A gabonavírusok szerepe a gyakorlatban

Az utóbbi időben tapasztalt szélsőséges időjárási jelenségek kedveznek a vírusvektor rovarok elszaporodásának. A fertőzések növényenkénti veszteséget okozó hatása a szalmatermést 5-65, a kalászonkénti szemszámot 5-81, a szemtömeget 5-90, az ezerszemtömeget 5-45%-kal csökkentette.

A vírusok elleni védekezés sarokköve a vektorok betelepülésének a megakadályozása, mert a rezisztens fajták használata mellett ez az egyetlen eszköz a kórokozók elleni védekezésben

Magyarországon előforduló fontosabb gabonát fertőző vírusok

Árpa csíkos mozaik vírus (Barley stripe mosaic virus, BSMV)

Az árpa csíkos mozaik vírus (Barley stripe mosaic virus, BSMV) 1910-óta ismert, de csak az 1950-es években az USA-ban izolálta McKinney a kórokozót (McKinney 1951). Hazánkban Milinkó és Remete 1984-ben írták le először a vírust. A BSMV eddigi legsúlyosabb regisztrált kártétele 35% körüli volt. A vírusnak mintegy 20 törzse ismert, amelyek a gazdanövényeken okozott tünetek típusa és erőssége alapján jól elkülöníthetőek.

Ez a vírus elsősorban az árpát fertőzi, de kisebb mértékben fertőzhet más gabonaféléket is például a búzát, zabot, rozsot, kölest, kukoricát, cirkot és még számos pázsitfűfélét és gyomot is.

A vírusfertőzött növények fejlődésükben visszamaradnak és merev felálló levelekkel rendelkeznek (1. kép). A vírus a késő őszi vetéseket fertőzi. A fogékony, gyenge fejlődésű rosszul termékenyülő növények terméscsökkenése a 65-76%-ot is elérheti. Az BSMV legfontosabb primer fertőzési forrása és egyben terjesztője is a vírusfertőzött vetőmag (Milinkó és Remete 1984).

Árpa sárga törpeség vírus (Barley yellow dwarf virus, BYDV)

Az árpa sárga törpeség (Barley yellow dwarf virus, BYDV) vírus a termesztett gabonanövényeink általánosan elterjedt betegsége. A BYDV világszerte az egyik legnagyobb károkat okozó növényvírus (Rochow 1977; Harrison 1984). A kórokozót Oswald és Houston (1951 1953a,b) írták le először. A vírus mechanikai úton nem vihető át, elsősorban levéltetvekkel perzisztens módon terjed. Rochow (1969) a vírus több törzsét különítette el a vektor specifikusság alapján, amely törzsek, mint önálló vírusfajok szerepelnek a vírusrendszertanban. Gyakorlati szempontok alapján ebben a cikkben a régi besorolás szerint, árpa sárga törpeség, mint gyűjtőfaj alatt tárgyaljuk a jellemzőiket.

Hazánkban először az őszi árpán Szirmai (1967), majd öt évvel később 1972-ben őszi búzán Szunics és Szunics (1980) izolálták. A későbbiek folyamán a kórokozó fellépését kukoricán (Milinkó és mtsai. 1984) és rizsen (Pocsai és mtsai. 1985) is megállapították. 1982-ben a vírusbetegség fellépése egész országrészekre kiterjedt. Fejér megyében az őszi árpa vetések közel kétharmad része a bokrosodási stádium után kiszántásra került a vírusfertőzések miatt (Pocsai és mtsai. 1983).

A betegség a fertőzött növényeken megfigyelhető sárga törpeség tünetéről kapta a nevét, amely a tavaszi árpán a legjellegzetesebb.

A vírus a növények floém rendszerében található, terjesztésében különböző levéltetűfajok vesznek részt. A betegséget előidéző vírust a vektorspecifikussága alapján különböző törzsekre osztották. Ezeket a törzseket ma már önálló vírusként kezelik. A vírus–vektor kapcsolat perzisztens. A vírus törzsek elnevezését a fő vektorként megjelölt levéltetűfajok kezdőbetűiből alkotják (R. padi – RPV, R. maidis – RMV, Sitobion (korábban Macrosiphum) avenae – MAV, Schizaphis graminum – SGV, R. padi és S. avenae – PAV) (Mumford és mtsai. 2004).

