Növényvédelem
Növényvédelem

Gondolatok a növényvédőszer-engedélyezés szerepéről – régen és ma (holnap?)

Gondolatok a növényvédőszer-engedélyezés szerepéről – régen és ma (holnap?)

Agrofórum Online

Jelen cikk (gondolat-összefoglaló) alapvetően az Európai Uniós növényvédőszer-engedélyezés egyes eredményeinek (elsősorban a választékcsökkenés) a növénytermesztésre gyakorolt kihatásait kívánja bemutatni.

Amikor valaki, valahol úgy gondolja, hogy az élelmiszer-termelés (mennyiségi és minőségi értelemben) stratégiai jelentőségű emberi tevékenység, vagy még emlékszik a háborúk okozta (és az utáni) világméretű élelmiszerhiányra, vagy látott/tapasztalt „fejlődő” országokbéli állapotokat, ahol az alultápláltság és a minőségtelen dolgokkal kielégített éhínség önmaga is tömegesen szedi áldozatait. Aki meg úgy gondolja, hogy – az egyébként erre kiváló adottságokkal1 bíró – Európa élelmiszer-ellátását más világtájakról kell (felszínes környezetvédelmi köntösbe bújtatott rövidlátó kereskedelmi okokból) biztosítani, az csak gondoljon bele, hogy ott nem okoz-e (globális kihatású) extra környezeti terhelést az extra élelmiszer-termelés és, hogy egyébként ott milyenek pl. az élelmiszer- és környezet-higiéniai viszonyok. Más (de nem kevésbé fontos) kérdés a mezőgazdasági termelésből és annak kiszolgáló, valamint kapcsolódó ágazataiból felszabaduló emberi erőforrás hasznosítása.

1: jó minőségű növényi termék előállításához három természeti erőforrás kell: 1. jó minőségű talaj, 2. jó minőségű víz, 3. teljes színspektrumú napfény és hőmérséklet. A földbolygó felületének nagy részén legalább az egyik hiány-’cikk’. Európa jelentős részén mindhárom adott (vagy elfogadható költséggel biztosítható).

Az agrokemikáliák szerepe a mezőgazdasági termelésben – szabályozási, használati szempontok, a költségek szerepe

Az agrokemikáliák (növényvédő szerek, tápanyag-visszapótlók v. ún. termésnövelő anyagok, termésszabályozók stb.) olyan termelési eszközök, amelyek vagy segítenek megvédeni a termelendő terményt minőségi és mennyiségi veszteségektől, vagy növelik a termés(stabilitás)t. Humán-egészségügyi és környezet-egészségügyi értelemben a biztonságos alkalmazásuk mennyiségi és módszertani szempontból kérdéses, így mindenféleképpen kell valamilyen szabályozás a forgalomba hozataluk és tömeges felhasználásuk vonatkozásában.

De nem mindegy, hogy a szabályozás milyen mértékű, és ki vállalja a „szabályszerűség” költségeit.

Általánosan ismert jelenség az élet számos területéről, hogy a túlszabályozás ellehetetleníti a legális gazdasági működést, illetve egyre inkább „szürke”, vagy „fekete” színek kezdenek eluralkodni a cél elérésének útját szegélyező díszítésen (csak azt ne higgye senki, hogy a ’festők’ ebben örömüket lelik – a sötét színek sem akciósak, sőt, gyakran felárasak). A „ki fizesse a révészt” kérdésben pedig azon kellene elgondolkodni, hogy kinek az érdeke a növényvédő szerek és termésnövelő anyagok piacra hozatala, másként tekintve a megfelelő ’termék-2’választék? „A gyártóké!” – mondják a szabályírók: fizessék meg az árát!

A „szabályírók” hazánk esetében 2004 óta túlnyomóan az Európai Unió hivatali bürokráciája, mert nagyon sok szabályozási alapkövetelmény központosított, így a növényvédőszer-engedélyezés is. A tagállamoknak az ilyen kérdésekben nagyon korlátozottak a lehetőségei, a mozgástere: elsősorban különféle bizottsági szavazásokkal lehet befolyásolni a készülődő szabályokat. A tagállami apparátus, a hatóságok operatívan javítani sajnos nehezebben és csak minimálisan, azonban rontani tudnak a helyzeten, pl. ha még további akadályokat (plusz előírásokat) gördítenek a lehetséges fejlesztések elé. A jelen cikk (gondolat-összefoglaló) alapvetően a jelenlegi Európai növényvédőszer-engedélyezési rendszer kihatásairól készült.

Ha egyre több és bonyolultabb szabályt írunk elő a piacra kerüléshez, annak az az eredménye, hogy egyre kevesebb eszközt dobnak piacra (egyre kevesebb – hatásmódú! – hatóanyagot, persze egyre többféle megjelenési formában azt a látszatot keltve, mintha ettől bőségesebb lenne a választék) → egyre drágábban.

