Lassan lecseng a szamóca szezon, de még nem beszéltünk arról, hogy honnan is származik a termesztett szamóca. Pedig az eredetének története nagyon érdekes, hiszen két Amerikában élő vad faj, a virginiai szamóca (Fragaria virginiana) és a chilei szamóca (Fragaria chiloensis) hibridjeként keletkezett.
De vajon hol találkoztak? Érdekes módon első kereszteződésük nem Amerikában, hanem Európában történt.
Hogyan kerültek Európába?
Kezdjük az elején. A Fragaria virginiana Észak-Amerikában őshonos. A Fragaria chiloensis Chilén kívül a Hawaii szigeteken és Észak-Amerika nyugati partvidékén is elterjedt. Az Újvilág felfedezése után európai botanikusok és kalandorok előszeretettel gyűjtögettek és hoztak haza egzotikus növényeket Amerika különböző vidékeiről, így került az Óvilágba a két amerikai szamóca faj.
Elsőként a virginiai szamóca érkezett
A virginiai szamóca első növényeit valószínűleg Jacques Cartier (1491-1557) francia felfedező hozta Európába a 16. században. Három nagy expedíciót szervezett, és a kanadai Szent-Lőrinc folyó torkolatvidékénél alakított ki telepeket, megalapozva ezzel Franciaország gyarmatbirodalmát.
Naplójában többször is említést tesz a virginiai szamócáról. Európában ekkor már sokfelé termesztésbe vonták a Fragaria vesca-t, amit az Amerikából érkezett jövevény kiütött a nyeregből.
Aztán jött a chilei szamóca
A chilei szamóca jóval később érkezett Európába. Amèdèe Frèzier francia katonatiszt 1716-ban Chiléből hozott magával Fragaria chiloensis növényeket. Egy példányt a Párizsi Királyi Botanikus Kert igazgatójának, Antoine de Jussieu-nek ajándékozott.
Ez azonban önmeddő volt, ezért nem hozott termést. Antoine Nicholas Duschesne botanikus jött rá, hogy a „chili”-nek becézett növénynek megporzóra van szüksége. A kertben begyűjtött többféle szamóca faj pollenjével próbálkozott. A legtöbb nem hozott eredményt, a virginiai szamóca azonban igen.
Ma már tudjuk, hogy azért, mert mindkettő hexaploid faj. A többi pedig alacsonyabb ploiditási szintű volt. A dél-amerikai jövevény is elkezdett tehát teremni.
Az új hibrid
Az ekkor történtek nincsenek pontosan följegyezve, de valószínű, hogy a kísérletező kedvű botanikus elvetette a beporzott virágokból fejlődött gyümölcsök magvait, és fölnevelte az így keletkezett növényeket.
Észrevette, hogy ezek között vannak olyanok, amelyek a szülőknél jóval nagyobb gyümölcsöket teremnek, és ezeket indanövényekről tovább szaporította. Így keletkezett a termesztett szamóca őse, amit az ananászra emlékeztető illata miatt Fragaria x ananassa-nak nevezett el.
Ma világszerte ehhez a fajhoz tartozó, nagy gyümölcsű fajtákat termesztenek (1. kép), és az üzletekben ennek gyümölcseit vásárolhatjuk (2. kép).
A tudatos nemesítés kezdete
A szakirodalmi források 1766-ra teszik a nevezetes dátumot, amikor a Fragaria x ananassa keletkezett, de tudjuk jól, hogy ez hosszú évek munkájának eredménye volt.
Elsőként a franciaországi Bretagne-ban jelentek meg az új, nagy gyümölcsöt termő szamóca növények, nagy sikert aratva, majd fokozatosan mindenütt kiszorították a termesztésből a korábban háziasított vad szamóca fajokat. A Bretagne-ban szelektált első fajták a ’Pineapple’ és a ’Pine’ nevet kapták.
Ezután sokfelé megindult a nemesítés, és ma már nagyon nagy a fajták választéka. Angliában Thomas A. Knight 1817-ben kezdett egy nemesítési programot, amelyben tudatosan keresztezte a chilei és a virginiai szamócát. Első fajtái a ’Downton’ és az ’Elton’ voltak.
A variabilitás növelése
A nemesítés közel 250 éves története során sokszor visszanyúltak a két amerikai fajhoz, sőt azok alfajaihoz is, a genetikai variabilitás növelése érdekében. A nappalközömbös virágképzés tulajdonsága például a Fragaria virginiana subsp. glauca alfajtól származik.
Az új gyümölcsben lévő lehetőségeket sokan felismerték, többek között Michael Keen, aki a London melletti kertészetében előállította és elkezdte termeszteni a ’Keen’s Imperial’ és a ’Keen’s Seedling’ fajtákat, amelyek közel 100 évig uralták az angol piacot, és sok későbbi fajta genetikai alapját szolgáltatták.
