Sajnos, tudomásul kell venni, hogy a globalizációnak nevezett folyamatban a profit a legfontosabb. Ismert tény, ha valami bekerül az EU területére, attól kezdve szabadon mozoghat, szabadon szállítható, értékesíthető. Míg az állategészségügyben erős információs lánc működik, addig a növényegészségügy időnként rácsodálkozik a tényre: jé, már ez a károsító is itt van.
Nézzük, mit is jelent az invazív kifejezés!
A Wikipédia szerint: „A biológiai sokféleség nagyrészt az élőlények elkülönült evolúciójának és a helyi feltételekhez való alkalmazkodásának az eredménye. Egy új faj érkezése az adott ökoszisztémába természetes jelenség. A legtöbb idegenhonos faj nem képes életben maradni, vagy nem válik inváziós fajjá, hanem az őshonos fajok közösségében stabil részese lesz a táplálkozási hálózatnak. Néhány esetben azonban mégis hirtelen és tömegesen képesek e fajok elterjedni, ezzel rövidebb-hosszabb időre felborítják a korábban kialakult ökológiai egyensúlyt. Hosszabb távon egy új egyensúlyi helyzet alakul ki, azonban addigra kiszoríthatnak őshonos fajokat (szűkítik életterüket vagy ragadozóik lesznek), és azok kihalhatnak.
A fajok terjedését természetellenesen felgyorsította a kereskedelem, az utazás és több, szándékos betelepítés. Az özönfajok megváltoztathatják a korábbi ökológiai viszonyokat, így kiszámíthatatlan hatást gyakorolnak a biológiai sokféleségre, és komoly gazdasági károkat okozhatnak.
Jelenleg az inváziós idegenhonos fajokat tartják a globális biodiverzitás csökkenés második fő okának, közvetlenül az élőhelypusztítás mögött. Az özönfajok környezeti, gazdasági és társadalmi (pl. egészségügyi) hatásai minden szinten kedvezőtlenek.”
Az akác hazai megítélése
Magyarországon az akácügy, ha csak ideiglenesen is, de nyugvópontra került, ám hogy valójában így van-e, azt nem tudom. Valami miatt sokakat zavarja e növény nagyarányú hazai jelenléte, pedig annak idején, amikor betelepítették, igencsak hasznosnak bizonyult. Igaz, intenzíven terjedt is. De erről később. Nem is olyan régen, valakik, valamiért invazívnak minősítették.
Az akác fajai Észak-Amerika keleti részén és Észak-Mexikóban (az atlantikus – észak-amerikai flóraterületen) honosak. Magyarországon a XVIII. században kezdték telepíteni a futóhomok megkötésére. A nemzetség tudományos nevét arról a Jean Robin francia kertészről kapta, aki 1601-ben Európában meghonosította a növényt. Magyarországon 1710-ben ültették először Erdődi gróf pozsonyi kertjében. Az alföldi fásítás legfontosabb növénye lett. Az 1800-as évek második felében a nagy akácfaerdők telepítése gyökeresen megváltoztatta az addig fátlan, puszta Alföld képét. Jelenleg telepítését nem támogatják hazánkban, így kívánják visszaszorítani az őshonos fajokkal szemben gazdaságilag vitathatatlan érdemeire való tekintet nélkül.
Az akáccal kapcsolatos érdekességek
Gyökerén nitrogéngyűjtő baktériumok élnek. Nehéz (nyersen 900-950 kg/köbméter), kemény, tartós fája van. Hazai fafajok közt a legtartósabb. Jó mézelő. Virágának főzete köhögéscsillapító, palacsintatésztában kirántva porcukorral megszórva különleges csemege. Kérge jelentős gyógyszeralapanyag (a lovak számára mérgező). Tartósságára néhány adat: szabadban, talajjal érintkezve 40-60 év, szabadban talajjal nem érintkezve 80-100 év, épületben száraz helyen és víz alatt 500 év felett.
Az akác esetében mindössze kb. háromszáz éves hazai kultúráról beszélünk, ami annak idején a legtartósabb szerszámfa volt (lapátnyél, fejszenyél, a kubikos csákányok nyele, kisafa, lőcs, kocsikerék stb.), s akkor kiemelkedő szerepe volt a futóhomok megkötésében és a homoki kultúrák elindításában. Az akác nélkül tetszik, vagy nem, nehezebben indult volna meg a hazai agrárfejlődés.
