Mit értünk agrotechnikai védelem alatt? A fogalom létrejöttéhez az a felismerés vezet el bennünket, hogy az agrotechnikának szinte minden mozzanata befolyásolja valami módon a növények egészségi állapotát. Vagyis agrotechnikai védelem alatt az agrotechnika elemeinek olyan tudatos megválasztását (alkalmazását) értjük, melyek hátráltatják a fertőzések létrejöttét és a betegségek kifejlődését.
Megkülönböztethetünk alapvető és nem alapvető növényvédelmi eljárásokat, továbbá egyéb, a védekezés eredményességét támogató tevékenységeket. Melyek ezek?
Alapvető növényvédelmi eljárásnak kell tekintenünk a következőket: genetikai védelem, agrotechnikai védelem és a kémiai védekezés. – Miért? – Mert egy veszélyes betegség intenzív fellépése esetén ezeket a védelmi módokat minden esetben alkalmazzuk. – Gondoljuk csak meg! – A genetikai védelem a fajta vagy hibrid megválasztásával mindig megvalósul, ugyanis a termeszteni kívánt genotípus az egyes betegségek iránt valamilyen szintű ellenállóságot vagy fogékonyságot mutat. Mint már említettem, az agrotechnika egyes mozzanatai szintén hatnak valamilyen szinten a betegségek megjelenésére. Azonban egy veszélyes betegség esetén, amennyiben nem kielégítő a fajta ellenállósága, vagy kifejezetten fogékony, és a jól alkalmazott agrotechnikai módok sem bizonyulnak elegendőnek, úgy rendszerint nélkülözhetetlen eszközzé válik a kémiai védekezés.
Nem alapvető növényvédelmi eljárásnak nevezhetjük azokat a védelmi módokat, melyekre nem minden esetben, csak esetenként számíthatunk, mint pl. az egyébként rendkívül fontos biológiai védekezésnél vagy a mechanikai védelem alkalmazásánál.
Védekezést támogató tevékenységnek nevezhetjük pl. a betegségek előrejelzését vagy a karantén rendszabályokat.
Természetesen ezek a besorolások semmiképp nem a tevékenység jelentőségét minősítik, kivétel nélkül minden védelmi mód vagy tevékenység elsődleges jelentőségű lehet – ezt mindig a konkrét gazda-parazita kapcsolat határozza meg.
Az alapvető védelmi módok közül a genetikai és agrotechnikai védelem azonban egy dologban alapvetően különbözik a kémiai védelemtől: az üzemben, a termelés színterén nincs közvetlen költsége, a termelés irányítójának szakmai tudásán alapszik. (A termelésben a genetikai védelem és az agrotechnikai védelem nem igényel ugyan közvetlen költséget, ugyanakkor közvetett költsége van, ami a döntéshozó szakmai tudásának „előállítási” költsége, tehát oktatási és továbbképzési költségek.)
E hosszúra sikerült bevezető után nézzük meg – a teljesség igénye nélkül – hogy melyek azok az agrotechnikai védelmi lehetőségek, melyek a segítik a betegségek kártételének csökkentését a napraforgóban.
Okszerű növényi sorrend
Jól ismert, hogy a napraforgónak több kórokozója is olyan képletekkel rendelkezik, melyek hosszú évekig életképesek maradnak a talajban. A peronoszpóra (Plasmopara halstedii) petespórái (1. kép), a szürkepenész (Botrytis cinerea) és a fehérpenész (Sclerotinia sclerotiorum) szkleróciumai vagy a hamuszürke szárkorhadás (Macrophomina phaseolina) mikroszkleróciumai 6-8 évig, esetenként tovább is életképesek maradhatnak a talajban. Természetesen az életképes áttelelő képletek mennyisége folyamatosan csökken, ennek ellenére arra kényszerülünk, hogy kijelentsük, hogy legalább 5 évig ne kövesse a napraforgó önmagát. Amit aztán nem tartunk be! – Mert gyakorlatilag nem lehet betartani. – Sőt! Problémánkat még tovább fokozza, hogy az előzőek közül – a peronoszpóra kivételével – a másik három rendkívül polifág. A szürkepenész a szőlőn és a bogyós gyümölcsűeken kívül is számtalan zöldségfélét és dísznövényt megtámad. A fehérpenész a repcét és a szóját ugyanúgy súlyosan károsítja, mint a zöldségeket és dísznövényeket. A napraforgó hamuszürke szárkorhadás okozója több mint 700 növényt képes megtámadni – szántóföldi vonatkozásban kiterjedt termesztése miatt elég, ha csak a kukoricát említem.