(Az engedélyezési eljárást időszakosan [kb. 10 évente] szükséges megismételni újabb és újabb (bővített) elvárással kiegészítve, aminek pedig az az eredménye, hogy a már régebben bevezetett/bevált hatóanyagú készítmények is idővel kiesnek az engedélyezettek köréből, mert a gyártók (engedélyesek/regisztrálók – pontosabban a gazdasági szakembereik) egy idő után eljutnak oda, hogy már nem érdemes a piacon tartani a hatóanyagot – még ha biztonságosnak lenne3 tekinthető is. Fejlesztésstratégiai szempontból meg – hosszútávon – nem is érdekük piacon tartani régebbi4 hatóanyagokat [lásd később].)

2: a növényvédő szer, termésnövelő anyag csak a gyártó számára ún. „termék”, az ő termelésüknek eredménye, aki megvásárolja azt, az a felhasználó (a mezőgazdasági termelő), az ő számára azonban ez nem termék, hanem termelési eszköz, vagyis az ő termelésének kiinduló nyersanyaga: költségtényező. Nem egy luxuscikk, vagy hobbieszköz, amit akkor is használnak, ha nem éri meg, felhasználása csak indokolt esetben és a megtermelendő termény (a növénytermelési tevékenység célja) termelési értékének a függvényében valósulhat meg. Igazán hatékonyan egy ilyen költségtényezőt csak: 1. pontosan időzítve, 2. kielégítő minőségben kivitelezve és 3. a legszükségesebb mértékig minimális mennyiségben lehet használni. (Ha valamelyik paraméter a két előbbiből ’elcsúszik’, az a hatásosság rovására megy, viszont ha a harmadik paraméter ’csúszik el’ az – ugyan a hatásosságot némileg javítja, de – már komolyan a hatékonyság rovására megy. A harmadik paraméter teljes figyelmen kívül hagyása – azaz a túlhasználat – eredménytelenséghez: negatív termelési eredményhez vezetne. Mert a költségek könnyedén túlszárnyalják a bevételt, főleg kedvezőtlen évjárat, [pl. aszály – kis termésmennyiség], vagy kedvezőtlen értékesítési viszonyok [túltermelés – alacsony terményárak] esetén.) 

3: az elmúlt 6 évtizedben kifejlesztett és már a gyakorlatból kikerült (vagy odáig el sem jutott pl. gyártásgazdaságossági okok miatt) rengeteg hatóanyag nagy részét soha meg sem vizsgálták (módszer és technika hiányában akkor meg sem tehették), hogy vajon a mai pl. környezetvédelmi követelményeknek megfelelnének-e. Lehet, hogy némelyik igen. De kinek érdeke ez?

4: öreg ’szer nem – feltétlenül – vén ’szer. Az „elavulás” – fogalma – technikai értelemben nem alkalmazható biokémiai-biológiai rendszerek befolyásolására kifejlesztett kémiai eszközökre. Hatástani szempontból ugyanis a válasz egyszerű: valami vagy működik, vagy nem.

Az árnövekedésben a fejlesztési költségnövekedésen túl a verseny (ami egyébként is „oligopol” jellegű – azaz kevésszereplős) csökkenése húzódik meg, mert egy adott növényvédelmi probléma ellen egyedül maradt készítményért annyit kérhet el a gyártó/forgalmazó, amennyiért még éppen megéri felhasználni az adott kultúrában annak termelési értékének (termésmennyiség [t/ha] x ár [Ft/t]) függvényében. (A termelési támogatások fokozódása is éppen ezért árnövekedést generál a termelési eszközpiacon.)  Ugyanezen logika szerint eloszlatandó az a tévképzet, hogyha sokféle szer van engedélyezve adott kultúrában, az növeli a felhasználási mennyiséget is: ez (azaz a kezelésszám) ugyanis szintén gazdaságosság kérdése, és ha a bővebb kínálattól nem jelentősen olcsóbbak a készítmények árai (mert oligopol piac esetén jellemzően nem költségalapú az árképzés, hanem piaci alapú), akkor nem éri meg többször (vagyis nagyobb mennyiségben) használni őket. Ugyanakkor viszont többféle szerből (jó esetben hatásmódból) lehet kiválasztani azt az egy-két, vagy néhány kezeléshez használt készítményt. Azaz, lehetőség van ún. szerrotáció alkalmazására, ami azon túl, hogy a rezisztenciakezelés alaptényezője, fogyasztóbiztonsági szempontból is kedvezőbb, mint kevés hatóanyagot ’túlhasználni5’.

5: ha valamely hatóanyag gyakrabban jelenik meg a szermaradék-vizsgálati statisztikákban, az annak a jele, hogy ’kényszer-túlhasználat6 áldozata’, vagyis azt még éppen gazdaságos (és hatásos) az adott kultúrában használni, ezért választják a felhasználók – a termelők – többször az átlagnál.

6: ha valamely kultúrában egy hatóanyag nem engedélyezett (ezért a maradék-határértéke [MRL] a statisztikailag igazolható kimutathatósági határra van lehelyezve), akkor már egyszeri használata – az ún. fekete technológia – is ’túlhasználat’-ként értelmezhető.