Oswald és Houston (1953b) 55 egyszikű növényfajt vizsgálva 36 fajt írt le a vírus gazdanövényéül. A vírusbetegség nem a jól fejlődő zárt állományokban fertőz, hanem a kiritkult gabonatáblákban, ezen kívül a nemesítő telepeken ahol a nemesítő munkamódszerek megkövetelik a ritka tőállást. Az árvakelések a legbiztosabb lelőhelyei és egyben kiindulási pontjai is a sárga törpeségnek (Milinkó és Remete 1984).

A fertőzés következtében részleges sterilitás lép fel, csökken a növényenkénti kalászszám, kisebb lesz a magok mérete és tömege is. Különösen fontos, hogy a kórokozóval fertőzött növények gyakran fogékonyabbá vállnak a gombabetegségek iránt. A betegség tünetei rendkívül változatos formát öltenek és könnyen összetéveszthetők a tápanyaghiányok és kedvezőtlen termesztési feltételek okozta károsodásokkal. A vírust a levéltetűvektorok hosszú ideig hordozzák továbbá évelő fűféléket is fertőz, ezáltal biztosítja fennmaradását az eltérő időjárási és növénytermesztési módok ellenére is.

Hazánkban az árvakelések a legfontosabb primer fertőzési források. A vírus nagyrészt az őszi vetésű gabonákon telel át (Nagy és Milinkó 1986). Ha a fertőzés korán létrejön, a kár elérheti akár a 100%-ot is. A vírus sem mechanikai úton, sem maggal, sem a talaj közvetítésével nem vihető át fertőzött növény egyedről egészségesre. Egyedüli terjesztői a levéltetvek. Öt levéltetű fajról ismeretes a vírusközvetítés, de kettő végzi a tömeges fertőzéseket, a Zselnicemeggy-zablevéltetű (R. padi) és a gabona levéltetű (Macrosiphum avenae). Mindkét faj tömegesen él nálunk. Ezek a levéltetvek aránylag késő tavasszal jelennek meg, s szaporodnak el az árpán, búzán és a kukoricán. A gabonák aratása után a kukoricán tartják fenn magukat, majd innen vándorolnak a frissen kelő őszi gabonavetésekre. A vírust hosszú ideig hordozzák magukban, ezzel biztosítják a folyamatos terjesztést. Az árpa fertőzése ősszel megy végbe, a fertőzés után 2-3 hét múlva észrevehetők a tünetek.

A kórokozó elleni védekezésnél egyaránt fontos a termesztés során rezisztens fajták használata és a vírusvektorok elleni előrejelzésre alapozott inszekticides védekezés.

Búza csíkos mozaik vírus (Wheat streak mosaic virus, WSMV)

A búza csíkos mozaik vírus (Wheat streak mosaic virus, WSMV) a termesztett gabonafélék gazdaságilag jelentős kórokozója. Első leírása az Egyesült Államokból Mckinney-től származik (Brakke 1971). „A sárga mozaiknak is nevezett betegség jelentős termésveszteséget okozva gyorsan elterjedt a gabonaföldeken” (Ashworth és Futrell 1961; Atkinson és Grant 1967). A kórokozó Magyarországi megjelenése a ’80-as évekre tehető. Üvegházi körülmények között Pocsai (1985) diagnosztizálta.

A kórokozó gazdanövényköre csak az egyszikű növényekre terjed ki. A búzát, zabot, árpát, kukoricát is fertőzi.

A vírus a leveleken, jellegzetes szisztemikus mozaikszerű tüneteket okoz. A levelek csíkozottá válnak, amit a növények törpülése követ. A vírus mechanikailag és atkákkal (Aceria tulipae) is átvihető (Szeőke és mtsai. 2005).

A kórokozó elleni védekezésnél fontos a rezisztens fajták használata és a vektorok elleni védekezés, valamint az egyszikű gyomgazdák irtása.

Búza törpülés vírus (Wheat dwarf virus, WDV)

A búza törpülés vírust (Wheat dwarf virus, WDV) Vacke észlelete és írta le először 1961-ben Csehszlovákiában (Vacke 1961). Magyarországon már az 1980-as évek végén ismertté vált. 1988-ban búzáról írták le Martonvásáron (Gáborjányi és mtsai. 1988; Gáborjányi és Bisztray 1989). Az utóbbi években a búza leggyakoribb vírusbetegségét okozta Dél-Magyarországon (Papp és mtsai. 2012).