Kitűnő tűzifa is, mely tulajdonságának a mai napig nagy a jelentősége, és legelő is: méhlegelő. Sajnálatos lenne, ha a mai világban ecsetelni kellene az akácméz hazai és export jelentőségét, és az akácosok (valamint a többi mézelő invazív és nem invazív fű-fa-virág) méhmegtartó, jövedelemtermelő, munkát adó jelentőségét.
S most álljon itt az MTA sajtóközleménye:
„Az MTA Ökológiai Kutatóközpontja az akác tudományos megítéléséről.
Az akác a Kárpát-medence őshonos élővilágának, gazdag természeti örökségünknek az egyik veszélyeztetője, vitathatatlan gazdasági jelentősége mellett. Ezért az MTA ÖK az elmúlt hetekben megítélése körül kialakult vita kapcsán az akáccal (teljes nevén fehér akác, Robinia pseudoacacia L.) kapcsolatos ökológiai kutatási eredményeken alapuló tényeket teszi közzé. Az akácra vonatkozó természetvédelmi problémák három pontban foglalhatók össze.
(1) Spontán terjedése (inváziója) veszélyezteti a természetes fafajú erdőket, valamint gyepterületeket, köztük csak a Kárpát-medencében előforduló, „hungarikum” élőhelyeket (Pannon homoki borókás-nyárasok, Síksági pannon löszsztyeppek, Pannon homoki gyepek). A faj mind gyökérről, mind tuskóról kiválóan sarjad, magja közel 50 évig megőrzi a talajban csírázóképességét. Ezért, ahol megtelepedett, onnan gyakorlatilag kiirthatatlan.
(2) Az akác nagymértékben átalakítja területén a termőhelyet, csökkenti az élővilág változatosságát. A gyökerein élő nitrogénkötő baktériumok révén megnöveli a talaj nitrogéntartalmát, ami hosszú távon a bomlási folyamatok növekedését, a szén mérleg megváltozását is eredményezi. Levelének bomlása során felszabaduló allelopatikus (növényi csírázást és növekedést gátló) anyagai megakadályozzák a természetes erdei aljnövényzet kialakulását. Emiatt az akácosok aljnövényzete rendkívül fajszegény, alapvetően néhány tápanyagigényes, gyors növekedésű gyomnövény alkotja. Az akácállományok szerkezete a hasonló korú őshonos fafajú erdőkénél egyszerűbb. A táplálékforrást biztosító növények szegénysége, és a faállomány egysíkúsága általában jelentősen csökkenti az erdei állatvilág sokféleségét az őshonos fafajú állományokhoz képest.
(3) Az ezredfordulón végrehajtott az ország természetes növényzeti örökségét feltáró MÉTA program (www.novenyzetiterkep.hu) felmérése kimutatta, hogy megdöbbentő mértékű az akác spontán inváziós megjelenése természetes élőhelyeinken. Európában egyedinek számító, igazi hungarikum homoki borókás nyárasaink és nyílt homokgyepeink 65%-ában, féltett erdőssztyepp maradványaink 60%-ában jelent meg az idegenhonos akác. Természetközeli területeink mintegy 200 000 hektárját veszélyezteti az akác megjelenése és inváziója.
A Kárpát-medence egyedi élővilága miatt külön „Pannon” életföldrajzi régióként lett meghatározva. Egyediségéhez ritka, veszélyeztetett fajok is hozzájárulnak, mint a magyar futrinka (Carabus hungaricus), a magyar vakcsiga (Paladilhia hungarica), és a magyar méreggyilok (Vincetoxicum pannonicum). Az Észak-Amerikából származó idegenhonos akác jelenleg a magyarországi erdőterület 24%-át (463 000 ha) foglalja el, elterjedtté a XIX. sz. végén vált elsősorban az alföldfásítási program révén, azóta területe folyamatosan növekedett. Természetvédelmi és ökológiai szempontból nagy kockázatokat mutató inváziós fafaj, állományaiból spontán terjedésre képes (ebben különbözik számos szintén más kontinensről származó kultúrnövénytől, például az akácvitában felmerült paradicsomtól vagy tulipántól), a természetes élővilágot jelentős mértékben kiszorítja, elszegényíti.