1. kép: A napraforgó-peronoszpóra petespórái (oospórák) a napraforgó szárából készült metszetben
Úgy gondolom, hogy a felsorolt példák elegendőek arra, hogy rádöbbentsenek bennünket, hogy milyen nehéz „okszerűen” dönteni – a döntés szinte mindig arról szól, hogy „melyik ujjamat harapjam meg” – vagyis két vagy több rossz közül „melyik a kisebb rossz”.
Néhány éve a fehérpenésszel volt egy meglepő tapasztalatom. Két napraforgó tábla közül az, ahol három éve volt napraforgó, alig fertőződött, ezzel szemben az, ahol 5 vagy 6 éve volt napraforgó 20 % feletti szklerotínia-fertőzöttséget mutatott! – Hát ez meg hogy lehet? – Oly módon, hogy a több évvel ezelőtti napraforgó 2005-ben volt azon a bizonyos táblán! – A 2005-ös év – igen csapadékos július-augusztusa miatt – olyan nagy fertőzöttséget „hozott”, hogy nagyon hosszú évekre elszennyezte szklerócium-tömegével az illető tábla talaját. Tehát a „minél később kövesse önmagát a napraforgó” – egyébként helyes elvét – sem szabad mechanikusan alkalmazni.
Nos, ennyi sok rossz hír után abban keresek mentséget, hogy leírom azt, amit minden termelő jól tud – de legalább jó hír –, hogy a napraforgónak legjobb előveteményei a kalászosok. Sőt, ezek utónövénynek sem rosszak.
A növények táplálása
Úgy a makro-, mint a mikro- és nyomelemek tekintetében van egy pár nagyon lényeges általános szabály. Alapvetően abból kell kiindulnunk, hogy a napraforgó nagyon élelmes növény, 6 méter mélységre képes „leküldeni” gyökereit. Ezen alapul élelmessége, no meg rendkívüli szárazságtűrése.
Makroelemek tekintetében is elmondhatjuk, hogy nem hálálja meg a bőségesen rendelkezésére bocsátott tápanyagot. Természetesen a mai modern termesztésben a rendszeres időközönként végzett talajvizsgálatokra alapozzuk a három alapvető makro-tápanyag (NPK) kiadásának kívánt termésszinthez optimalizált mennyiségét.
A gyakorlatban leggyakrabban a három makroelem arányával összefüggő, illetve a N mennyiségével kapcsolatos hibákkal találkozom. A nitrogénnel gyengén ellátott növények „sápadtak”, leveleik kisebbek – ennek majd a termés mennyiségében és minőségében látjuk kárát.
Legalább ekkora – ha nem nagyobb – a baj ellenkező esetben. Számtalanszor találkoztam a szélsőségesen nagy N bőség súlyos következményeivel: a szürkepenészes tányérrothadás gyakoriságának mértéke és a rothadás súlyossága többszörösére nő, ha az optimálistól számottevően több nitrogénhez jut a növény.
A szklerotíniás szár és tányérrothadás esetén, ha lehet, még súlyosabb a helyzet. Igaz régen, több mint 30 éve, két szélsőséges esettel találkoztam. Egyik esetben két szomszédos Luciolle hibriddel bevetett tábla egyike 8-10 %-ban volt fertőzött fehérpenészes tányérrothadással, a másik 70 %-ban. Utólag derült ki, hogy az első táblát napraforgó alá töltötték fel tápanyaggal, a másodikat pedig ősszel búza alá készítették elő, de a vetésből kikésve tavasszal napraforgó került a táblába. Egy másik, hasonló esetben a szélsőségesen nagy N-bőség miatt egy NSH-63 nevű hibrid állományában tapasztaltam, hogy virágzás végén a szárközép szklerotínia fertőzés miatt derékmagasságban eltört – a 105 ha-os táblából csak 15 ha maradt állva (2. kép).