A termesztett gabonaféléket és több egyszikű növényt is fertőz. A kórokozó által előidézett tünetek könnyen összetéveszthetők az árpa sárga törpeség vírus által okozott tünetekkel. Gyakori a búza törpeség és az árpa sárga törpeség vírusok együttes fertőzése (Szeőke és mtsai. 2005).

A fertőzött növények törpülnek, sárgulnak csokrosodnak (2. kép). Barnás foltosság, a levelek kanalasodása és a kalászolás hiánya jellemző (Gáborjányi és mtsai. 1988). Súlyos fertőzés esetén elmarad a kalászolás.

A vírus mechanikai úton, továbbá maggal sem vihető át fertőzött növényről egészségesre. Terjedésében a kabócák (Psammotettix alienus) játszanak szerepet (Szeőke és mtsai. 2005). A kórokozó a kabócákkal cirkulatív módon terjed (Horváth 1995). A P. alienus hazánkban mindenütt előfordul, leggyakoribb kabócáink egyike (Sáringer 1989).

A kórokozóval szembeni védekezésnél fontos a rezisztens növények használata, továbbá a vírusvektorok elleni védekezés.

Rozsnok csíkos mozaik vírus (Brome streak mosaic virus, BStMV)

A rozsnok csíkos mozaik vírust (Brome streak mosaic virus, BStMV) 1980-ban Jugoszláviában diagnosztizálták először rozsnok és árpa fajokon (Götz és Maiss 1995).

A kórokozó szűk gazdanövénykörrel rendelkezik, elsősorban a pázsitfűféléket fertőzi. Gazdanövényei közé olyan kultúrnövények tartoznak, mint a búza, zab, rozs és árpa (Lapierre 2004). A vírus tünetei a leveleken sárga klorotikus csíkok és foltok formájában jelentkezik. A kórokozó mechanikai úton és levélatkákkal (Aceria tulipae) is képes terjedni (Milicic és mtsai. 1982). A BStMV elleni védekezésnél a vektorok elleni okszerű védekezést kell figyelembe venni.

Rozsnok mozaik vírus (Brome mosaic virus, BMV)

A rozsnok mozaik vírust (Brome mosaic virus, BMV) először McKinney és mtsai. (1942) írták le. A kórokozó elsősorban a fűféléket fertőzi (Szirmai 1967).

Lane (1974) a Gramineae növénycsaládból mintegy 50 fajt és a kétszikűek közül 6 növénycsaládból néhány fajt említ meg, melyek szintén a BMV gazdanövényei.

A BMV a pázsitfűfélék veszélyes vírusbetegsége, amely a gabonafélékben is komoly károkat okozhat. A mechanikailag könnyen átvihető vírusbetegségnek a rizstermesztésben is nagy jelentősége van, ott, ahol a csatornapartokon élő fertőzött gyomnövényekből indulhat ki a fertőzés (Pocsai 1986).

A leveleken sárgásfehér foltok, csíkok és sárga mozaiktünetek alakulnak ki. A kórokozó mechanikailag és levélbogarakkal (Oulema spp.) egyaránt képes terjedni (Pribék és mtsai. 2005).

A leghatásosabb védekezés a vektorok elleni előrejelzésre alapozott növényvédelmi beavatkozások alkalmazása, illetve rezisztens fajták termesztése.

A vírusok terjesztését elősegítő szervezetek

A növényeket fertőző vírusok terjesztésében vírusvektorok játszanak szerepet. Vírusvektoroknak azokat az élő szervezeteket (rovarok) nevezzük, amelyek közreműködésével a kórokozók fertőzött növényekről egészséges növényekre átvihetőek.

A levéltetvek a kalászosok legjelentősebb szívókártevői. Kedvező időjárás, mérsékelten meleg és párás viszonyok között gyorsan és nagymértékben képesek felszaporodni, kártételüket csak tömegessé válásuk után vesszük észre. A gabona levelein, szárán, majd a kalászokon szívogatnak, továbbá a vírusok terjesztésében betöltött szerepük is jelentős. A levéltetű károsítás veszélye szempontjából a legfontosabba szárba indulástól teljes érésig terjedő időszak, különösképpen a virágzás ideje, mert az ilyenkor kialakult erős fertőzés jelentős terméskieséssel járhat (Szántóné 2012).