A fenti okok miatt az akác terjedése és élőhely-átalakító hatása veszélyezteti a természetes életközösségek fennmaradását. Teljes kiirtása azonban az országból gazdasági haszna miatt nem kívánatos és gyakorlatban nem is lehetséges.
Azokon a területeken, amelyek elsődleges rendeltetése a magyar természetvédelmi értékek megőrzése (védett területek, Natura 2000 hálózat területei) az akác visszaszorítandó. Ez részben az őshonos fafajú erdőkben és gyepterületeken spontán megjelenő akác visszaszorítását, részben az ilyen területeken álló akácosok fokozatos átalakítását jelenti őshonos fajokból álló erdőkké.
Vácrátót, 2014. február 27.”
Akáccal kapcsolatos érvek és ellenérvek
Meggyőződésem, hogy az akácot (és természetesen mást sem) nem szabad csak és kizárólag természetvédelmi, erdészeti, fahasznosítási, esetleg egyedül méhészeti, netán erőteljes lobbi kérdésként kezelni.
Ujvárosi Miklós Gyomnövények (1973) című egyedülálló könyvének 12-edik oldalán többek közt így ír „…A termelés és felhasználás szempontjából a növényeket szokták hasznos és nem hasznos növényekre osztani. (…) Tehát a hasznos növény minősítés is állandóan változik. A mindenkori szükséglet szerint egyes haszonnövények átkerülnek a nem hasznosak közé és eddig nem hasznosakból valamely szükséglet felmerülésekor hasznosak lesznek.”
Összegezve a fentieket: az akác sok helyen indokoltan nem kívánatos, spontán terjedésre képes, ugyanakkor kiirtása az országból gazdasági haszna miatt nem kívánatos és a gyakorlatban nem is lehetséges. Megjegyzés: tehát alkalmas az akác gazdálkodásra, szabad munkaerő lekötésre, pl. közmunkára. Az akác invazív, a méze hungarikum….
Világosnak tűnik: ha agresszíven, szinte megállíthatatlanul, spontán terjed egy faj, mint például a behurcolt gyomnövények, károsítók, vagy mint a telepített, de terjedő akác, akkor invazív, ha termesztett, kontrollálható, gazdálkodásra alkalmas, akkor nem az. Az akác (is) betelepített, termesztett, hasznos, kontrollálható, gazdálkodásra alkalmas. Akkor?
Nem minden invazív, ami nem őshonos
Barangoljunk most egy kicsit a múltban. Növények, melyek ősidők óta jelen vannak: a búzát már a történelem előtti időben termesztették. A honfoglalás után háromszáz évvel a magyar búza már nyugaton is ismert volt. Az árpa öt-hét ezer éves, hazánkban a honfoglalás idején már jelentős növény volt. A borsót az Aggteleki-barlangban talált leletek szerint hazánk területén már a kőkorszakban termesztették. A szója a legrégebbi kultúrnövények egyike, az első írásbeli feljegyzések i.e. 2838-ból származnak. (Ezeket a tudomány nem tekinti invazív növényeknek.)
Számos más növény Amerika felfedezése után, illetve a török hódoltság alatt került hazánkba. Néhány példa a tankönyvből (ld. Források):
• Kukorica: Európába 1493-ban Kolumbusz hozta be, hazánkba 1590 körül Olaszországból került be, Erdélyben 1611-től termesztették, ami török közvetítéssel jutott oda. Érdekes adat, hogy török eredete miatt az 1686-os erdélyi országgyűlés betiltotta a kukoricatermesztést, a nép azonban a tilalom ellenére termesztette, mert nem kellett dézsmát adni belőle. Az adatok szerint csalamádénak 1812-ben termesztették először. Csak 425 éve van hazánkban, s az egyik legfontosabb növényünk.
• Burgonya: 1534 és 1565 körül került Európába, az első hazai fajtákat 1876 táján állította elő Angeli József Nyitra megyében.
• Cukor- és takarmányrépa: hazánkban már 1790-ben Pozsonyban árulták a Burgundi répa vetőmagját. Tessedik Sámuel, felismerve e növény jelentőségét, már ingyenes vetőmag kiosztással próbálta rávenni a magyar gazdákat a takarmányrépa termesztésére. A XIX-ik században már nélkülözhetetlen lédús takarmány volt az állattenyésztésben. A cukorgyárak lendületes fejlődése 1830 körül indult meg.