Vegyipari cégátalakulások

Az oligopol piaci helyzet kialakulásában lényegében egy legalább 30, de lehet, hogy 40 éve zajló (ma is tartó) vegyipar-átalakulási tendencia húzódik meg. Korábban a növényvédőszer-fejlesztés a gyógyszeripar, festékipar, kőolajipar ’melléküzemága’ volt és ez utóbbiak lobbiereje jóval nagyobb: gyógyszert (vagy valamilyen gyógyszeripari terméket), szinte mindenki fogyaszt (valamikor, valamilyen mennyiségben), festéket, üzemanyagot, kenőanyagot is nagy mennyiségben használ föl sok mindenki, ehhez képest növényvédő szert csak a társadalom jóval szűkebb rétege: a mezőgazdasági termelő. (A gyógyszerfogyasztás ráadásul kevésbé költségérzékeny – ez alatt azt értem, hogy ha valaki beteg, kevésbé számít, mennyibe kerül a gyógyszer, azaz nincs gazdasági kalkulációnak helye, értelmezése – és ekkor senkinek eszébe sem jut a gyógyszergyártás, vagy gyógyszeripari hulladékelhelyezés [ami egyébként nem kis probléma] környezeti kihatásait firtatni. A növényvédő szer ezzel szemben egy termelési eszköz, csak a növénytermesztők használják, és amelyből csak a gazdaságosságának mértékéig használnak fel.) Így viszont a növényvédőszer-portfólió nyereségaránya jóval kisebb, mint a másik két-három ágazaté, ráadásul fel-felbukkanó környezetvédelmi problémákat (vagy tényeket, vagy hiedelmeket, de mindenféleképpen rossz visszhangot és extra költséget) idéz elő. Amíg a fejlesztés ezáltal korábban kisebb költségen megvalósítható volt a gyógyszer-, olaj- és festékipar „farvizén”, addig ezen ágazatok leválasztása (ún. profiltisztítás: bizonyos üzletágak eladása) után magára maradt a növényvédőszer-fejlesztés vegyipari oldalról is. (És eközben fokozódtak/fokozódnak a környezetvédelmi követelmények, előírások is, ami szintén növeli a profiltisztítási hajlandóságot.)  Következményként  a korábbi több, ’kis’ növényvédőszer-gyártóból néhány ’nagyobb’ lett („fuzionálás”) és a korábbi párhuzamos fejlesztéseket ’leszűrték’, majd a valamilyen szempontból hátrányos alternatívák3 fejlesztését leállították, azaz a cégegyesülés (felvásárlás stb.) automatikusan vezet(ett) választékcsökkenéshez. Tulajdonképpen csökken a (cég) versenytársak száma és a korábbi önálló termékvonalak (hasonló hatásmódú, vagy alkalmazási célú szercsoportok) egyszer csak cégen belüli versenytársakká válnak, amelyek között a verseny kimenetelét a gyártási és fejlesztési költségviszonyok, valamint a piacterítési lehetőségek szempontjai – esetleg emberi tényezők – döntik el. De egy biztos: a párhuzamosságokat – még ha az a mezőgazdasági termelők számára kedvező is lenne – nem tűrik meg, előbb-utóbb felszámolják, jobb esetben eladják. A felvázolt jelenség – természetesen – nem csak a növényvédőszer-ipar sajátossága.

A szerválaszték-csökkenés hatásai

Az, hogy a növekedő bürokráciájú7, 7/b engedélyezési folyamat egyre kevesebb számú, kevésbé hatásos7/c és egyre drágább7/b (vagyis összességében: egyre kevésbé hatékony) termelési eszköz rendelkezésre állását okozza a mezőgazdasági termelők számára, már régebb óta ismert jelenség. De két évtizede még csak „kiskultúrás probléma” volt, mert ott kezdődött el a hatóanyagok kivonása, csökkenése, ahol az engedélyeseknek nem érte meg („ki fizesse a révészt?”) a hatóanyagot a piacon tartani: a kiskultúráknál8. A kiskultúrás fejlesztési problémák hajnala hazánkban is nagyjából akkorra tehető (kb. a ’80-as évek második fele, ’90-es évek eleje), mikor a központi szabályozás mindinkább költségesítette (egyre több vizsgálat előírása, egyre magasabb díjtételek meghatározása) az engedélyeztetési vizsgálatokat. A fejlesztési törekvések onnantól kezdve fordultak mindinkább tudatosan a nagyobb volumenben termesztett kultúrák irányába, majd ez a tendencia 2004 után (Uniós csatlakozás) jelentősen felgyorsult. A tagállami törekvések (ahol van ilyen) pedig a kiskultúrás problémák orvoslására (eseti engedélyezés, hatósági okirat-kiterjesztés stb.) egyre nagyobb, szinte már átjárhatatlan (adminisztratív-bürokratikus) gátat kapnak.

7: ez nemcsak a hatóságoknál dolgozó „közalkalmazott” emberek köre, hanem az ezek adminisztratív kiszolgálására felsorakoztatott, gyártóknál/engedélyeseknél (jóval magasabb költségen) alkalmazottak körére is értendő. Több bürokrata → több előírás → több bürokrácia → magasabb költség.