Kukorica levéltetű (Rhopalosiphum maidis)

Az egész világon elterjedt anholociklikus fejlődésmenetű, ázsiai eredetű faj. Az elevenszülő nőstények telelnek át azokon a területeken, ahol a telek enyhébbek. Évente akár 8-12 nemzedéke is kifejlődhet. Kolóniái a kukoricán, az árpán, cirkon és a búzán találhatók meg, ezek a kolóniák mindig a levelek fonáki részén alakulnak ki. Az állatok által kiválasztott mézharmatban sok esetben megtelepszik a korompenész. A szívás okozta kártételük mellett jelentős kárt okoznak a vírusterjesztő tevékenységükkel is. Az árpa sárga törpülés vírus egyik törzsének vektorai (Basky 2005).

Zselnicemeggy-zablevéltetű (Rhopalosiphum padi)

Az egész világon megtalálható, valószínűsíthetően palearktikus eredetű faj. Holociklikus fejlődésmenetű, gazdanövényváltó. Tojás alakban telel át a zselnicemeggyen. Évente 10-12 nemzedéke is kifejlődhet, szűznemzéses nemzedéksor útján megfelelő időjárási körülmények között. Az áttelelt tojásokból tavasszal kikelő ősanyák második leánynemzedékében tömeges a szárnyas alakok megjelenése. A szárnyas alakok a gabonafélékre repülnek át. A kalászos gabonákon és a kukoricán is az árnyékban lévő alsóbb leveleken képeznek kolóniákat. A kalászosok érése előtt fűfélékre majd az árvakelésekre vándorolnak. A korai kelésű gabonákban gyakran fordulnak elő. A másodlagos gazdanövényeken a kártétel levélsodródás formájában jelenik meg. Vírusvektor tevékenységével azonban súlyosabb gazdasági károkat idézhetnek elő, mint a nedvszívással okozott közvetlen kártétele. Vektora az árpa sárga törpülés vírusnak (Basky 2005). Papp és Mesterházy (1996) izolátorsátras kísérleteikben nagyon jelentős különbségeket figyeltek meg a vizsgált 26 őszi búzagenotípus között a R. padi fertőzöttség mértékében (25-79%). Szoros összefüggést találtak a R. padi fertőzés mértéke és a terméscsökkenés között.

Zöld gabona-levéltetű (Schizaphis graminum)

Fő elterjedési területe Közel-Kelet, Ázsia, Afrika, Észak- és Dél-Amerika, Európa. Holociklusos, anholociklusos fejlődésmenetű populációi is ismertek. Egygazdás. Tojás alakban telel a fűféléken. Évente 7-10 nemzedéke is kifejlődhet. A zöld gabona-levéltetű nyála fitotoxikus, ezért szívásának következtében a levélfelületek sárgulnak, cirokféléken vörösbarna vagy tűzpiros foltok is jelentkezhetnek. Vírusvektorként is fontos szerepe van. Vektora az árpa sárga törpülés SGV törzsének (Basky 2005).

Vetésfehérítő bogarak (Oulema spp.)

Hazánkban 4 Oulema faj imágói és lárvái is károsíthatják a kalászos gabonáinkat (Szabolcs 1990a). Két vörös nyakpajzsú (O. melanopus L., O. cyanijoennis F.) és két kéknyakpajzsú faj (O. gallaeciana H., O. septentrionis) egyedei is megtalálhatóak. Tápnövényeik közé eredetileg vad Graminacea fajok tartoznak, majd ezekről a fajokról kerültek át a termesztett gabonáinkra (Kadocsa 1957).