• Napraforgó: 1510-ben került Mexikóból Spanyolországba, onnan dísznövényként terjedt el, olajnyerésre 1779-ben használták.
• Lucerna: hazánkban Tessedik Sámuel 1799-ben kísérletezett ezzel a növénnyel először, mely növény az 1863-as szárazságban kielégítő termést adott és néhány évtized alatt lett alapja az egyik legfontosabb fehérjetakarmánynak.
Ezeket a kultúrákat a világon szinte mindenütt, ahol a körülmények megfelelőek, termesztik. Körbejárták a világot, igaz, kellett hozzá néhány száz év. Az akkori ősgyepek feltörésével, azaz a mezőgazdaságilag művelt területek növelésével terjedtek el e haszonnövények, melyek ma is a mezőgazdaság – élelmiszeripar alapjai. Ezeket a tudomány nem tekinti invazív növényeknek. Jövevények, betelepítettek, köztermesztésbe kerültek, alapvető cikkek lettek, mind olyanok, amelyek azelőtt nem voltak jelen az akkori hazában, de talán a Kárpát-medencében sem.
Térjünk vissza a jelenbe. A legújabbak – amelyekről már nem írt a tankönyv – közül két példa:
• Facélia (mézontó fű): A világ egyik legtöbb virágport termő, és hazánk egyik legelterjedtebb zöldtrágyát adó növénye, méze finom, magja exportcikk is. Európa és Magyarország viszonylag új kultúrnövénye.
• Bálványfa: ha valami nem volt történelmünk során Magyarországon, akkor tudtommal ez a növény az. Ismereteim szerint Kínából származik, sokat nem tudok róla. Ma egyre többet hallani e fafaj telepítésének szükségességéről, mely nézet szerint csak előnyei vannak.
Valóban csak előnyei vannak? Az előzőek ismeretében megvonták már e faj környezeti, gazdasági, energetikai, közgazdasági mérlegét, vagy csak ismét jó pályázati lehetőségek kecsegtetnek? Ilyet már tapasztaltunk az energiafűvel kapcsolatban is… (Ezeket a tudomány nem tekinti invazív növényeknek?) Mára valahogy elcsendesedett a kezdeti lendület. Oka?
Invazív fajokat kapunk és adunk
Külön fejezetet érdemel a harlekinkatica szándékos betelepítése, mely hatalmas szakmai tévedés volt és még nagyobb károkat okozott: pusztítja a hasznos hétpettyes katicabogarat, a szőlőfürtből a mustba kerülve erősen rontja a bor minőségét és ki tudja, mit okoz még.
Továbbá mindazon kellemetlenségek, amik az otthonokban tapasztalhatók. Természetes ellensége alig, vagy nem lévén, szaporodása megállíthatatlan. Minden bizonnyal megállapítható a személyi felelősség: volt, aki kitalálta és volt, aki engedélyezte. De hogy került be a spanyol csupaszcsigának nevezett, ma már kiirthatatlan kártevő?
Ám nem csak kapunk, adunk is a világnak invazív fajokat, mint pl. az erdei gyapjaslepke, amit az 1800-as években vittek Európából Amerikába azzal a céllal, hogy a selyemhernyóval keresztezve gazdasági hasznot hozzon. Nem igazán sikerült. Károkozása ma már az egész világon, a lombos erdőkben igen jelentős. Azután vagy az aranyos bábrabló eszi meg őket, ha van annyi, vagy a hernyók megeszik az összes lombot és éhen halnak. Azért annyi mindig marad, hogy kb. tíz éves ciklusokban újra és újra károsítson.
Invazív fajok még pl. a cserjés gyalogakác, az imént említett fehér akác, a selyemkóró, az ürömlevelű parlagfű, a zöldjuhar, a keskenylevelű ezüstfa, az ártéri japán-keserűfű stb. A selyemkóró és a parlagfű a nehezen irtható gyomnövények közé tartozik, ugyanakkor a selyemkóró méze az egyik legfinomabb (emberi táplálékdiverzifikáció?), míg a parlagfűnek komoly allergén tulajdonágairól tudunk. Irtandók.
