Az ausztráliai erdők aljnövényzetében a hatalmas páfrányok fényűző zöld lombkoronát alkotnak. Kevesen tudják, de ezek a növények lényegesen előbb itt voltak már, mint mi, emberek... Mit érdemes róluk tudni?
Az Ausztráliában élő, fának tűnő páfrányok valójában nem fák
Ahhoz, hogy egy növényt fának lehessen tekinteni, fás szára és vastag gyökere kell, hogy legyen, és kifejletten legalább három méter magasra kell nőnie. Bár az ausztrál páfrányok egyetlen, vastag, törzsszerű szárral rendelkeznek, és több mint 15 méter magasra is megnőhetnek, soha nem fásodnak. Hihetetlenül szívósak is – ezek az első növények, amelyek az erdőtüzek utáni első hetekben a gyógyulás jeleit mutatják.
A komor, fekete hamu lepte erdőben ezek a növények oly élénkzöld színekkel emelkednek ki a halott környezetükből, hogy sokan emiatt az örök élet és az újjászületés növényének tekintik őket.
Több évszázadon át élhetnek
Ezek a páfrányok általában lassan, évente mindössze 25-50 millimétert nőnek. Ez azt jelenti, hogy az erdőben látható kifejlett, magas egyedek akár több évszázadosak is lehetnek. Megfelelő környezetben azonban gyorsabban is nőhetnek, így a valódi koruk kiszámítása nehéz lehet, különösen, ha a megszokott erdei környezetükön kívül fejlődnek.
Mint növénycsoport az ausztrál „páfrányfák” ősi, több száz millió éves múltra tekintenek vissza, a tudósok szerint a dinoszauruszok előtti időkből származnak. Már jóval a virágos vagy tobozos növények kialakulása előtt léteztek a Földön, és a 300-360 millió évvel ezelőtti karbon időszakban, amikor a növények növekedéséhez ideálisak voltak a körülmények, a földi flóra fontos részét alkották. Ez megmagyarázza, hogy a páfrányoknak miért nincsenek virágaik, terméseik vagy tobozaik, hanem sokkal kezdetlegesebben, spórákkal szaporodnak.
Az őslakosok megették őket
A megkövesedett „páfrányfák” és rokonaik, az úgynevezett „páfránytársulások” a karbon időszakban keletkeztek, majd szolgáltatták a Föld ebből az időszakból származó fosszilis tüzelőanyagainak nagy részét. A „páfrányfák” később nagyszerű táplálékforrásnak számítottak az itt élőknek: az őslakosok e növények szárának közepén található pépet nyersen vagy keményítőként, pörkölve fogyasztották.
A legismertebb fajok
Délkelet-Ausztrália két leggyakoribb fás páfrányfaját, a Cyathea australis (ausztrál serlegpáfrány) és a Dicksonia antarctica (óriás páfrányfa) nevű páfrányfajt világszerte ismerik. Mindkét faj elterjedési területe széles, Queenslandtől délre az ausztrál partvidéken egészen Tasmániáig terjed. Gyakran megtalálhatók egymás közelében, folyók és patakok mentén. Hasonlóan néznek ki, és sokan első pillantásra nem is tudják, hogy teljesen különböző fajokról van szó. Egészen addig, amíg meg nem nézik közelebbről őket, és végig nem simítják a száraikat. A C. australisnak durva, szinte szúrós törzse van, és akár 25 méter magasra is megnőhet. Míg a D. antarctica sima, néha szőrös törzsű, és ritkán nő 15 méter fölé. Mindkettő hozzájárul az eukaliptuszok, például a hegyi eukaliptusz (Eucalyptus regnans) által uralt, nedves erdők aljnövényzetének buja, zöld megjelenéséhez.
A törzseik tárolják a nedvességet
Az ausztrál páfrányfák növekedésének módja meglehetősen összetett. A növekedésük, még a gyökereké is, a szár csúcsából indul ki. Ha ez megsérül, akkor a páfrány elpusztulhat. Az év megfelelő időszakában az új hajtások a koronából bontakoznak ki. A páfrányfa szárát az előző évek páfrányainak megmaradt levélalapjai alkotják. A szárak igencsak rostosak és elég erősek, aminek köszönhetően tárolni tudják a nedvességet. Ez az egyik oka annak, hogy a páfrányfák „törzse” nem ég el könnyen a bozóttüzekben – még akkor sem, ha száraznak vagy elhaltnak tűnik.
Fotó: Pixabay