A Oulema melanopus fő tápnövényei közé a tarackbúza (Agropyron repens) csomós ebír (Dactylis glomerata) és a réti perje (Poa pratensis) tartozik (Hilterhaus 1956). A táplálékválasztásukat befolyásolja többek között a fajták leveleinek szőrözöttsége az érközök szélessége, valamint a növény fejlettségi stádiuma is. A kifejlett bogarak telelnek át és évente csak egy nemzedékük fejlődik ki. A telelő helyük erdők szélén az avar alatt vagy természetes gyepek gyökérszintjében, esetleg dudvás szárú gyomok kóróiban található meg (Szabolcs 1990a). Az imágók tavasszal bokrosodás végétől jönnek elő telelőhelyeikről és fokozatosan települnek be az őszi búza táblákba (Szántóné 2012). Tavaszi megjelenésük főként a hőmérséklet függvénye. 10 ^oC-os napi középhőmérséklet esetén már várható a megjelenésük. Hazánkban ez a hőmérséklet március végén, április elején következik be (Szabolcs 1990a). A betelepülő imágók a napsütötte déli lejtőket részesítik előnyben (Szabó 2004).

Az áttelelt imágók rajzáscsúcsa április végén figyelhető meg (Szabolcs 1990b). Az imágók a gabonatáblákon május második felében, a lárvák pedig június első felében lépnek fel tömegesen (Szabolcs 1974). Az imágók petéiket a levél szélére gyöngyfüzérszerűen 2-8-asával helyezik el (Szabolcs 1990b). A lárvák 1-2 hét múlva kikelnek, majd a zászlós levélen táplálkoznak, hámozgatnak. A lárvák fejlődését nagyban befolyásolja a májusi időjárás. A vörösnyakú árpabogár a meleg száraz időjárást kedveli, hatására a lárvafejlődés felgyorsul, a kártétel pedig rohamosan nő (Szabó 2004).

Lárvákra jellemző, hogy egész fejlődésük alatt megfigyelhető a hátukon lévő nyálkás ürülék lerakódás. Az imágók kártétele jól elkülöníthető a lárvákétól. A kifejlett bogár, táplálkozás közben hátrafelé haladva teljesen átrágja a levéllemezt és az érközöket egyaránt (Szabolcs 1990b). Jellegzetes kárképük, hogy a levél felső bőrszövetét és a parenchimát keskeny sávokban kirágják, de az imágók át is rágják. A megmaradt másik epidermisz sáv fehér színe főként súlyos kártétel esetén messziről fehérlik, innen ered a vetésfehérítő elnevezés (Szántóné 2012).

Ezen kívül vírusvektor szerepük is fontos, mert a rozsnok mozaik vírus és az árpa sárga törpeség vírusát közvetítik. A kalászosok tápanyagigényét megfelelően kielégítve csökkenthetjük a kártételt. A lombtrágyázás kedvező hatású. A N-túlsúlyos műtrágyázás viszont megnyúlt növényeket eredményezhet, ami kedvez a bogarak táplálkozásának. Hasonló hatású lehet a sűrű vetés is (Szabó 2004). Papp és mtsai. (1992) szoros negatív összefüggést kaptak a zászlós levélen mért átlagos levélszőrhosszúság és az O. melanpus által okozott levélkártétel között 28 őszi búzagenotípuson végzett vizsgálat alapján.

Őszi búza esetén a védekezésben az agrotechnikának kisebb a jelentősége, mindössze a fajta toleranciára számíthatunk (Szántóné 2012). A kalászos fajtaválasztása döntő tényező, mert az erősen szőrözött levelű, szűk érközű fajtákat nem kedvelik (Szabó 2004).

Erősebben szőrözött levelű fajtákon a tojások túlélési esélye kedvezőtlenebb. Tovább csökkenthető egyéb kalászosokba történő átfertőződést, ha a tavaszi árpa és zab táblákat nem őszi búza mellé tervezzük, mivel ezek is a vetésfehérítők kedvelt tápnövényei (Szántóné 2012).

Csíkos gabonakabóca (Psammotettix alienus) 

A csíkos gabonakabóca (Psammotettix alienus) egész Európában elterjedt (Ribaut 1952, Sáringer 1989). Hazánkban mindenütt megtalálható, leggyakoribb kabócáink egyike, amely többnyire a Macrosteles laevis-szel (törpe gabonakabóca) együtt, annál nagyobb egyedszámban fordul elő. Tavasszal és ősszel is károsítanak az imágók, évente akár 3 nemzedéke is előfordulhat. A lárvák nagyobb számban augusztus-szeptember folyamán fordulnak elő, a peterakás ősszel az őszi gabonákon a tavaszi és nyári nemzedékeké pedig fűféléken és az árvakelésű gabonanövényeken történik. Kártételéről már a XIX. század utolsó harmadából is származnak feljegyzések. Mind az imágó mind a lárvák szívogatásaikkal okozzák a kárt. A szívogatás a levél csúcsi részén kezdődik, először apró fehér kör alakú folt formájában jelentkezik majd később ezek a foltok sárgulnak, kis idő elteltével lángvörössé válnak (Sáringer 1989).

