a nehézségek ellenére is sokkal nyugodtabb itt, mint otthon volt. A fiúknak is sokkal jobb itt, ebben a szemléletben felnőniük.
Azt látjuk, hogy a gyerekek az iskolában egyáltalán nincsenek leterhelve, csapatmunkára, elfogadásra, sport- és zeneszeretetre nevelik őket. Emiatt felszabadultabbak, boldogabbak. Ezek miatt érzem jól magam” – zárta Angéla.