7/b: A közösségi célokat is szolgáló (szélesebb társadalmi érdeket érintő) technológiafejlesztés – egyre fokozódó – költségeinek ráterhelése a gyártókra/engedélyesekre egyértelműen kumulálódó bürokrácianövekedésként értelmezhető.  

7/c: ha egy hatóanyag relatíve rövidebb hatástartamú, az környezet- és fogyasztóbiztonsági szempontból kedvezőbb, mert hamarabb lebomlik, de hatástani szempontból kedvezőtlen, mert többször kell (ezt, vagy valami mást) használni a tartósan fennálló, vagy ismétlődő fertőzési időszak alatt. Ha relatíve szűkebb a hatásspektruma adott hatóanyagnak, az szintén – látszólag – kedvező környezeti szempontból, mert kevesebb nem cél-fajt bánt, azonban az ilyen hatóanyagokból többfélét kell kombinálni több, együttesen előforduló károsító faj ellen. Az utóbbi két-három évtizedben tendenciálisan növekszik azoknak a szereknek az aránya, amelyek hatásos bevetéséhez egyre több részletkörülményre kell figyelemmel lenni, különben nem hozza az elvárt eredményt. A szűkebb hatásspektrum; a rövidebb hatástartam; a kizárólag adott károsító faj adott fejlődési alakja ellen ható anyag mind-mind ilyenek és a biológiai készítmények tipikusan ilyenek. Sokszor még az sem mindegy, hogy süt-e a nap a kezeléskor, vagy milyen egyéb kezelést kapott korábban a terület, vagy a termesztett növényfaj mely fajtáját kezeljük. Tehát a hatásos felhasználáshoz egyre nagyobb szakértelemre és egyre több odafigyelésre (pontos előrejelzés, alkalmazástechnika, pontos időzítés stb.) van szükség.

8: olyan gazdasági növényfajok, aminek országos, vagy kontinentális méretekben mért termőterülete viszonylagosan kicsi. Néhány száz – néhány (tíz)ezer hektár. Erre a területre több év(tized) alatt lehet annyi készítményt eladni, mint a gabonafélékre, ipari növényekre, kukoricára (ún. nagy kultúrák – több [tíz) millió hektár] egy-két év alatt. Azaz a fejlesztési költségek megtérülése beláthatatlan időtávú, illetve esélye minimális.

A legfőbb baj az, hogy a „kiskultúrák” között vannak az élelmiszer-biztonsági szempontból leginkább kockázatos növények (levélzöldségek, bogyós gyümölcsűek, konzervipari növények stb.) csoportjai.

Pedig ezek általában belterjes kultúrák (kertészeti növények), azaz egységnyi termőfelületen nagy termelési értéket képesek előállítani: kis területen – egy-egy termelőnek → jelentéktelen érdekcsoport. Persze nem úgy a fogyasztók, akik viszont laikusok tömege, ők azonban a növényvédő szert inkább (környezeti, humán-egészségügyi) fenyegetésnek tartják, még akkor is, ha nem ismernek egyet sem (a DDT-n kívül). A társadalmi félelmek természetesen nem alaptalanok, hiszen – összességében – veszélyes anyagokról van szó, éppen ezért van szükség reális értékelési rendszerre. Ezek alapján a „kiskultúrák” társadalomszociológiai szempontból (viszonylagosan nagyobb munkaerőigényű növénykultúrák) és élelmiszer-biztonsági szempontból kritikusak és nagyobb figyelemre (segítségre) érdemesek. (A nagykultúrák meg a nagy termőterület miatt környezetbiztonsági szempontból kritikusak.)

Mára már odáig jutott a helyzet, hogy a gazdaságilag jelentős termőterületű növények (azaz a „nagy kultúrák” – gabonafélék, olajnövények) növényvédelmi technológiája esetén is ún. „technológiai lyukak” kezdenek el kirajzolódni, vagyis viszonylag jelentős károsítók ellen csökken a szerrotáció (pontosabban: hatásmód-rotáció) lehetősége, illetve időszakosan előforduló (de esetenként/átmenetileg jelentőssé váló) károsítók ellen sincs legális védelmi megoldás. (Az ún. „fekete technológiák” szaporodása pedig igazán nem élelmiszer-fogyasztói érdek, főleg laikus termelők által kivitelezve.)

A növényvédőszer-fejlesztés 2-3(-4) évtizeddel ezelőtti jellegzetes stratégiai útvonalváltásait a szerrezisztencia9 váltotta ki, azaz az addig bevált és széles körben elterjedt hatóanyagcsoportokat bizonyos károsítók elleni hatáscsökkenés miatt le kellett váltani (legalábbis részlegesen: azaz a növényvédelmi technológiai rendszerbe be kellett illeszteni újabb és újabb hatásmódú elemeket is).