„Az állat által megtámadott búzavetés rozsdapiros lett, mintha tűz perzselte volna végig” (Sajó 1895). A levelek elhalását megelőzően a károsítás helyén feketés foltok jelennek meg. A kártétel következtében a növények nem minden esetben pusztulnak el, de fejlődésükben visszamaradnak, a bokrosodás gyengébb lesz, ha szárba is indulnak, a szár fehéres színűvé válik és megrövidül (Sáringer 1989). A búza törpülés vírus egyetlen vektorának Dlabola (1960) és Vacke (1961) írta le először. Régóta ismert, hogy mind a nőstény mind a hím imágók és az egyes lárva alakok is képesek cirkulatív nem propagatív módon terjeszteni a vírust (Vacke 1962, Nault és Desouky 1989).

A fertőzött növényeken történő szívást 1-4 napos inkubációs idő követi, a vírusátvitel valószínűsége egyedenként igen változó lehet, az egyes állatok azonban több hétig is fertőzőképesek maradhatnak (Mehner és mtsai. 2003).

Egy kísérlet bizonyítja, hogy a kabócák növényre helyezését követően 10-12 nappal a WDV kimutatható volt az inokulált növényekből, majd 2 hónapon át a növény minden részéből detektálható volt, kivéve a növény gyökérrendszerét. A vírusátviteli vizsgálatok során 48 órás vírusleadási időszak alatt csupán a kabócáknak a fele vitte át a vírust. A vírus leadási idő csökkentésével a vírusátvitel is csökkent. Az eredmények alapján arra lehet következtetni, hogy viszonylag hosszú szívási idő szükséges ahhoz, hogy a vírushordozó kabóca újabb növényt fertőzzön meg (Tholt és mtsai. 2011).

A csíkos gabonakabóca az úgynevezett szipókás rovarok (Hemiptera) közé tartozik. Amikor a rovarok szájszervükkel a növények epidermiszéhez érnek „gél” jellegű nyálat választanak ki. Ennek segítségével szétfeszítik az epidermisz sejteket, majd nyálhüvelyt képeznek, melyben bevezetik a szájszervüket a mélyebben található szöveti rétegekbe. A táplálkozásukat segítendő, egy másik típusú hígabb állagú nyálat is kiválasztanak (Prado és Tjallingii 1994).

A táplálkozás folyhat akár anélkül is, hogy sejt vagy szövetsérülést okozna az állat, így sok olyan növényi stressz vagy védekezési reakció nem indul be, mely esetleg elriasztaná az állatot, vagy gátolná a táplálkozásában (Tholt 2011).

Kutatások bizonyítják, hogy a Psammotettix alienus széles tápnövénykörrel rendelkezik. Tápnövényei közé sorolhatók olyan fajok, melyek a WDV tünetmentes gazdanövényei és a kabócafajnak is jó tápnövényei pl. Lolium sp. A csíkos gabonakabócának a vizsgált nem pázsitfűfélékhez tartozó növényfajok ugyan nem tápnövényei, ám képes napokig is életben maradni a molyhos sáson, valamint a kétszikű parlagfüvön. Ez arra utal, hogy alkalmilag képes folyadékot és esetleg tápanyagot is felvenni, ezáltal túlélési esélyét nagyban növelni (Tholt és mtsai. 2011).

Szaporodását a csapadékban szegény, meleg időszakok segítik a leginkább. Nyár végén tömegesen repül a füves területekről a termesztett gabonára. Dombvidéki gabonaállományokban a déli lejtőkön mindig nagyobb egyedszámban fordul elő, mint az északin. A kártételi foltok is főképp a déli oldalon figyelhetők meg (Koppányi 1960).