A 19. század második felében Thomas Laxton volt Anglia egyik legsikeresebb nemesítője. Ő nemesítette a ’Noble’ és a ’Royal Sovereign’ fajtákat, amelyekkel nemcsak hazájában, hanem Amerikában is szép sikereket ért el, és a 20. század közepéig vezető fajták voltak.
Egyre több országban nemesítik
Közben Amerikában is megkezdődött a nemesítés, Charles Hovey Massachusettsben állította elő a ’Mulberry’ és a ’Hovey’ fajtákat. Kaliforniában pedig Albert Etter ért el szép eredményeket, legsikeresebb fajtája az ’Ettersburg 80’ volt, amit Európában, Ausztráliában és Új-Zélandon is termesztettek, Angliában ’Huxley’ néven 1953-ig szerepelt a fő fajták listáján. Marylandben George Darrow nemesítette a ’Blackemore’, a ’Pocahontas’ és a ’Fairfax’ fajtákat.
A 20. század közepén Skóciában, Hollandiában és Németországban, később Japánban, Olaszországban és Spanyolországban is jelentős nemesítési programok indultak. Németországban R. von Sengbusch nemesítette a Senga sorozatot, amelyből a ’Senga Sengana’-t még ma is sokfelé termesztik, főként feldolgozási célra. A holland ’Gorella’ és ’Elsanta’ szintén még ma is kedvelt fajták.
Japánban állították elő a ’Fukuba’ és a ’Kogyoku’ fajtákat. Az olasz nemesítés eredményei többek között a ma nagyon népszerű ’Marmolada’, ’Clery’ és ’Alba’ fajták.
Egyre fontosabb a jó íz
A szamóca nemesítésnek teljes történetét nem szeretném itt leírni, az szétfeszítené jelen cikk kereteit, benne vannak a szakkönyvekben. Egy részletet azonban még szeretnék röviden kiemelni. A nemesítés során a bőséges terméshozás, a nagy gyümölcsméret, a tetszetős megjelenés, a „pulton tarthatóság” váltak egyre inkább a szelekció fő szempontjaivá, és egy kicsit elveszett a jó íz.
Az utóbbi időkben ezt a nemesítők is fölismerték, és igyekeznek jó ízű szamócafajtákat előállítani. Ehhez megint csak vissza kellett nyúlni a vad fajokhoz. Egyes fajták előállításához például a nálunk őshonos, és vadon élő Fragaria vesca-t is fölhasználták (3. kép).
Az eredmény jó ízű, de kisebb gyümölcsméretű fajta lett. Ha azonban jó marketing munkával bevezetik a piacra, lesz rá kereslet (4. kép).
Érdekességek a szamócáról
A szamóca latin neve „fraga”. Ez alapján adta Linné a szamóca nemzetségnek a Fragaria nevet. Más források szerint a „fragrans”, „édes illatú” kifejezést kell keresnünk a tudományos név eredetében.
Az ókori egyiptomi és görög irodalomban és művészetben nem találjuk nyomát a szamócának, és a Biblia sem tesz említést róla. Ez északabbi elterjedésére utal. A Római Birodalom időszakában azonban már föltűnik egyes munkákban. Nem csoda, hiszen ez a birodalom észak felé is terjeszkedett. Ovidiusz költeményeiben, Virgiliusz harmadik eklogájában említi a szamócát.
Ebben az időben még nem volt termesztett gyümölcs a szamóca, csak gyűjtögették. Virgiliusz figyelmeztette a vad szamócát szedő gyerekeket, hogy figyeljenek a fűben rejtőzködő kígyókra. Cato római szenátor (ie. 234–149) a szamóca gyógyhatásairól értekezett.
A 12. században Hildegard von Binger rendfőnöknő kijelentette, hogy a szamóca nem alkalmas emberi fogyasztásra, mert a fűben nől, ahol kígyók és békák másznak rá. Szavai olyan hatásosak voltak, hogy a helyi politikusok is óvták az embereket a szamóca fogyasztásától. Európában sokáig tartotta magát ez a nézet, mígnem a 18. században Linné írta le, hogy az Európában vadon élő szamócafajok termése ehető.
Parkokban, botanikus kertekben, erdőszéleken sokfelé találkozunk a régen dísznövényként keletről behozott pimpó szamócával (Potentilla indica), amelynek termése viszont enyhén mérgező. Ennek sárga virágai vannak, a kis gömbölyded termései pedig mindig égnek állnak. Fogyasztásuk hasmenést okoz (5. kép).
A képek a szerző felvételei.