9: ellenálló (resistance = ellenállás) képesség növekedése bizonyos behatásokkal szemben. Itt károsítók növényvédő szerek – mint károsítóölő kémiai eszközök – hatása iránti ellenállásának kifejlődése értendő.

Jellemzően a világszerte fontosnak bizonyuló úgynevezett kozmopolita károsítók hajlamosak rezisztens törzsek kialakítására és elterjesztésére. Ilyenek pl. a kétfoltos takácsatka, zöld őszibarack levéltetű, fekete répalevéltetű, burgonyabogár, körte-levélbolhák, szőlőperonoszpóra, burgonyavész, lisztharmatfélék, disznóparéj-fajok, vagyis olyan károsítók, amelyek elterjedtsége, esetleg nagyobb nemzedék-, vagy utódszáma, az általuk kedvelt növényfaj(ok) termőterülete növényvédelmi szempontból ’előkelő’ helyet biztosít számukra. Ezen fajok számára szinte minden évjárat – többé-kevésbé – kedvező a felszaporodáshoz, így az érzékeny kultúrákban évről évre bizonyosan meg is jelennek és gazdasági kárt képesek okozni. Ezért rendszeresen, esetleg ismételten – valamilyen módon gyakorlatilag folyamatosan – védekezni kell ellenük, de valamilyen oknál fogva a nem kémiai módszerek – legalábbis önmagukban – nem tudtak eléggé hatásosak, vagy gazdaságosak (azaz eléggé hatékonyak) lenni az ellenük folytatott harcban.   Például az amerikai burgonyabogár (Leptinotarsa decemlineata – amelynek sajnos számottevő hatású természetes ellensége sem ismert) ma hazánkban multi-rezisztens törzsekkel büszkélkedhet (vagy mi – burgonyatermesztők), mert egyes törzsei évtizedek óta hordozzák párhuzamosan, illetve halmozottan a klórozott szénhidrogén/szerves foszforsav-észter/zoocid-karbamát/piretroid sőt néhány éve már a neonikotinoid rezisztenciát is. Látványos, mert ha valaki egy burgonyatáblát kezel ilyen hatóanyagú készítményekkel (akár kombinálva, akár külön-külön), akkor ezt követően viszonylag jelentős (megdöbbentő) számban találhat túlélő egyedeket.

Csakhogy amíg 2-3 évtizede a felismert rezisztenciát viszonylag gyorsan követte a hatásmódfejlesztés, illetve ezalatt a 20-30 év alatt elég sokféle hatásmódú készítmény jelent meg és szerepelt párhuzamosan a forgalomban, ez lehetővé tette a rezisztenciamenedzsment (= rezisztenciakezelés) kialakítását. Olyan technológiai ajánlások kialakítását, ami figyelemmel volt (lehetett) a ’konvencionális’ károsítók (alacsony rezisztenciahajlamú, vagy csak ritkán/esetenként megjelenő károsítók) előfordulására és a rezisztenciaveszélyes (gyakori, nagy egyed/nemzedékszámú) károsítók előfordulására is. Integrált (=egyesített) módon tartalmazta a nem kémiai lehetőségeket és a kémiai lehetőségeket is.

Ha a bürokrácia (az engedélyezési szabályok, előírások, összességében: követelmények) fokozódása jelentősen csökkenti a kémiai eszközök számát (választékát), az egyrészt teret adhat a nem kémiai (biológiai, mechanikai stb.) megoldásoknak, gyakorlatilag kikényszeríti ilyen fejlesztési irányokban való gondolkodást. De bizonyos esetekben (pl. munkaerőhiány miatt) bizonyos károsítók által fokozottan veszélyeztetett (és az egyébként is nagy munkaerő-igényű) kultúrák termőterületének csökkenését, eltűnését is eredményezheti. A növénytermesztés történetében számos olyan esetet lehet találni, amikor valamely károsító felszaporodása tette gazdaságtalanná egy növényfaj termesztését, míg csaknem kémiai vagy nemesítési, esetleg biológiai módszerekkel találtak hosszabb távon hatékony (eredményes + gazdaságos) védelmi megoldás(oka)t. Jellemző az is, hogy a szélesebb fajtaválasztékú növényfajoknál látványosan kiszorulnak a köztermesztésből a valamely jelentős károsítóra érzékenyebb fajták, még ha azok esetleg extra minőségi tulajdonságokat (íz, zamat, beltartalmi jellemzők stb.) hordoztak is. És olyan is előfordul, hogy egy – egyébként – jelentéktelennek vélt, vagy „rég nem látott” károsító egy-két érzékeny fajta elterjedésével/térhódításával válik (ismét) jelentőssé. A növényvédőszer-választék változása, csökkenése, illetve a használati gyakorlat átalakulása szintén elfeledett károsítók felbukkanását, helyenként látványos kártételét idézik elő.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy mire sikerül kifejleszteni, bevezetni egy új hatásmódú („rezisztenciatörő”) készítményt, már rég lehet(ne) fejleszteni az újabbat, mert a gyakorlati alkalmazásban nem fog ennyi időt megérni a kedvező hatás tartama.