2. kép: Fehérpenész aszkospórás eredetű szárközép-fertőzése
Hangsúlyozom: ezek szélsőséges esetek voltak, az optimálisnál jóval nagyobb N-dózist kaptak. – De éppen ez a tanulságos, markánsan jelzik a túladagolás következményét ! – Amennyiben csak 20-25 %-kal több az optimálisnál a N, úgy csak annyi látunk, hogy fellépett 10-15 % szklerotínia – nem látványos a „történet” – nem is sejtjük, hogy „mitől jött” valójában a fertőzés.
A mezo-, mikro- és nyomelemek minden növény esetében fontosak. A napraforgó tonnánként 24 kg Ca-ot, 12 kg Mg-ot és 10 kg S-t igényel. A mikroelemek közül elsősorban sok vasat, majd csökkenő sorrendben mangánt, cinket és rezet igényel. A hiányos mezo- és mikroelem-ellátás ugyancsak „sápadt”, a normálisnál kisebb levelű állományt eredményez, alacsonyabbak a növények. Ezek az elváltozások általában nem a betegségek fellépésére hatnak, hanem a termés mennyiségét és minőségét csökkentik nagymértékben.
Talaj-előkészítés
E címszó alatt nem kívánok a részletekbe menni. A cél az, hogy a vetés idejére egyenletes, mintegy 10 cm mély, aprómorzsás magágyat biztosítsunk. A talaj tömődése estén néhány évenként középmély lazítás válhat szükségessé. A megfelelő minőségben előkészített talajba történő vetés elősegíti az egyöntetű kelést, ami a kiegyenlített állományt eredményez, amit a betegségek kevésbé károsítanak.
Vetés
A vetés ideje több szempontból is meghatározó. Általában azt szoktuk mondani, hogy az optimális vetésidő akkor van, amikor a talajhőmérséklet a vetés mélységében eléri a 10-12 oC-ot. Valamikor, az 1970-80-as években – amikor a betegségek közül a tányérrothadások (fehérpenész, szürkepenész stb.) domináltak – előszeretettel ajánlottuk a korábbi, mérsékelten korai vetést, ezzel azt remélve, hogy a korábbi érés hozzásegít a korábbi betakarításhoz és így kisebb a tányérrothadások által okozott kártétel.
Az utóbbi 30-35 évben megváltoztak a napraforgó betegségek dominanciaviszonyai. A korábban jelentéktelen fómás szárfoltosság (Phoma macdonaldii) és az alternáriás eredetű levél- és szárfoltosság (Alternaria helianthi és A. helianthinficiens) mind nagyobb mértékű lett.
E két szárfoltosság okozóhoz társult 1981-től a harmadik, a legveszélyesebb szárfoltosság okozó, a Diaporte helianthi.
Hamarosan kiderült, hogy a szárfoltosság okozóinak kedvez a minél korábbi vetés!
Ugyanakkor észrevettük, hogy a D. helianthi megjelenésével és elterjedésével számottevően háttérbe szorult a szürkepenészes tányérrothadás. A következő változás az volt, hogy 2000-től szinte teljesen eltűnt a diaportés szárfoltosság, ugyanakkor a szürkepenészes tányérrothadás gyakorisága „nem kapaszkodott” vissza az 1970-es évek szintjére. Így az alternáriás és fómás szárfoltosság miatt változatlanul a mérsékelten késői vetést tekintjük legjobbnak növénykórtani szempontból.
A vetés mélységét kötöttebb talajon 4-6, lazább talajon 6-7 cm körül tekintjük optimálisnak.
A vetésmélységgel kapcsolatban általában annyi mondható, hogy az optimálisnál sekélyebb vetés fokozhatja a madárkár mértékét, az annál mélyebb vetés egyenetlen keléshez és tőhiányokhoz vezethet.
A tőszám kérdését – ami rendkívül fontos – kissé talán önkényesen, itt a vetés címszó alatt tárgyalom. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az optimális tőszám 50 és 55 ezer között van hektáronként. A nagyobb testű, robosztusabb hibrideknél ne alakítsunk ki 50 ezer tő/hektárnál sűrűbb állományokat, minél kisebb testű a hibrid, annál inkább sűríthető az állomány. Kifejezetten kistestű hibridek esetében elmehetünk a 60 ezer tő/hektárig. Ha már eltérünk az optimumtól, úgy inkább lefelé, mint felfelé tegyük azt. A sűrűbb állományban a növények szárának statikai állapota romlik és a viharos szelek jobban károsíthatják. Ennél is fontosabb az a felismerés, hogy a fehérpenész szkleróciumai csak fényszegény viszonyok között képzik az aszkospórákat termelő termőtesteiket (az ún. apotéciumokat) –, ami megsokszorozza fehérpenész fellépésének valószínűségét (3. kép).