A csíkos gabonakabóca egyedszámát kedvezően befolyásoló meteorológiai tényezők alakulása és a rendelkezésre álló tápnövények (gabonák, pázsitfüvek, lucerna, vörös here, répafélék, burgonya, kender, len stb.) együttesen eredményezik a közvetlen és közvetett károk növekedését. A háromnemzedékes faj az őszi vetéseken éri el az egyedszám csúcsot és ez is hozzájárul az érzékeny fázisban lévő fiatal növények búza törpülés vírussal való fertőzöttségének növekedéséhez. A kifejlett imágók ősszel a növényekre raknak tojásokat, amelyekből áttelelés után kelnek ki az első nemzedék lárvái. A lárvák táplálkozás közben (március, április) szintén vírusterjesztők. A tavaszi nemzedék imágói május hónapban találhatók a növényeken. A nyári nemzedék füveken és árvakeléseken él, az őszi pedig ezekről kerül imágó állapotban a kelő vetésekre (Kuroli 2004).

Védekezési lehetőségek a gabonát fertőző vírusok ellen

A betegségek kialakulása ellen két formában védekezhetünk. Meggátolhatjuk a vírusfertőzés folyamatát, esetleg a vírus replikációját akadályozzuk meg a fertőzött növényekben. Egy esetleges járvány kialakulásához fertőzési forrásra, vagyis nagyszámú fogékony növényre, valamint tömeges mennyiségű vírusterjesztő vektorra van szükség. Az évelő vagy áttelelő kultúrákban az árvakelések, és az évelő gyomok gyakran a fertőzés kiindulási helyei. A természetben igen jelentős a maggal történő fertőzés kialakulása is. Külső mag átvitel esetén a vetőmag felszínének fertőtlenítésével védekezhetünk a kórokozó ellen, de a belső magátvitelnél ez a módszer eredménytelen. Megfelelő fajtamegválasztással, azaz lehetőség szerint rezisztens fajták használatával védekezhetünk a leginkább a kórokozók ellen (Gáborjányi 1998).

A növényvírusok elleni közvetlen kémiai védekezés még napjainkban is reménytelenek tűnő vállalkozás, amely egyrészt a kórokozó felépítéséből másrészt az obligát parazitizmusából adódik. Így a kémiai védekezés elsősorban a vektorok elleni védekezésen alapul. Hatékonysága az átvitel módjától, vagyis, hogy perzisztens vagy nem perzisztens módon történik, és a vektorok számától függ. A fertőzés elkerülhető a termesztési viszonyok megváltoztatásával, a levéltetvek megtelepedését elkerülő vetésidővel vagy az előrejelzésre alapozott kémiai védekezés helyes időpontjának megválasztásával, továbbá a fertőzési forrásként szolgáló gyomnövények megfelelő gyérítésével. Napjainkban az integrált védekezés irányelveinek megfelelően a rezisztens fajták használata a termesztés során a leggazdaságosabb és a környezet megóvása szempontjából a legmegfelelőbb. A harmonikus tápanyag- és vízellátás biztosítja a növények természetes ellenálló képességét, a növénytermesztési lehetőségek kihasználása pedig a magas terméshozamokat (Érsek 1998). A nemesítés fő célja a kórokozókkal és kártevőkkel szemben ellenálló, jó termőképességű fajták előállítása (3. kép). Az így kialakított ellenálló képesség lehet nem specifikus (horizontális), amely egy adott kórokozó minden törzse ellen védettséget ad, és lehet törzs specifikus (vertikális), ahol az ellenálló képesség a kórokozó egy törzsével szemben eredményes. A fertőzéssel szembeni ellenállóság kialakításának célja a kórokozó távoltartása a fogékony növénytől, amely az egészséges növény azon tulajdonságain alapul pl. vastag kutikula, szőrözöttség, amelyek meggátolják a fertőzés kialakításáért felelős vektorok tevékenységét. Ezek a képességek ugyan nem nyújtanak tényleges védettséget a kórokozókkal szemben, de az úgynevezett „szabadföldi ellenállóságot” eredményezik. Olyan esetekben, amikor a rezisztenciagének hiányoznak, meg kell elégedni a toleranciával (Horváth és Gáborjányi 1999). A rezisztencianemesítésben nagy hangsúlyt fektetnek a vírusok elleni ellenállóság megteremtésére. Számos államilag elismert kiváló magyar nemesítésű fajta van köztermesztésben, és a nemesítők folyamatos és lelkiismeretes munkájának köszönhetően a fajtaajánlat folyamatosan bővül.

Fotó: Dr. Gáborjányi Richard