Balogh Péter gazdálkodó geográfus szerint mára Magyarországon 5 százalék terület maradt meg aktív ártérként, hullámtérként, ez jelenti a nagy vizek által még elérhető területet.

Úgy gondolja, komoly gondokat okozott, amiért „levágták” a folyóról a tájat, átjárhatatlan töltéssel megakadályozták a kommunikációt a táj és a folyó között. A tiszai Alföld élete például egyértelműen a Tiszától függ, ugyanakkor konkrét, élő ártéri gazdálkodás ma már szinte alig van ott.

„Együtt lehet vele élni, nem árvíz ez, inkább segítő víz”

– vélekedik Ecker Tamás, aki évek óta foglalkozik ezzel a hagyományos gazdálkodási formával Nagykörű település határában. Szerinte a Tisza időszakos kiáradásának jótékony hatásai megkérdőjelezhetetlenek, bár nyilvánvalóan más jelenlétet és más szemléletet kíván a gazdálkodó részéről, ha a hullámtérben folytat tevékenységet.

„Ezen az árvízvédelmi töltésen legeltetek, 2-3 hektárnyi területen. Rackákat tartok, meg egy kárpáti borzderes tehenet. De az ártéri gazdálkodáshoz kapcsolódnak a baromfijaim is, az állatok takarmánya szempontjából így önellátó vagyok. A hullámtéren szántóm is van, negyed hektár. Olyan ez, mint a Nílusnál. Hozza a Tisza a tápanyagot meg a nedvességet. Ettől független persze kockázatos az itteni gazdálkodás, de nagyobb a nyeresége annak, amit hoz az árvíz, mint a kockázat, amit esetleg elvinne”

– magyarázta Ecker Tamás az Agrofórumnak. Sok szakember véli úgy, hogy az elmúlt időszak mezőgazdasági és tájhasználati gyakorlatának térhódítása miatt az ártéri gazdálkodásban rejlő gazdálkodási potenciál ma koránt sincs kihasználva.

Élő ártéri gazdálkodás szinte alig van, és az is jelentéktelen méretű területen folyik. Ecker Tamás szerint a magyarországi rendszer nem ártéri gazdálkodásra, hanem szárazgazdálkodásra van kiépülve, például nem áll rendelkezésre az ott meglévő támogatási környezet sem.

Pedig az árhullám által biztosított víz és tápanyagok által dúsított területen legelő állatok valójában természetvédelmi munkát végeznek. Egy rendszerben történik a hús- és tejtermelés, illetve az állatok a legelés útján a lefolyási tényezőt is javítják.

„Csak a nyári vízhozamból, a nyári víz készletből nem lehet gazdálkodni, ez bebizonyosodott az elmúlt 100 év alatt. A vízgazdálkodási kihívások kapcsán az a 21. század fő kérdése, hogyan lehetne felismerni a tájban a természetes intelligenciát, vagyis a táj eredendő működéshez igazítani a gazdálkodást”

– mutat rá Balogh Péter. Szerinte táji infrastrukturális berendezéssel, illetve jogi szabályozás segítségével hasznosulni tudna az árterek hatalmas „biopotenciálja” a mentett oldalon is, ahová már nem ér el az árhullám, természetes víz- és tápanyagforgalmat biztosítva.