A fokozott toxikológiai követelmények egyre hatáshely-(enzim)specifikusabb hatóanyagok megjelenését teszik csak lehetővé (ráadásul egyre kevesebb kultúrában – egyre kevesebb károsító ellen) ami fokozza a rezisztenciahajlamot. Ez sajnos gyártói fejlesztéstechnikai szempontból még jól is jön, ugyanis a fejlesztőcsoport számára kártékonyabb dolog nem ismert a lejárt patentű (ezért többek által gyártható), bevált, jó és közismert hatású (közkedvelt) „maradvány”szerektől – még ha az a saját (korábbi) ’gyermekük’ is. A legkényelmetlenebb ebben a helyzetben az, hogy még meg is finanszíroznak – valakik – olyan ’kutatásokat’, amivel a bevált szerek addig nem ismert kedvezőtlen hatásaira hívják fel a figyelmet. Az persze nem zavar senkit, hogy némely ilyen bizonyítási módszer a valóságtól és a gyakorlati élettől távol álló körülmények között ’bizonyít(?)’  kedvezőtlen hatást, amivel aztán persze indokolni lehet a forgalomból/felhasználásból való kivonását. Ilyen pl. az injekciós tűvel a csirkeembrióba fecskendezett ilyen-olyan készítmény teratózist okozó hatását bemutató vizsgálatok, amik lehet, hogy szolgálnak némi információval, de a kérdésem az, hogy van olyan – akár természetes eredetű – vegyület (vagy akár maga a tű), ami így alkalmazva nem okoz effajta hatást(?). Közismert pl. az atrazin évtizedeken át tartó közkedvelt (és pont ebből adódóan néha túlzott) alkalmazása és ennek köszönhető ma már, hogy szitokszónak számít önmaga is az itt-ott (vagy a szakszerűtlen túlhasználatból, vagy a felelőtlen hulladékelhelyezésből) tapasztalt környezeti hatások miatt. Kevesen emlékeznek ma már az ún. „triazin-rendelet”re (30.076/1/1972 MÉM sz. r.), ami már a hetvenes évek elején (az addigi kedvezőtlen tapasztalatokból merítve) lefektette a triazin hatóanyagú gyomirtó szerek – mai fogalommal élve – „fenntartható” használatának alapjait. Tehát a legtöbb esetben meg lehet találni azokat az alkalmazási körülményeket, amik (szigorú!) betartásával biztonságossá lehet tenni egy – akár kémiai – termelési eszköz használatát. Aztán nyilván olyan eset is van – pl. a klórozott (vagy inkább halogénezett) szénhidrogén vegyületek (nem csak növényvédő szereket értek alatta!) perzisztenciája10 miatt –, hogy nem lehet biztonságos alkalmazási módokat találni, ezért száműzni kell mindenféle emberi eszköztárból azokat a kemikáliákat. De mindehhez objektív és gyakorlatias vizsgálatok (mindenekelőtt szemléletmód) szükségesek.

10: „maradóképesség”, azaz a környezeti (talaj, víz, levegő) lebomlására/eltűnésére vonatkozó tulajdonság./

A technológiafejlesztés irányai

A (növényvédőszer-) fejlesztésnek összességében van egy többkomponensű ’természetes’-jellegű (külső) mozgatórugója: 1. új károsítók megjelenése, 2. a termelési szokások és a lehetséges éghajlatváltozás miatt az ismert károsítók pozíciójának átrendeződése és 3. a szerrezisztencia kifejlődése;

valamint van egy ’mesterséges’ (belső) mozgatórugója: menekülés a „generikus11”-ok elől.

11: régebben kifejlesztett (általában közismert, bevált) és már lejárt patenttel (adathozzáférési jogosultsággal) rendelkező, több gyártó által gyártott és nagyobb készítményszámban (lehetségesen, de nem kötelező jelleggel olcsóbban) piacra kerülő hatóanyagok. A „generikus”-ok előnye elviekben az, hogy sok toxikológiai vizsgálatot nem kell újra elvégezni, az újabb készítmények piacra jutásához összehasonlítva egy új fejlesztésű/hatóanyagú szerrel.

A magasabb ár generálásában részt vesznek az ún. re-engedélyezési eljárásban megkövetelt újabb és újabb vizsgálatok, illetve a belső fejlesztési ’nyomás’.

Tetten érhető a jelenség néhány „régi-új” hatóanyag újra piacra kerülése kapcsán megjelenő, a korábbinál jóval magasabb árfekvésében is (nyilván a korábbinál jóval magasabb engedélyezési dokumentációkövetelményből ered). A „régi-új” fejlesztés azonban jelentős veszélyt hordoz magában: a magasabb ár ellenére sem ad új hatásmódú segítséget. Ami ellen régen sem működött – olcsóbban – az ellen ezek után sem fog, sőt lehet, hogy rezisztencia megjelenése is bekövetkezett már bizonyos károsítócsoportoknál és a régen még eredményes területeken is csökken a hatása. Persze az is előfordulhat, hogy új területeken kerül bevezetésre a régi fejlesztésű hatóanyag. Mindenesetre ez a jelenség mutatja azt, hogy a régebben kifejlesztett hatóanyagok között is lehetnek elfogadható („tolerálható”, kezelhető) humán- és környezet-toxikológiai tulajdonságokkal rendelkező komponensek, tehát érdemes lehet visszanyúlni a már meglévő eszköztárba („öreg szer nem – feltétlenül – vén szer”).