A globalizáció és az ember szerepe a fajok terjedésében
Sajnos tudomásul kell venni, hogy a globalizációnak nevezett folyamatban a profit a legfontosabb. Ismert tény, ha valami bekerül az EU területére, attól kezdve szabadon mozoghat, szabadon szállítható, értékesíthető. Míg az állategészségügyben erős információs lánc működik, addig a növényegészségügy időnként rácsodálkozik a tényre: jé, már ez a károsító is itt van. De hogy kerülhetett be több mint tíz évvel ezelőtt? Mintha kicsit mostohagyerek lenne.
Az áruk szabad mozgása nem lehet egyenlő az áruk ellenőrizetlen mozgásával. Valahol valakinek meg kellene végre értenie, hogy nemcsak a romlott hús, hanem az ellenőrizetlen növényi termék is ugyanolyan veszélyes az egészségre. A növény is élő szervezet, ami megbetegedhet, s ha ez történik, gyógyítani szükséges, hogy újra egészséges legyen. Amíg lehet.
Kormányhivatalból nem lehet karantén szolgálatot ellátni. Ehhez export/import termőhelyi ellenőrzés, illetve a belépő határállomáson szigorú ellenőrzés, mintavétel, laborvizsgálat, s ha kell teljes visszafordítás, esetleg megsemmisítés szükséges. És így sem lehet mindig megállítani a behurcolást. Megtalálás esetén viszont lehet intézkedni, s akkor talán nem okoz ekkora károkat.
Naponta hajók ezrei hasítják a habokat és időre kell megérkezniük a kikötőbe, amikor repülőgépek és kamionok ezrei fogyasztják az oxigént, hogy ilyen vagy olyan alapanyaghoz, késztermékhez jussunk, akkor bizony a nem kívánt károsítók elterjedése is felgyorsul. Egy halk megjegyzés: a fokozott kártételnek nagyon is kedveznek az agyonnemesített, jobbára csak szép, mint ízletes és értékes, de a betegségeknek egyre kevésbé ellenálló alapanyagok.
Ezzel eljutottam egy olyan kérdéshez, ami hatalmas vitát válthat ki, már ha valakit igazán érdekel a kérdés. A fent leírtakból számomra egyenesen következik, hogy a leginkább elemezendő kérdés az ember szerepe, mint talán a legfontosabb invazív tényező. Prometheus óta nem csinálunk mást, mint beavatkozunk a természetbe: erdőt irtunk a fáért és azért, hogy a kapott termőterületen addig ott soha elő nem fordult növényeket termesszünk. Mezőket, szűzföldeket törünk fel, termőföldet betonozunk zöldmezős beruházásoknak, folyókat zabolázunk meg, mocsarakat csapolunk le, olajat, gázt sajtolunk ki a földből, gépesítünk, műtrágyázunk, növényvédő szereket juttatunk ki, automatizálunk és így tovább. A természetbe soha nem látott mennyiségű antibiotikum, gyógyszer, vegyszer bomlástermék jut ki s kerül a körforgásba. Oldalakon át lehetne sorolni az ember „alkotó” tevékenységét.
Mindez érthető is, hiszen száz év alatt megduplázódott az emberiség létszáma. Ennek a mennyiségnek ételt kell adni, vizet kell adni, meleget kell adni, azaz legalább az alapfeltételeket meg kell teremteni.
Egyre fogy a nem ember használta/lakta élőhely, a természeti terület, az állatok pedig tiltakoznak, féltik a felségterületeiket, ami élelmet, ivóvizet, szaporodási lehetőséget jelent számukra. Az életüket, a létüket, területüket védik. Mi meg csodálkozunk, ha a medve bejön a lakott területekre, az ő volt élőhelyére, de már jönnek a farkasok, és a többi állat is. Élni akarnak. Ennyire egyszerű. Ismételten felvetem a kérdést: maga az ember eddigi tevékenysége a természetben, a természettel nem invazív folyamat? Tény: minden beavatkozásunkkal megágyazunk a nemkívánatos fajoknak.