3. kép: A fehérpenész kórokozójának mesterségesen „kinevelt” apotéciumai. Ezekből lövellnek ki milliószámra az aszkospórák
A vetés minősége szintén lényeges dolog, függ ugyan a már korábban említett talajművelés minőségétől, de van egy további lényeges dolog: a vetés egyenletessége. A jól beállított vetőgéptől és a vetőgép optimális haladási sebességének betartásától függ, hogy valóban egyenletes állományt kapunk-e. Az egyenetlen vetésben a növények egyenetlenül fejlődnek, csökken a produktivitásuk, a tőhiányok helyén gyomosodás lép fel. Az egyenetlen állomány betakarításakor a betakarítási veszteség megnő, tovább rontva az eredményességet (4. kép).
4. kép: Vetéshibák a napraforgó állományában
Gyomszabályozás
Nem a gyomok hagyományosan ismert, súlyos kártételéről szeretnék itt írni, arról, hogy fényt, vizet, tápanyagot stb. vonnak el a kultúrnövénytől. Sokkal inkább arról, hogy milyen súlyosan rontják a „biológiai miliőt” a kultúrnövények számára (5. kép).
Vegyük a legegyszerűbbet – a nem speciálisat: egy erős árnyékhatás védelmében a talaj felső 1-3 cm-es rétegében elfekvő szkleróciumokból csapadékos időjárásnál tömegesen képződnek a már említett apotéciumok. (Tehát ez esetben, hasonló vagy még súlyosabb a helyzet, mint a túl sűrű állományok árnyékoló hatásánál.) Ezek az apotéciumok aszkospórák milliárdjait lövellik a levegőbe és indítják el a szárközép vagy a tányér rothadását.
A magasabb rendű növények – így a gyomok – virágpora, illetve a virágpor víz oldható anyagai rendelkeznek egy speciális stimulatív hatással, amivel serkentik a szürkepenész konídiumainak csírázását, elősegítik a fertőzés létrejöttét. A szürkepenész korai gócképződése – ami később nagy fertőzés forrása lehet – rendszerint ezen a jelenségen alapul.
5. kép: A vetéshibák nyomán kialakult gyomosodás
A káros hatás harmadik csoportja a gyomgazdák betegségterjesztő hatásából adódik. Csak néhány példa. A napraforgó-peronoszpórának egyetlen kultúrgazdáját ismerjük, a csicsókát. Gyomgazdája viszont akad, ki hinné, hogy megfertőzi a szerbtövis-féléket és a parlagfüvet is.
A Sclerotinia sclerotiorum például szintén megtámadja a parlagfüvet. Gondoljuk meg, azt mondjuk – amit pedig képtelenek vagyunk betartani – hogy a napraforgó legalább 5 évig ne kövesse önmagát, vagy akár a repcét vagy a szóját a betegségek – így a fehérpenész miatt! De ha nem sikerül korlátoznunk a parlagfüvet, az majd évről évre újratermeli a fehérpenész áttelelő képleteit, a szkleróciumokat.
Mint a bevezetőben említettem, a teljesség igénye nélkül igyekeztem felvillantani az agrotechnika néhány elemének betegségek fellépésére gyakorolt hatását. Tudatában vagyok annak, hogy az ilyen irányú ismeretek nem mindig hasznosíthatók a napi gyakorlatban.
Meggyőződésem, hogy minden agrotechnikai elem befolyással van a növények egészségi állapotára. Lehetnek olyan agrotechnikai elemek, melyek hatását még nem ismertük fel, vagy oly csekély, hogy a gyakorlat számára valóban érdektelen. Ugyanakkor a felsorolt példák között nem egy olyan van, amikor az agrotechnikában elkövetett hibák szélsőséges esetben súlyos kárt okoznak, máskor a kevésbé extrém helyzetben a kisebb kár létrejön ugyan, de kiváltó oka rejtve marad előttünk.
Fotó: A szerző felvételei
Dr. Békési Pál c. egyetemi tanár
Szentendre
(Agrofórum Online)