Egyébként nagyon sok régen alkalmazott, vagy a bevezetésig el sem jutott hatóanyagnál még a biokémiai hatásmódot sem ismerték (hatásos volt és ennyit elég volt róla tudni), pedig hasznos információ lenne ma is a rezisztenciakezelés szempontjából.

Mi lehet a megoldás?

A jóval(!) nagyobb közösségi (állami) szerepvállalás, a bürokrácia proaktív, megfelelő célokra való alkalmazása7/b.

Ha nem gondoljuk úgy, hogy a növényvédő szer (termésnövelő anyag) piacra kerülése (használhatósága) csak és kizárólag a gyártók érdeke, hanem úgy gondoljuk, hogy legalább annyira a mezőgazdasági termelőké, sőt (ha jobban bele gondolunk, végső soron) a fogyasztóké, akkor nem szabad ennyire magukra hagyni őket a fejlesztésben és főleg azt, hogy ők döntsék el, hogy mire fejlesszenek (mert aki fizeti a révészt az diktálja az irányt és – finanszírozás mértékében – a tempót).

Hazánkban 3-4 évtizede (és az előtt) a termelői tapasztalatokból (növényvédelmi problémák felmerülése) állami finanszírozású12 fejlesztések mentén egységes növényvédőszer-engedélyokiratokat adott ki a hatóság (lényegre törőbb fogalommal: szolgálat) és annak birtokában (előírásai szerint) lehetett védekezni a károsítók ellen növényvédő szerekkel.  A gyártók és formázók (hazánkban állami vállaltok voltak, amikre egyébként sem lett volna – pénzügytechnikai szempontból – értelme ráterhelni a költségeket) csupán ’kedvező elszenvedői’ voltak az okiratkiterjesztéseknek, a gyártási volumennel és címkézéssel (illetve kiszerelési egységekkel) alkalmazkodtak az új helyzetekhez.

12: korábban hazánkban: termelési problémák → proaktív ’hatóság’-i (valójában: szolgálat) fejlesztés → gyártás → szakember → felhasználás.

A mai Európában: termelési problémák(?), engedélyesek/gyártók fejlesztései → előíró/tiltó hatóság → gyártás → gyártói/kereskedői ’szaktanácsadás’ → laikus (kellő ismeretekkel csak részben rendelkező) termelők → felhasználás-fogyasztás(?). A két zárójeles kérdőjel a termelők és a fogyasztók elszenvedett – fokozódó – bizonytalanságát, (termelési-fogyasztási) kockázatát szimbolizálja.

Ha – mondjuk – mi magunk („szabályírók”) is költségviselői vagyunk a fejlesztések megfinanszírozásának, akkor jobban meggondoljuk, hogy mire-kinek13 fejlesszünk és, hogy ehhez milyen vizsgálatokat írjunk elő, azaz a fejlesztési költséggenerálást is a saját bőrünkön érezzük. Vagyis nemcsak a szabályírásban kell kreatívnak lenni, hanem a megoldások kidolgozásában is. Ha egyre több vizsgálati/engedélyezési feltételt írunk elő, annál inkább egyre megfinanszírozhatatlanabb lesz az engedélyezés a versenyszféra részéről.

13: az engedélyező hatóság (Uniós és tagállami egyaránt) ’termékeinek’ valódi célcsoportja nem a néhány gyártó/engedélyes, vagy kereskedő, hanem a rengeteg (hazánkban több százezer – Európában több millió) termelő. Ez – ha úgy tetszik – egy hatósági ’jogosítványt’ igénylő szolgáltatás

Reális szabályrendszer/követelmények felállítása

 A módszereket és az értékelési szempontokat a célok tükrében – és a reális kockázat függvényében – kell kiválasztani.

Egy jó hatású burgonyabogár elleni hatóanyagot azért nem engedélyezni, mert – állítólag – „nem elfogadható” kockázatot jelent olyan madárfajra, ami a burgonyatermő vidékeken egyébként elő sem fordul – meglehetősen abszurd.

(Fölvetődő kérdések: mekkora a burgonyatermő terület? – hányszor kell kezelni a károsító ellen? – milyen gazdag a madárvilága egy burgonyatáblának?…)

Vagy a ragadozó atkákra valamilyen módszerrel vizsgálva káros hatású rovarölő szert nem engedélyezni egy olyan szántóföldi kultúrában (amely vegetációt szántással, tárcsázással évente eradikálunk!), ahol a kérdéses faj felszaporodására egyébként sem adottak a feltételek – szintén erősen életszerűtlen indok. És még hosszasan sorolni lehetne azokat a – mondvacsinált – indokokat (értékelési szempontokat), ami miatt a mai európai növényvédőszer-engedélyezés egész hatóanyag- (hatásmechanizmus-) csoportokat tüntet el Európából azt a téves látszatot keltve a tanácstalan mezőgazdasági termelő és egyéb laikus külső szemlélődő előtt, mintha ez a környezet- és emberi egészségvédelemről szólna.