Ma, amikor a termőterület megállíthatatlanul csökken, a mezőgazdaságot, másképpen fogalmazva a természettel való (mezőgazdaság, erdészet, vadászat, halászat, nemzeti parkok, tájvédelmi körzetek, stb.) gazdálkodást egyik oldalon a diverzifikáció eltűnésétől féltik, a másik oldalon a korábbi sok-sok növényfaj termesztése helyett az intenzíven termeszthető hat-nyolc fajra koncentrálnak: nagy tömegű fogyasztót csak nagy tömegben előállított élelmiszerrel lehet biztonsággal ellátni.
Megoldáshoz a rendszerszemléletű megközelítés vezethet
Megítélésem szerint a diverzifikáció féltése, megőrzése nem egy-két kérdés kiragadott vizsgálata kell, hogy legyen. A méhészet, beporzó rovarok védelme, a mező-, erdő-, víz-, vadgazdálkodás, a gyógynövénytermesztés stb., de az élőhelyek megőrzése, a természetvédelem mind összefüggő, egymást feltételező működő rendszert alkotnak. A hordóban pedig mindig csak annyi víz lehet, amennyit a legrövidebb donga enged. Ez ennyire egyszerű, ám ennyire bonyolult is. Magyarul: nem szerencsés egy-egy kiragadott kérdéskört kedvezményezni vagy károsnak nevezni: ma ezt, holnap azt. Kik és milyen megfontolásból döntik el, hogy éppen mit?
Csak a vizekben gondolkodni kevés. Csak a klímaváltozásban gondolkodni kevés. Csak a sivatagosodás okaiban gondolkodni kevés. Csak az erdőgazdálkodásban gondolkodni kevés. Csak a mezőgazdálkodásban, csak GMO-ban gondolkodni kevés. Csak faluban vagy csak városban, csak természetvédelemben, élőhely-védelemben gondolkodni kevés. Csak fosszilis, vagy csak nap, szél, víz, vagy atomenergiában gondolkodni kevés.
Azt már nagyjából ismerjük, hogy egységnyi termés vagy termék milyen „lábnyomot” hagy maga után, amit általában vízre számolnak ki, de érdekes lenne bemutatni, hogy egy-egy hektárnyi terület talaj-előkészítése, vetése, ápolása, betakarítása és az ott termett zöldtömeg, vagy az állattartás oxigénmérlege (felhasználás és pótlás) mit mutat. (És a biotermesztésben engedélyezett réz és kén készítmények milyen irányú változást okoznak a talajlakó baktériumok és gombák életében, és ennek mi lesz a következménye?)
Mi történne például a méhek, a beporzó rovarok nélkül? Ilyen „kicsiségeken” szinte minden múlhat. Éhen halunk. A teljes agrárium, a gyógynövénytermesztéstől a hagyományos növény- és gyümölcstermesztésen át az erdészeti kultúrákig, azaz mindennek, ami virágot és termést hoz, rovarbeporzásra vagy éppen védelemre vár, a biológiai közös nevezője az okszerű, a rendszerszemléletű gazdálkodás kell, hogy legyen.
Egyforma hosszúságú dongák, egymást feltételező és egymásra épülő rendszerek nélkül már nem lehetünk hosszútávon működő- és életképesek. Óvatosan bánnék az invazív kezdetű jelzős szerkezettel. Ahol az ember beavatkozik a természetbe, ott felborul az addigi egyensúly.
Amíg nem tudunk rendszerben gondolkozni, addig nem jutunk előbbre, még akkor sem, ha az egyes elemekről szóló konferenciák konferenciákat és egyezményeket követnek. Így politikailag elegáns ugyan, de szakmailag még kevés.
A dolgozat elejéről: „… Jelenleg az inváziós idegenhonos fajokat tartják a globális biodiverzitás csökkenés második fő okának, közvetlenül az élőhelypusztítás mögött…”
Az élőhelypusztulás nem az ember elsődleges tevékenységének az eredménye?
Forrás:
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Inváziós_faj
• https://sites.google.com/site/akacfaoszlop/akac-fa-jellemzoi
• www.okologia.mta.hu
• Bálint Andor: A Mezőgazdasági növények nemesítése (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1966)
• Ujvárosi Miklós: Gyomnövények (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1973)
• Bognár Sándor, Huzián László: Növényvédelmi állattan (Mezőgazdasági Kiadó Budapest,1979)
Dr. Kopácsi János