Azon túl, hogy ezek a kockázati tényezők sok esetben eléggé szubjektív elemek, a legtöbb esetben valószínűleg lehetne találni olyan alkalmazási, alkalmazástechnikai módot, amivel ki lehetne védeni a tényleges károsodást/károkozást („kezelhetővé tenni a kockázatot”) –, de „ki fizesse a révészt?”.

Objektív (gyakorlatias – „józan paraszti”) értékelésre és következtetésre van szükség. Csak egy egyszerű példával élve: ha valamilyen készítmény bőr-irritatív hatású vivőanyagot (oldószer stb.) tartalmaz, akkor vagy a vivőanyagot kell helyettesíteni mással, vagy bőrvédő eszközt (védőkesztyű, védőruha) kell előírni az alkalmazásához (ezek egyébként is minden esetben célszerűen alkalmazandó védőeszközök – tehát ez nem egy különleges előírás).  Nem olyan megállapítást kell tenni, hogy „Op.Ex. ” – kockázat (operator exposure – felhasználói kitettség) miatt nem engedélyezhető valami, nem kell senkivel azt elhitetni, hogy rövidnadrágban és ujjatlan trikóban is lehet növényvédő szerekkel dolgozni – ez egy ilyen munkakör. Ugyanakkor az is érthetetlen (sajnos csak számomra), hogy egyáltalán létezik 0 (nulla!) napos munka-, sőt élelmezés-egészségügyi várakozási idejű növényvédő szer. Szerintem nem egészséges dolog semmilyen növényvédő szerrel kezelt állományban másnap (netán aznap és még néhány napig) munkát végezni, sőt, enni belőle, még akkor sem, ha – horribilis költségeken – agyondokumentált vizsgálati eredményekkel statisztikailag nem igazolható káros hatás.

Szükséges a korszerű élelmiszer-termeléshez az agrokemikália, de csak nagy felelősség tudatában – és szakértelem birtokában – alkalmazva. Ehhez – természetesen – minőségi szakemberképzés is szükséges…

 

Tóth Ágoston növényvédelmi szakirányú okl. agrármérnök

Ritka kártevők a repcében

2019. december 6. 04:37

Az őszi káposztarepce az a szántóföldi növénykultúránk, amelynek növényvédelmében az állati károsítók döntő jelentőséggel bírnak és amelynek a termesztési költségeiben az ilyen károsítók elleni védekezés adja az egyik legnagyobb tételt.

Megjelent a Nufarm új termékkatalógusa

2019. december 3. 09:02

Letölthető a Nufarm növényvédelmi megoldások 2020, amelyből részletesen tájékozódhat cégünk termékpalettájáról, és az egyes növényvédő szerek pontos használati útmutatóját is megismerheti.

Permetezőgépek téli felkészítése

2019. november 20. 10:33

Ha nem biztos, hogy megfelelően el tudja végezni a fagymentesítést, kérje az Agroázis szakembereinek segítségét, szakképzett szervizes kollégáinkkal állunk partnereik rendelkezésére.

A repcefénybogár piretroid rezisztenciája

2019. november 19. 06:47

A repce-fénybogár Európában széles körben elterjedt kártevő. Az ellene engedélyezett készítmények nagy része ugyanabból a kémiai csoportból – piretroidok – származik, vagyis azonos hatásmóddal rendelkeznek. Folyamatos használatuk Európa több országában súlyos rezisztencia kialakulásához vezetett. Az utóbbi tíz évben hazánkban is megjelent és gyorsan terjed a piretroid rezisztens fénybogár.

Összhangban a kukorica igényeivel

2018. március 29. 09:46

Hazánk időjárása – főként csapadék eloszlását figyelembe véve – egyre kiszámíthatatlanabb, ezért a tavaszi vetésű növényeink kelése és gyomosodása is gyakran heterogén.

A növényvédelemben tényleg a vegyszer a legfontosabb?

2018. szeptember 6. 08:31

A növényvédelem nem a permetezéseknél kezdődik. Ez egy sokkal bonyolultabb folyamat.

A gyomrezisztencia helyzete a világban

2018. szeptember 27. 11:10

A szerzők a párizsi gyomrezisztencia konferencián jártak, az ott látottakról, hallottakról számolnak be. Az előadások a rezisztens gyomfajokról, az általuk okozott károkról, a megelőzés lehetőségeiről szóltak és bemutatták a legújabb diagnosztikai módszereket.

A mákról és termesztéséről

2018. október 13. 02:34

Célszerűen gabonák után vetik. Mérsékelt tápanyagigényű növény. A talaj iránt – állítólag – igényes, a jó búzatalajokon díszlik legjobban és terem a legtöbbet.